A Magyar Írószövetség Választmánya – a 2017. november 13-i ülésén hozott döntése értelmében – kezdeményezte, hogy 2018. február 18-án, Jókai Mór születésnapján első ízben, majd attól kezdve minden évben ezen a napon rendezzék meg Kárpát-medence szerte a Magyar Széppróza Napját. Ezért most, február havában emlékezünk meg életigenlő nagyjaink sorában Jókai Mórról.
Jókai írói életműve a mai napig a magyar irodalom egyik legnagyobb, megkerülhetetlen teljesítménye, regényíróként is máig megőrizte jelentőségét a nemzeti irodalomban, komolyan hozzájárul történelmi önismeretünkhöz és identitásunk megőrzéséhez. Emellett Jókai Mór volt az első, modern értelemben vett hivatásos prózaírónk, aki írói és szerkesztői munkásságából élt, közéleti szerepeit is íróként viselte. A maga korában műveit számos nyelvre lefordították, és világszerte elismeréssel fogadták, nagyra értékelték.
Művei itthon és külföldön egyaránt népszerűek voltak az olvasók és az irodalmárok körében, könyvei szinte máig példátlanul nagy számban kerülnek kiadásra és fogynak el. A fennebb említett két ok, munkásságának történelmi és jelen önazonosságunkhoz való hozzájárulása és hogy első professzionális prózaírónk volt, jelzi nagymérvű életigenlését. Mert az egyikkel társadalmi, nemzeti, sőt egyéni életünkre mond nagy-nagy igent, sőt élesztgeti ( jelen idő, mert könyvei által a jelenben is) a másikkal, a profi írói létformával pedig, hogy abból képes megélni, amit szeret csinálni, ami a szenvedélye, a hivatása a nagybetűs, az örömteli élet mellett tette le a voksot.
Félénk, magányos, szemlélődő, de boldog gyermek volt, családja, első tanítói csodagyereknek tartották
Jókai Mór (1825–1904) református középnemesi családban született Komáromban. Az anyakönyvezéskor a Jókay Móric nevet jegyezték be, de 1848-ban demokratikus érzésű lévén az y-t i-re változtatta, hogy nemesi származása ne kapjon hangsúlyt. Ekkoriban kezdte el használni hivatalos írásokban és művei aláírásakor a rövidebb Mór utónevet is. Első életrajzírója Mikszáth Kálmán. A Jókai Mór élete és kora (1907) című mű szerint, mert érdeklődése, fantáziája korán kiemelte a hasonló korú gyerekek sorából. Szülővárosában, családjában a puritán és hazafias eszmeiség uralkodott. Iskoláit Pozsonyban (ahová az akkor szokásos módon cseregyerekként, német nyelvtanulás céljából küldték el), Pápán és Kecskeméten végezte. A pápai református kollégiumban ismerte meg Petőfi Sándort és annak unokatestvérét, Orlai Petrich Somát (a későbbi festőművészt); velük együtt vett részt az iskola önképzőkörének munkájában. Kecskeméten 1842–44 között jogot tanult. Két gyakorlati év után, mint oly sok köznemesi származású magyar irodalmár, ő is ügyvédi oklevelet szerzett. Sose volt szüksége arra, hogy hivatalt vállaljon, 1846-tól haláláig meg tudott élni írásművészetéből.
Első regénye megjelenése, márciusi ifjak, szerelme Laborfalvi Róza ünnepelt színésznővel, amiért legjobb barátja, Petőfi és családja is megtagadta
Első regénye 1846-ban jelent meg Hétköznapok címmel. Pesten tagja lett a Tízek Társaságának, akik később márciusi ifjakként váltak ismertté. Az Életképek című radikális folyóirat szerkesztője, 1848. március 15-én az ifjúság egyik vezéralakja volt. Visszaemlékezései szerint ezen a napon kezdődött szerelme Laborfalvi Rózával. Az ünnepelt színésznő a Nemzeti Színház esti díszelőadásán, a Bánk bánban Gertrudisként lépett fel, és az előadás előtt a kebléről levett kokárdáját Jókai szíve fölé tűzte. Hamarosan házasságot kötött a színésznővel, amiért legjobb barátja, Petőfi és családja is megtagadta, mert a hölgynek korábbi kapcsolatából törvénytelen gyermeke volt, és nem tartották szerencsésnek az engedékeny Jókai és a nála nyolc évvel idősebb, erős egyéniségű Róza frigyét.
A szabadságharc idején (a kivégzendő harminckét író listáján)
Jókai 1848–49-ben köztársaságpárti volt, bár a téli katonai vereségek hatására a béketárgyalások megkezdését sürgette, aztán pedig lelkesen üdvözölte a trónfosztást (április 14.). Kossuthot követte előbb toborzóútjaira, majd a kormánnyal tartott a menekülés színhelyeire: Debrecenbe, a hadisikerek után vissza Pestre, majd Szegedre és Aradra. A fegyverletétel előtt jó érzékkel és szerencsével sikerült az orosz vonalakon feleségével együtt átjutnia. Tardonán, a Bükk egy apró falujában bujdosott négy hónapig, mert a kivégzendő harminckét író listáján ott szerepelt az ő neve is. Laborfalvi Róza színházi összeköttetései révén végül szerzett Jókainak egy olyan menlevelet, amelyet Komárom védői kaptak a vár feladásakor. A tardonai hónapokat az Egy bujdosó naplójában (1850) idézte fel, és A barátfalvi lévita (1897) című művét is ebbe a tájba helyezte.
A szabadságharc bukása után (írói álnév, regényei többnyire folytatásokban jelennek meg különböző lapokban, megbékül édesanyjával, anyagi elismerés, az Akadémia levelező tagja)
Kovács János néven rejtőzködve élt, és Sajó álnéven jelentek meg írásai a következő években. Írt folyóiratokba, megjelentette a Csataképek a szabadságharc történetéből (1850) című novellagyűjteményét, amelyben a dicsőséges eseményeket és személyeket idézi föl, mintegy gyógyírként a tetszhalál állapotában lévő nemzet számára. Az 1850-es években írt történelmi regényeiben (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852–53; Fehér rózsa, 1854, Janicsárok végnapjai, 1854) szintén vigaszt kívánt nyújtani: a korábbi pusztításokat is túlélte a nemzet. A közelmúltból a reformkor nagyívű törekvéseinek, a nemzet felemelkedéséért tett erőfeszítéseknek állított emléket az Egy magyar nábob (1853–54) és a Kárpáthy Zoltán (1854–55) című dilógiájában. A reformkor, a szabadságharc később is visszatérő regénytémája lett. Regényei többnyire folytatásokban jelentek meg különböző lapokban (Délbáb, Vasárnapi Újság, Pesti Napló, Hölgyfutár, Szépirodalmi Lapok stb.), majd kinyomtatták őket kötetben is. Megbékült édesanyjával, megkapta a neki járó örökségét. Ez az összeg és az írásai sikerével együtt járó anyagi elismerés a jómódba emelte. Telket vett a budai Sváb-hegyen, ahová gyönyörű villát építtetett (máig megtekinthető a XII. kerületi Költő utcában). Az anyagi elismerés mellett az Akadémia levelező tagjának választotta, 1861-től rendes tag lett.
A pálya csúcsán (saját lap, ismerősei szállították neki a történeteket, maga Erzsébet királyné is az olvasói közé tartozott)
Az 1860-as években újra bekapcsolódott a politikai életbe. A Teleki László-, majd a Tisza Kálmán-féle határozati párt képviselője az 1861-ben összehívott országgyűlésen. A kívánsága, hogy saját lapja legyen, találkozott pártja igényével: A Hon címen politikai napilapot indított 1863-ban. Ettől kezdve az 1870-es évek közepéig tartó időszak jelentette művészi pályájának, népszerűségének csúcspontját.
Jelentős művek keletkeztek ekkor. Az új földesúr (1862) témája a Bach-korszak és a nemesek passzív ellenállása, illetve a magyarrá lett ellenséges idegen, Ankerschmidt osztrák generális története. A kőszívű ember fiai (1869) a forradalmat és szabadságharcot dicsőítő regény, az Eppur si muove! És mégis mozog a Föld! (1872) a reformkort előkészítő művészeti és tudományos törekvéseknek, a korszak nagy személyiségeinek állít emléket. Más regényeinek témáit barátai, képviselőtársai elbeszéléseiből megismert adomákból, anekdotákból merítette. Állítólag ismerősei valósággal szállították neki a történeteket az ország minden tájáról. Nagy megtiszteltetés volt számára, hogy maga Erzsébet királyné is az olvasói közé tartozott, egy udvarbeli fogadáson személyesen is érdeklődött a következő regénye iránt. (Ezt a jelenetet később A lélekidomár című regényében dolgozta föl.) Pár hónappal később a Szerelem bolondjai (1868) című regényét maga nyújtotta át a királynénak. Anyagi gyarapodása jele volt, hogy házat vett Pesten, és villát épített Balatonfüreden.
Az 1869. évi országgyűlésre a budapesti Terézváros választotta követéül, de a politika sem távolította el nagy szenvedélyétől, az írástól. A Fekete gyémántok (1870) főhőse, Berend Iván a hazai köznemesség elé állított példakép. A reformkor, a forradalom és az önkényuralom idejének vezető osztálya előtt új feladat áll: a nemzeti polgárosodás és a hazai kapitalizálódás erejévé válhat. Ebben a regényében Jókai a jövő felé fordult, és optimista a társadalmi és tudományos haladást illetően. A jövőt kutatta merész fantáziával A jövő század regénye című nagyívű utópiájában is, amelynek azonban sok tudományos és társadalmi fikciója előbb vagy utóbb valósággá vált (pl. az Androméda-csillag felfedezése, Magyarország orosz megszállása). Meseszerű cselekményszövés és utópisztikus megoldás jellemzi Az arany ember (1873) című regényt is. A műben Jókai ezúttal pesszimista hangon szólalt meg – mintha azt sugallná, hogy hatalmas vagyonra csak tisztességtelen úton, titkos bűncselekmények elkövetése révén lehet szert tenni. Jókainak talán ez az egyetlen olyan története, melyet a maga érzéseiből szőtt: a 18 éves gyámleánya iránt felébredt vonzalmát és a kibontakozó kölcsönös, de plátói viszonyt írta meg Noémi és Timár szerelmében. Jellemző megoldás, hogy vergődéséből a főhőst a Senki szigetére menekíti – egy nem létező, elképzelt világba –, aki csak ott találhatja meg a boldogságot. Jókai családi élete sosem volt igazán harmonikus, de Laborfalvi Róza nélkülözhetetlenné vált életében. Az 1870-es évekre a színésznő megkeseredett, nehezen viselte az öregedést és azt, hogy meg kellett válnia a színpadtól. Mivel idősebb volt férjénél, féltékenykedett a nála fiatalabb hölgyekre. Amikor azonban 1886-ban hosszú betegeskedés után meghalt, Jókai úgy érezte, többé nem lesz képes az írásra.
Az utolsó évtizedek regényei
Kései regényei nem magasztos eszményeket hirdetnek, elsődleges céljuk a szórakoztatás. Új témák felé fordult, az elszegényedő és ezzel együtt erkölcsileg is elzüllő birtokos nemesség, a dzsentri sorsát vizsgálja A kis királyok (1886) és A mi lengyelünk (1902) című műveiben. Utolsó éveinek legsikerültebb alkotása, a Sárga rózsa (1893) Mikszáth balladaszerű írásaihoz hasonlóan paraszti témájú. Főszereplői a Hortobágyon élő csikós- és gulyásbojtárok (Decsi Sándor és Lacza Ferkó), akik tragikus, halállal végződő vetélkedést folytatnak a „sárga rózsáért”, szerelmükért, Kláriért. Ötvenéves írói jubileumán (1894) az egész ország ünnepelte, a Révai Könyvkiadó ekkor kezdte megjelentetni összes műveinek 100 kötetes kiadását. Felesége halála után annak unokájával és családjával (Feszty Árpádné, akinek férje a millenniumra festett Magyarok bejövetele című híres körkép alkotója) élt, egészen 1899-ig, amikor feleségül vette a húszéves Grósz (Nagy) Bella színésznőt. Ekkor rokonai elfordultak tőle, olvasói is értetlenül álltak a döntése előtt. A politikától ekkoriban már távol maradt, 1896-ban végleg lemondott a képviselőségről. Egészsége megromlott, sokat tartózkodott Dél-Európában a kedvezőbb klíma miatt. Külföldről hazajövet meghűlt, tüdőgyulladást kapott. Álmában érte a halál, 1904. május 5-én.
Batári Gábor
