Szeretek újságíró lenni, szeretek kérdezni és még jobban szeretek jó válaszokat kapni. Ennél az interjúnál tudtam, hogy „valami” egészen fantasztikus egymás szavába belebeszélős, eufóriás helyzet lesz… Hol is az a szálka? Egészen az inkvizícióig hatol… onnan akár generációkon át hat, akadályoz abban, hogy megéld a jelen életedet, a mostban legyél, és ne ezernyi másik filmet nézz. Jól is élhetsz, lehetsz boldog, ha tudod mi akadályozott az elérésében. Életem eddigi legtöbb felismerését megerősítő, ahaélményt adó, bólogatós beszélgetése volt. Azoknak szól, akik eljutottak oda, hogy a megoldásokat nemcsak olvasgatják, merik is meglépni. Tóth Zoltán mentális tréner szintén olyan szakmát választott, amit szeret. Erről beszélgettünk az interjúban.

Amikor erre az interjúra készültem két jól ismert bölcselet inspirált. Az egyik Konfuciusztól: „Válassz olyan szakmát, amit szeretsz és egész életedben egy napot sem kell dolgoznod.” A másik: „Az ujjadból azonnal kihúzod a tüskét. Miért őrzöd meg a szívedben?”

– Transzgenerációs átöröklés, epigenetika, DNS-mutációk, jó és a rossz traumák, lelki szintű szálkák, pánikok, tükröződések, életfeladatok… Mik a felsorolt fogalmaknak a felismerési eszközei, mik azok a társadalmi nagybetegségek, amik valahol két-három generációval arrébb beprogramozódtak?

– Az idegrendszer egy elektronikus kapurendszer. A pánik akkor jön létre, amikor valaki valami nagyon jót felépít, majdnem beér az elégedettségi állapotba és azt hirtelen elveszíti. Hirtelen tönkremegy, váratlanul olyan fordulat éri, amit úgy neveztünk el, olyan töréspont, amit sose gondolt volna. És az nem mindegy, hogy ötszáz forintot vesznek el tőled vagy ötmilliót, amit egy életen át gyűjtöttél nagyon kemény munkával. Annak a kemény munkának van egy jövőképe: valami nagyot akartál építeni. És amikor megvan, amikor már csak ki kell nyúlni érte… puff, elviszik, elveszted. És ez nem ötszáz forint, egy élet lehetősége, egy sikeres boldog életé…

– Gyakorlatilag ez az, ami bennünk a legmélyén kódolt? A fent-lent, a szárnyalás-zuhanás váratlanul, sokszor megmagyarázhatatlanul. Hol veszítettük el az ariadné fonalat?

– Az emberek nem a haláltól félnek, hanem a zuhanástól és a szenvedéstől. Csalódás és szenvedés – ez a két legnagyobb félelmünk, amitől el szeretnénk távolodni. A mostani életünkben pont ez okozza a bajokat, mert túlérzékelést okoz. Nézzük az indiánok életét – ott harmónia volt, nem voltak túlzások, együttműködés volt, ismerték az állatokat, ismerték a természetet, mindennek megadták a tiszteletet, és a dísztollakat is azok kapták, akik ténylegesen tapasztaltak voltak. Nem a titulus volt a lényeg, hanem a tapasztaltságon alapuló tisztelet. Egészséges rendszer volt, zseniálisan tudtak gyorsan, hatékonyan működni. Amikor több életen keresztül felépítenek egy jól működő, egészséges rendszert, ahol mindenki egyenlően, egészségesen tud fejlődni, és azt szétverik, akkor az a világ egyik legnagyobb vesztesége.

A legnagyobb töréspontban a család- és a gyerekvesztés áll. Abból van a legnagyobb fájdalom. Ha a legnagyobb amplitúdót keressük, akkor gyakorlatilag az a családvesztés, mert a család és gyerek iránti vágy hozza a legmagasabb jókedvet. Ha ezt tönkreteszik, az a legmélyebb pont. Akivel ez megtörténik, annak ez beépül a DNS-ébe. A DNS háromféle: az egyik az, amit te élsz meg, veled történik, másik az, akivel függőségben, együttműködésben vagy, van egy közös célotok és elveszíted őt. A harmadik pedig, ha valakivel azonos rezgésen vagy – és ez lehet idegen is – ott egyszerűen rádiótechnika, szinkronicitás.

– Mindenkinek van egy mélyen ható program, amit át kellene írnia, egy „szálka”, amit ki kellene húznia ahhoz, hogy beteljesítsen dolgokat és ne csak meglegyen a program róla, hogy teljesítenie kell, de unos-untalan felépíti, majd hagyja veszni valami megmagyarázhatatlan „halálfélelem” bevillanásával elugrik a beteljesülés elől… Honnan tudod, hogy mit kell kihúzni?

– Már elmondásból is tudom, sőt látom, hogy ki az áldozat, ki a hős. Ennek megvannak a tulajdonságrendszerei. Egy áldozat típus sokkal elemzőbb, sokkal kifinomultabb, jól kommunikál. A hős az megy, mint a tűzgolyó, állhatatos, céltudatos, kitartó és mégis megáll a sikerponton és megbuktatja magát. Nem tudja kiélvezni a sikert és egyedül marad az érthetetlen helyzetben, csalódást él meg. Az áldozat el sem indul.

A töréspontok miatt alakul ki egyfajta kényszeredett helyzetben mind a kettő. Érzek egy fájdalmat valahol belül, de nem látok okot. Szúr a hátam, de nem látok „kést” benne. Ezek szorongásokká válnak. Minden szorongás egy valós, korábban, de nem általunk megélt fizikális vagy lelki eredetű fájdalomnak a jelen életbeli kivetülése – konkrét fizikális, lelki ok nélkül. Ez a szorongás. Ettől lesznek zavarodottak az emberek, mert nem értik, hogy mi van velük. Ez a szorongásos „nem értés” belesodor minket egy újrajátszási kényszerbe. A tréning azért jött létre, hogy egy székben le lehessen sokszorosítani ezt az újrajátszást és az emberek rájönnek a megoldásokra, átélik újra és újra az adott akadályozó játszmát, de kudarc nélkül.

– A kódok benne vannak a sokmilliárdnyi DNS-ben. A dekódolásban ki vagy mi van a segítségemre – egy helyzet, egy illat, egy ember, egy szemállás, egy hanglejtés véletlen vagy nem véletlen helyzet?

– A pánik ide idomul be. Egy tragédia filmjében oda kell raknom a pozitív képet is, mert úgy helyes. Tehát egy komplett film van programozva. Nem egy, több, be van tárazva, de a legerősebbet veszi elő. Például egy fulladást vagy más iszonyt…

– Mitől van az embernek ennyi iszonya?

– Azért, mert ennyiféle film van bennünk. Gyakorlatilag sorba vannak rendezve, és az idegrendszer ebből csinál egy nagy csomagot, mindent letilt, hogy ne legyen semmi bajunk. A probléma ezzel csak az, hogy mikor mit érzékelünk, és itt a lényeg, ez a kulcsa mindennek. Hogy ezt, attól, hogy érzékeljük, akár már beszélünk is róla, meg lehet-e tudatosan, önkontrollal változtatni jó irányba.

– És, megtudjuk?

– Csak akkor, ha már kellően sokat buktunk és már sokat tapasztaltunk, akkor már egyfajta öntréningen mentünk végig. Az kényszerít már bennünket, belülről feszít a megoldáskeresésre. De ha ez nincs, akkor nem lehet hozzányúlni, csak tudatossággal. Hiába mondjuk azt valakinek, hogy csináld így, amire ő azt mondja, hogy oké, akkor így fogom csinálni, de amikor odakerül a helyzetbe – és itt a lényeg – nem tudja produkálni az elméleti ismereteit. Ez maga a védelem, az ösztön, az ego, a vegetatív idegrendszer, a Hórusz szeme, sorolhatnánk.

Magyarul a limbikus rendszer az, ami az érzelmeket generálja, ami nem más, mint a védelem. Ez az „üss vagy fuss”, az ismert „fight or flight” központ, aminek a gyújtója az amigdala, az adja a startgombot.

Egy példa: ha te hasonlítasz valakire, aki engem nagyon átvert, akkor gyakorlatilag, ahogy meglátlak, máris elkezdek szorongani, aztán folyamatos rossz érzésem marad. Pedig tudjuk tudatosan, hogy interjúzás miatt ültünk le, de pusztán egy régi emlék miatt, részlegesen be fog kapcsolni a film és elkezd utasításokat adni nekem, hogy óvd magad! Ez a tudatalatti. És ez azért alakul ki, mert ez a vészhelyzetekben figyelmeztet. Ha most pl. leszakadna ez a üveg a fejünk felett, akkor jó a tudatalatti, mert abban a pillanatban innen, mint a villám ugrunk egy szaltót, nem számít, hogy mink törik össze, nem érdekel, hogy fájni fog, mert az jobban fog fájni ha ránk szakad egy mázsányi mennyezet.

– Nincs idő elemzésre…Van, amikor ez a parancs túlzásokba visz?

– Igen, ez a tudatalatti. Gyakorlatilag egy utasítás, hogy nincs idő elemezni. Egyszerű példa: nincs traumád a kutyáddal. Nem tudod mi az, hogy kutyaharapás, fogalmad sincs róla, szerinted olyan kedves, hűséges állat, ennyi információd van róla. Nincs negatív élményed vele. Egyszer csak jön egy bernáthegyi, jaj, de kedves kutya, odamész hozzá, de túl gyorsan mész, és beléd harap. De akkorát, hogy egy hónapra vagy egy évre kórházba kerülsz és a kieső időben elbukod mindenedet. Tehát a kutyaharapás fájdalmára rárakodik még a gazdasági és esetleg a magánéleti bukásod is. Ez egy sokgenerációs filmmé válik.

Innentől kezdve a kutyaharapás jelentése nem csupán egy fizikai fájdalom lesz, hanem egy teljes kudarc érzete, hogy elveszítesz mindenkit. Egy döntés felülíródik azzal, hogy legközelebb mit tegyél. Amikor hallod, hogy ugat a kutya, de nem látod, akkor kell futni. Ha bent vagy egy bálban, ahol éppen átvennéd az Oscar-díjat, és jön egy tacskó, aki vakkant egyet, te még nem látod, de a nagy tortán, az embereken, mindenkin átgázolva keresztülrohansz, áttöröd az üveget, közben még üvöltesz is, és rohansz ki, hogy te ezt nem akarod. Beülsz a kocsiba, és nyugodt leszel, hogy megúsztad. Ez a túlérzékelés.

– Egy szorongó ember szerinted meg tud állni és fel tudja tenni ezt a kérdést, értelmezni tudja hogy „csak” projektál?

– A lekapcsolódás miatt nem biztos. De minden egyes kis információval beljebb kerül a megoldás felé. Ezért fontos a tréning.
Van egy traumarendszerünk. A traumarendszerünknek van egy traumaközpontja. A traumaközpont az nem más, mint a DNS-be berakott legmagasabb fájdalmi szint, ami még nem lett megoldva.

Példa: egy párkapcsolati csalódás egy nagyon erős traumaközpont. Inkvizícióig mehet vissza a beidegződés, amikor egy hasonló beteljesülni induló „szerelem” jelenik meg, bekapcsol a „fight or flight”.

– Uhh, most értettem meg, mik az ilyen nagyszerelmek pánikszerű elugrási pontjai…

– Igen, ez a legmagasabb szintű fájdalom. Megtévesztés, hitegetés, megszerzés, árulás, csalódás, halál. Közte van még börtön, megkövezés, élve-eltemetés, bogarak, égetés, sorolhatjuk – sokkos, meneküléses emlékek. Ez egy óriási töréspont, brutális szenvedés-csomag, ott a traumaközpont. Az egész evolúció során ilyen szörnyűségek nem történtek. Az inkvizíció 600 évig tartott, ott voltak a legmagasabb szintű aljasságok és Istennel való visszaélések. A nőkben kialakult a teljes bizonytalanság. Ennek a kivetülése az, hogy az egyik ember állandóan menekül, a másik ember állandóan támad. Persze van, amikor „kifárad” a régi filmet néző, megérti, kiengedi magából a traumát, és megszületik benne a megoldás, amiben nincs hazugság, nincs érzelemmel való visszaélés, tiszta szerelem van..

– Nem lehet mindenkit megmenteni, csak azt, aki maga is felkészültté válik rá és akarja. Az általatok kidolgozott SPoT technológia módszere szerint mindenki megmenthető?

– Nem, mert van egy magasabb szint, amikor nem is gondolkozol megmentésben, felméred az állapotát a személynek, hogy mit lehet ott tenni. Törekszel arra, hogy a lehető legtöbbet megtedd, de tudod, hogy igazából nem tehetsz róla, ha ez nem jön össze, ez a kliens állapotától függ. A SPoT egy sorozat. Mindig egyre jobbakká válunk, mindig tanulunk valamit és fejlődünk. Én édesapámat például megmentettem a balesetéből, és ott is így álltam hozzá. Ott voltam a kórházban, a kómából kihoztam. Az alapszabály az volt, hogy mindent úgy teszek meg, ahogy technológiailag működik, tehát érzelmek nélkül. Én nem teszem rá a saját érzelmemet.

– Ma rengeteg az érzelmileg problémás ember… Rengeteg a segítő… megoldások vajmi kevéssé vehetők észre…

– Háromféle segítő van. Egyik, aki tényleg segíteni akar, meg objektív is, ez az egész 2 százaléka. Aztán van 20-30 százalék, aki igazából magát akarja megfejteni, és van sajnos a nagy százalék, aki rejtőzködik, ha ő a segítő, akkor róla nem derül ki, hogy mi a saját problémája. Addig jó, amíg nem derül ki, hogy vele van a gond.

– Beszéljünk a fix pontról a konfrontálódásról. Amikor elmesélted azt a rettenet történetet, én egy idő után észrevettem, hogy szembenézek, tudok szemkontaktust tartani, kvázi nem reagálok erőteljesen. Lehet, hogy megértem ama szálka kihúzásra, ami lehet, hogy inkvizíciós eredetű félelmi reakciókat indított be minduntalan a nagy jó küszöbén?

– A fogantatás is már következmény. A fogantatás pillanatában az egyik szülő áldozat, a másik hős. Ott lesz egy differencia, és amekkora a különbség, abból fejlődik ki a beidomult pánik a gyereknél. És arra épülnek rá majd a viselkedései, bukásai. Ha túltol vagy alulenergizál valamit, akkor újabb bukásokat húz be. Így rendelkezünk mi traumarendszerrel. A központ örökölt, arra épülnek rá a jelenéletbeli traumák. Ha van egy jó pszichológus, az a tüneteket jól tudja csitítani. Egy kineziológus beljebb tud dolgozni, egy családállító, hipnoterapeuta még beljebb, és utána van a SPoT. A SPoT be tud menni a traumaközpontba, a többieknél nem tapasztaltam, kipróbáltam mindegyiket, nem mennek el odáig. Én úgy látom most, hogy fordítva kell csinálni. Be kell nyúlni egyből a központba és ráépíteni az összes többi alkalmazott terápiát. A mi módszerünk által százszor gyorsabban fejlődhet, aki akar.

– Te beszélsz, vagy aki veled szemben ül?

– Aki velem szemben ül. Én csak a fiktív sztorikat kezdem. Először is ez a stabil pontozás egyből megmutatja azt, hogy mi van benne. Mert a reflexek tudatalattiak. Ha neked így kellene ülnöd szembenézve, miközben bejátszanék egy inkvizíciós filmet vagy egy hangulatában ráhajazó zenét, ami érzelmekkel van tele, akkor biztos megmozdulnál. Ezt egyszerűen nem tudod visszafogni, hiába tudod azt az utasítást, hogy ez nem a tiéd. Amíg nagyobb hatású az élmény, addig nem tudsz mozdulatlanul ülni.

– Szokták mondani, hogy nem fontos a sztori, nem kell sztorizni. Van, aki nem is tud, mert olyan szégyenteljes, amiről beszélni kellene…

– Így van, de erre jó a SPoT, mert itt kimondja automatikusan. Tudja, hogy ez jó, mert nagyon meg van erősítve minden oldalról. Azok mondják azt, hogy nem fontos a sztori, akik nem akarnak konfrontálni vele. De nincs más út, nem lehet megoldani, csak ha megértjük, feldolgozzuk, ahhoz pedig bele kell menni.

– Honnan derül ki, amikor sikerült kihúzni a szálkát? Hallottam olyan tréningről, ahol a traumatizált érzést többször elismételtetik, addig, amíg már nevetni tudsz rajta… Ez nagyon tetszik!

– Ezt csináljuk mi is. A konfrontálás Goethe elárasztás technikáján alapszik, ami a pszichológia egyik része, aztán a diádozás mint technika is a szembesülést/ szembesítést használja. A konfrontáláshoz, vagyis hogy újra és újra keresztülmenni valamin, amíg szinte nevetségessé válik. Itt jegyzem meg Dr. Hamer felfedezéseit, amely a trauma, azaz az általunk élt majd felismert filmek kifutási rendszerét vázolja fel. És még számos ismert módszer van ma arra, hogy hogyan menjünk szembe a félelmeinkkel.

– Miről szól a te eseted, mondhatjuk tapasztalati szakértő vagy?

– Az én életem annyira mély volt, hogy öngyilkos akartam lenni. Belőlem az élet kihúzta, rá kellett kényszerüljek, hogy vagy kiszedem, vagy elveszek. Nekem se ment ez egyedül. A kulcsa ennek az, hogy kell egy jó tréner, kell egy alapképzés. Kell a megértés, hogy mi fog velünk történni, amire mindig lehet hivatkozni, mert ez adja meg a nyugalmat: „emlékszel, az elején megbeszéltük, most itt ez van.” Minden tréningen elmondom, ha lezárom, hogy ez az a film másolat volt, ami benned dolgozik, de nem a tiéd. Ez egy vírus, nem te vagy, ezt kell összehasonlítani a jelennel.

– Hogyan tudod elérni, hogy szembesíted egy filmmel, és ő rögtön meg is értse, elfogadja, hogy az a film az nem az övé?

– Ez attól függ, hogy honnan indulunk. Egy traumarendszernél, hogy ő mennyit dolgozott már magán. Semennyit, sokat, keveset. Ez attól függ, hogy hol tartunk most.

– Hány mozifilm van?

– Ez teljesen mindegy. Milliárdnyi, de igazából ez az inkvizíció a legmagasabb és ehhez már csak hasonlók vannak. Ha ezt megérti az ember és össze tudja hasonlítani a jelennel, a többi ehhez képest semmi. Brian Tracy is mondta, hogy először mindig a legnagyobb békát nyeld le. Ha ezt megcsinálod, akkor a többi simán menni fog. Így lehet hatékonyan lépni, ha először a legnagyobbal kezeljük. Húzzuk ki a legnagyobb szálkát, akkor az ember rájön, hogy igazából nem volt ott semmi, pedig olyan nagynak tűnt. Tehát ha valaki átmegy az inkvizíción, és megoldja, neki már meg se kottyan pl. egy világháború. Fordítva viszont nagyon hosszú tud lenni. A traumaközpont nagyon kemény, ugyanis óriási ereje van. Mindenki tudja, hogy van tudatalatti, csak senki nem tudja, hogy mire képes. A hős, ha elmegy a végére, akkor olyan, mint egy daráló, olyan gyorsan pörög, hogy beránt, hogyha nem figyelsz. Az áldozati oldal pedig olyan, mint egy nyálkás massza, ami tükrökkel van bevonva.

– Beszéljünk az alapítványotokról, hogyan hoztátok létre, milyen célból? A módszer támogatottságát akarjátok elérni?

– Alapvetően az a célunk, hogy központok jöjjenek létre, mert a jövő egyik legnagyobb problémája az autizmus és a korunk súlyos – többnyire lelki eredetű – betegségei, párkapcsolati problémái, szinte mindenkinek van, és mindennek ugyanaz az alapja. Gyakorlatilag az alapítvány arra szolgál, hogy az általános ismeretterjesztést, a hozzá való eszközöket megteremtse (animáció, filmek, riportok, oktatás), továbbá hogy minél több tréner legyen.

– Miért alapítványi formában működtök?

– El kell érni, hogy minél többen el tudjanak jutni a tréningre, és ne a pénz legyen a kérdés, hogy meg tudják-e fizetni az órákat. Csatlakozom is szervezetekhez és én is nyitok újakat. Van szülői közösségünk is. Én indítottam, de én nem vagyok benne, csak a szülők. Besegítek másokhoz is, most egy óvodát képzek kompletten.

– Hány ülés kell ahhoz, hogy valakinél kijöjjön nagy biztonsággal ez a szálka?

– Azt szoktam mondani, hogy egy olyan állapotú embernél, aki már rálát a helyzetére, az elakadásaira, annál maximum tíz, hogy folyamatosan ismételve teljesen kitisztuljon. Akik mélyebben benne vannak a sztorijukban, azoknál húsz és ötven alkalom között le lehet zárni.

– Mi az életigenlésed?

– Objektivitás. Mindenki álljon be középre, mert akkor lesz rend. Az emberek zseniálisak, mindenkiben ott van a zsenialitás. Csak nem jön elő, mert tele vagyunk vakfoltokkal, azokkal vagyunk elfoglalva. Ebből kell kijönni. Hajrá mindenki!

Vajda Márta

Az interjú az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek