József Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hisz félárvaságban telt gyermekkora tele volt lemondással, brutalitással. Felnőttként szembesült a meg nem értéssel és öngyilkossága (tragikus balesete) körül is találhatóak ellentmondások.  Sokan keresik tudós pszichológusok, amatőr pszichológusok, orvosok, orvostörténészek, irodalmárok, olykor tudni is vélik József Attila pszichés baját. Voltaképpen, mi volt az a lelki terheltség, ami kínozta? A költőnek is volt feltevése róla. Milyen volt életigenlése? – ezt firtatni egy a szakértők és a köztudat többsége szerint öngyilkosnak vélt személynél talán paradoxon.

Ugyanis József Attila attól rettegett, hogy skizofréniás, méghozzá olyan, amelyiknek végállomása a kataton állapot (kóros izommerevség), ami nem nevezhető életnek, csak vegetálásnak. Ezért fontolgatta saját életének kioltását, hogy ezt a nem-életet, a teljes kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, leépülést elkerülje. Életigenlése az volt, hogy a halálban vagy a halál után több elevenséget mert remélni, mint az életben. Életben? A puszta létezésben, a kataton élő-halott funkciótlanságban. Így lelt lelki békére és ez sarkallta alkotásra, ezzel életműve rövid élete ellenére teljes lett.

Öngyilkosság vs. tragikus baleset

A sors iróniája, hogy az újabb kutatások szerint, bizonyítható ugyan öngyilkossági szándéka, még búcsúlevelet is írt, csak, épp amikor meghalt a tehervonatok közt, a síneken az baleset volt, ugyanis szokása volt a tehervonatok közt, átvágni, rövidíteni.

Bizarr életigenlés

Ezt a bizarr életigenlést leginkább Reménytelenül című versében tudjuk kimutatni.

Reménytelenül
Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Okos fejével biccent

József Attila Reménytelenül-je az egyik leglelombozóbb, ugyanakkor legfelemelőbb magyar vers. Életösszegző, egyben kozmikus távlatú. A homokos, szomorú, vizes sík, mint nehéz, fullasztó közeg, a fojtó testi-lelki problémák, maga a materiális sík. Egyfajta pokol-képzet, valami rossz alternatíva, ha valaki anyagi kötöttségeit, földi gondjait tovább görgeti a transzcendenciába, erre a remény nélküli síkságra ér (“okos/ fejével biccent, nem remél.” Dante szerint a pokol kapujára ez van írva: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”).

Ezüstös fejszesuhanás

“Ezüstös fejszesuhanás/ játszik a nyárfa levelén”, ez olyan szép, hogy már szinte képzavar; hogyhogy a nyárfa levele környékén leledzik a fejsze, miért nem a törzsén? Keresztelő János prédikációjában, legalábbis a szinoptikus evangéliumokban ezt mondja: “a fejsze immár a fák gyökerén van”. Ez ítélet-szimbólum, (és a halálé) azaz az ítélet halálban való bekövetkezéséé. De ez érezhetően a fizikális halálról szóló megfogalmazás. Ám József Attilánál talán az előbb említett furcsaság  tudatos, mármint hogy a fejszesuhanás játszik, ez valami virtuális, szubtilis sziluett-közeget éreztet. Illetve hogy ezüstös, a holdas szférára, a lunáris tartományra, valami feljebbi, finomabb dologiságra, egyúttal az éjre (aki a halál anyja a görög mitológiában) kimúlás, kioltódás közeliségre utal. A levél pedig a világfa tetején van,  – nem mint a törzs, – ami a felső világ, megintcsak valami magasabb dimenzióba való ágaskodást mutat. Tehát az ezüstös fejszesuhanás a nyárfa levelén egy felfelé vivő, finom-anyagú, kvázi halál. Ítélet, ami nem elpusztítani, hanem megtisztítani szándékszik, ezért a beteg leveleket nyesi le, nem a törzset kaszabolja szét. Ez egy beavatási halál, mert a halál utáni halál csak újjászületés lehet, a pokolban meghalás csak egy felsőbb világban való megszületést jelenthet. Így ez a kép mint elsőre hinnénk nem a reménytelenség megerősítése, hanem a reménység ezüstös megcsillanása. Ezt igazolja is az utolsó szakasz: A nagy én elérkezett a felső világba. A semmi itt nem a tényleges és végleges tartalmatlanság, hanem a nehéz, vizes, homokos sík ellentéte, a puszta szellem, a tiszta és valóságos anyagtalanság, a merő potencialitás, az ígéret metaforája. Ezért van ága (mert a semmi a gyökér) és ezen ül a hústesttől megszabadított, emberi személyiség lényege és központja a szív, egyedüli méltó társai a csillagok (spirituális entitások, nem véletlenül róluk kapta a legfelsőbb, az asztrális szféra a nevét). De ha az immanens értelmezésnél maradunk, és a homokos, vizes sík az öngyilkosság-közeli földi pokol állapota lenne, s az ezüstös fejszesuhanás az úgymond megváltó halál, az utolsó szakasz akkor is felette kozmikus: az ember lényege, szíve visszatér az ősanyag előtti állapot, a semmi közelébe, és az abszolút nulla fokos világűrben vacogva bár, a legidősebb teremtményekkel, a csillagokkal szemez.

Mindössze harminckét évet élt, mégis a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja

József Attila Budapest, Ferencváros 1905. április 11. – Balatonszárszó 1937. december 3. Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas költő, műfordító, író. A Szegedi Tudományegyetemen tanárnak készült, de Tiszta szívvel című verse miatt Horger Antal professzor eltanácsolta a tanári pályától. Ezután nyugati egyetemekre iratkozott be: Bécsben hallgatott előadásokat, majd Párizsban a Sorbonne-on tanult. Közben megismerkedett az akkori német és francia költészettel, és tökéletesítette nyelvtudását. Franciaországi tanulmányai során találkozott Francois Villon költészetével, amely nagy hatással volt rá. Már külföldön is szimpatizált a kommunizmussal, és Magyarországra hazatérve kapcsolatba lépett az illegális munkásmozgalommal. Ám széles látókörűsége, mondjuk ki bátran géniusz volta lévén, hamar kiábrándult a bigott materialista marxista eszmekörből, mely a korabeli ifjú értelmiség gyermekbetegsége volt. Zaklatott magánéletét érzelmi válságok, szerelmi reménytelenségek terhelték, és az ehhez társult rendszertelen életvezetése oda juttatta, hogy összeomlott az idegrendszere. A zavaros elmeállapotú költő a balatonszárszói vasútállomáson egy vonat alá került, és szörnyethalt. Mindössze harminckét évet élt, mégis a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, a második világháború után akaratán kívül (mivel nem élt már) a magyar szocialista költészet ünnepelt vezéregyéniségévé tették és proletárköltőnek titulálták, pedig ez életművének csak egy nagyon vékonyka szelete, a bolsevik gondolkodásmódot hamar és messze túlhaladta. Műfordítóként a szomszéd népek kortárs lírájával foglalkozott és értékesek Villon-fordításai is.

Batári Gábor

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek