– Exkluzív interjú Epres Attila színművésszel –

Az élet célja: az élet, és hogy szeresd, amit csinálsz! – mondta a tőle megszokott, kissé rekedtes hangján Epres Attila színművész, aki gyógyulásának küzdelmes folyamatába avatja be az olvasókat. Elmondta, leginkább a türelemre tanította a műtét utáni rehabilitáció, ami még most is tart. Voltak értelemszerűen nehéz, nagyon nehéz időszakok, káromkodós napok, volt sok családi, baráti, kollegiális jó szó, és mindvégig tudatosította magában azt is, hogy ma már ebbe a betegségbe nem kell belehalni. Öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy a betegségéről a kezdeti egy-két nyilatkozat után csak portálunknak adott interjút.

 – Mikor határozta el, hogy színész lesz?

 – Nem színész, hanem erdész akartam lenni. A soproni erdész amatőr színpad rabolt el az erdész szakmától. A volt állattan tanárom Vígh Péter vezette ott az amatőr Fintor színpadot és ő csábított el. Így végül nem az erdészeti egyetemre jelentkeztem, hanem a színművészeti főiskolára.

– És ott a színművészeti főiskolán milyen élmények érték?

– Megelőzte a filmezés. Amikor végzős voltam a soproni erdészetiben Kovács Jancsi vidéki színpadokhoz szereplőket keresett készülő filmjébe és beválogatott a híres Cha cha cha-ába. Aztán az első filmfőszerepemet a katonáság alatt forgattam a Vérszerződés című filmben, még főiskola előtt. Aztán a főiskola telt, ahogy telt, vegyes élmények értek ott, valószínűleg túl fiatalon vettek fel. Szinetár Miklós osztályába kerültem, erre ma is büszke vagyok, ő készített fel arra, hogy ez a pálya nem lesz se vidám, se könnyű, a túlélési ösztönöket is tőle kaptuk.

– Melyiket szereti jobban a színházi színészetet vagy a filmezést?

– Mind a kettőt szeretem csinálni. Persze van olyan színész, aki simán kijelenti, hogy ő nem szeret filmezni. Én szeretek hajnalban kelni, a stábbal lenni, természetesen a színpadi szereplésem jóval gyakoribb.

– Szomszédok közt is szeretett lenni…

– Először egy futárt játszottam, aztán egy presszóst, én csak azokkal találkoztam, akik bejöttek a presszóba, nagyon szerettem azt a stábot. Horváth Ádám nagy ajándéka volt a szakmai életemnek, meg egyébként is.

– Beszélgetésünk apropója, hogy Ön meggyógyult daganatos betegségből. Hogy vette észre, hogy meg kell küzdenie ezzel a kórral?

– Szerencsém volt, hogy megjelent egy megduzzadt nyirokcsomó a nyakamon. Először azt gondolja az ember, hogy mandulagyulladás, nyálmirigy vagy ez, vagy az. És az első két orvos sem tudta, hogy mi lehet. Aztán hála Istennek a Szent Imre Kórházban egy csodálatos osztályvezető főorvos, Morvai professzor azonnal észrevette, hogy miről van szó. Ezt követte a biopszia, MRI, kivizsgálások és pár napon belül megtudtam, hogy rákbetegségem van, akkor még nem tudtuk, hogy hol, mert valahol mindig kell lenni egy primer daganatnak, azt kell megkeresni, aztán szép lassan kiderült, hogy az a mandulámban van.

Morvai professzor mondott egy csodálatos dolgot: van nálam egy jobb orvos, aki ezt megcsinálja. Itt még egyszer megkérdeztem, hogy mit mondott… Átküldött Dr. Huszka János professzorhoz, ő műtött meg, ő specialistája a nyaki műtéti nagytakarításnak. Először belülről kiműtötte a mandulát, aztán kívülről felvágta a nyakam jobb oldalát, kivett tizenhárom nyirokcsomót, a fültőmirigy egy részét, a nyálmirigyet. Majd a műtéti gyógyulás után harminc sugárkezelést is kaptam. Hosszú időszak volt, amíg a melléktünetek elmúltak. Nem tudtam felemelni egy darabig a jobb kezem, nem tudtam nyelni egyáltalán, megsüketültem a jobb fülemre, elment a hangom, iszonyatos mértékű szájpenész keletkezett a számban, nagyon sokáig nem éreztem ízeket, elment a szaglásom. Egyszer megszámoltam huszonnégyféle tünet volt, ezek nagyon lassan gyógyultak. Persze ezeket nem a műtét okozta, hanem a sugárkezelés, amit nem mindenki tud. Egyszer elmentem egy professzornőhöz, aki azt mondta: nem kell megijedni, tíz-húsz éve még belehaltak, de ma már ebbe a betegségbe nem kell belehalni, most már olyan fejlett technikáink vannak, hogy ezt meg tudjuk gyógyítani.”

– Ez egy magányos küzdelem?

– Ez döntés kérdése. Miután a családom megtudta, az igazgatóm, Mácsai Pál volt, az első, akinek elmondtam. Palival úgy döntöttünk, hogy ne csináljunk a dologból tabut, a következő társulati ülésen elmondtam. Rengeteget köszönhetek a feleségemnek, aki soha egyetlen gyenge pillanatot se mutatott ebben az időszakban, végig mellettem volt, átsegített a gödrökön, amiből volt egy-kettő. Volt egy káromkodós négy-öt nap, amikor úgy érzi az ember, hogy minden orvos gyilkos, amikor ezen átlendültem tisztult aggyal tudtam, hogy már a gyógyulás következik. Minden értelmes barátom azt mondta, hogy beszéljünk róla, mert bele fogok bolondulni. Egy ilyen betegségről muszáj beszélni, kapaszkodókat kell találni az embernek a környezetében. Fontos látni, hogy akik körülötte vannak, szeretik, erőt adnak, értelme van élni.

– A rehabilitációs folyamat meddig tartott?

– Több mint két éve, szeptemberben volt a műtét, de még mindig van szájszárazság, pici szájzár, olyan ételek, amit nehezen tudok lenyelni, kell javítgatni a fogakat, mert a sugárkezelés sokat tönkre tett. Most nagyon jól haladok, edzettebb vagyok, mint bármikor, jól sikerült az edzéstervem, amiben a lányom volt a szakavatott segítségemre.

– Mi az Ön életigenlése?

– A pozitív gondolkodás. Azért vagyunk a világon, hogy boldogok legyünk. Ezért csinálom a hivatásomat is, mert az emberek lelkében szeretnék egyfajta boldogságot, jobb megértést előidézni. Minden ősi filozófiából az élet szeretetét olvasom ki. Csányi Vilmos professzortól egyszer megkérdezték, hogy mi az élet célja?

Azt válaszolta: az élet célja az élet.


Az interjú az eletigenlok.hu OnkoRádiójában “A boldogság melós….” c. elhangzott riport rövid szöveges, szerkesztett változata.

Kapcsolódó: Interjú Epres Attila színművésszel

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek