Kérjük, egy megosztással támogasd portálunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 12 perc

A Tűzmadár Alapítvány pályázatán Emese díjat nyert alkotás esszenciája

„Most épp egészen jól érzem magam és megírom egy pályázatra a betegségem történetét” – mondtam egyik nap Istvánnak, a férjemnek.
Örülök, hogy beindultál és csinálsz valami hasznosat.
 Igen, csakhogy te is kellesz ehhez a feladathoz!
???
Mert, hogy ez a történet nem csak rólam, az én betegségemről szól, hanem rólad is, hiszen te látod nap, mint nap, mi van velem. El kellene mesélned neked is, hogyan éled meg azt, hogy megbetegedtem?
Ismerhetnél már engem annyira, hogy nem vársz tőlem látványos érzelemnyilvánítást, ez nem az én műfajom.
Azért leírhatnád pár sorban a saját gondolataidat és érzéseidet az új helyzetünkben!
Ha ragaszkodsz hozzá, megpróbálom. Bár tudhatod, hogy nincs nagy gyakorlatom az ilyesmiben…
Köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat. Tudom, hogy nem volt könnyű…

„Feleségemmel több, mint negyven éve ismerjük egymást, közben felneveltük, férjhez adtuk mindkét lányunkat. Nyugdíjasok lettünk, amikor feleségemet hirtelen elérte a rák. Vajon a több évtizedes együttélés tapasztalatai, különbözőségeink összecsiszolása, illetve az azokhoz való kölcsönös alkalmazkodás és megértés elegendők lesznek, hogy segítsek neki a betegségből való kigyógyuláshoz? Átgondolatlanul azt mondhatnám ennyi tapasztalattal, hogy már nem lehetnek újabb problémáink. De szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a betegség sok új problémát generál.

Először is, rá kellett beszélnem a feleségemet, hogy menjen el a háziorvoshoz.
A nehézséget az okozta, hogy eddig, amit csak lehetett, gyógyszerek és orvosok nélkül próbáltunk megoldani, és a feleségem inkább titkolta bajait. A görcsei végül nem csak fájtak, hanem számomra is láthatóvá váltak, így sikerült rábeszélnem arra, hogy vizsgáltassa ki magát. Így került a sebészetre, ahol azonnal ott tartották.

A másik problémám az volt: meddig bízhatok az orvosokban, és mikor kell nekem mérlegelni a dolgokat. Pár napig volt a feleségem a sebészeten, megállapították, hogy csak egy kis sérvről van szó, amit adandó alkalommal, egy kis műtéttel korrigálnak. Én szinte biztos voltam abban, hogy ez nem igaz, mert ezt a betegséget gyerekkoromban nagyapám révén jól ismertem. Így felmerült bennem a gyanú, hogy ebben a gyors hazatérésben a feleségemnek is komoly szerepe lehetett, vagy az orvosok tévedtek.

Sok volt a bizonytalanság a műtéttel kapcsolatban is, amit rosszul éltem meg.
Amilyen gyorsan hazajött a feleségem, olyan gyorsan vissza is került a sebészetre. Úgy vitték be a műtőbe, hogy életveszélyben van, de nem tudták, hogy mi a baja. A nővér elárulta, hogy az osztályvezető főorvos helyettese fogja műteni a feleségemet, és utána visszaviszik az ágyába. Hosszú várakozás után az orvosok kijöttek a műtőből, a feleségem pedig sehol sincs! Megkérdeztem az egyik orvost a folyosón, azt mondta, hogy biztos az intenzíven van. Még sosem jártam ilyen helyen! Megtalálva az intenzív szobát, kissé megnyugodtam, amikor megláttam a feleségem.  Éppen aludt. Nagyon rossz volt így látni őt, az orrából és az oldalából is csövek lógtak ki, elöl zsinórokkal volt teletűzdelve. Alig vártam, hogy magához térjen és tudjunk beszélni.

Mikor megtaláltam az operáló főorvost, elmondta, hogy megtalálták a betegség forrását, a vastagbélen lévő daganatot, amit kioperáltak. Mondta azt is, hogy ideiglenes sztómát kapott. Amikor jeleztem, hogy már távolítottak el daganatot a feleségemből, ami nem volt rákos, és ezért talán ez se lesz rákos, az orvos nem szólt semmit. Ebből már sejtettem, hogy ő más véleményen van, és később a szövettani vizsgálat eredménye ezt igazolta is.

Nem volt könnyű teljesítenem a feleségem kéréseit sem.
Műtét után két hétig feküdt a kórházban. Nekem kellett biztosítanom a tiszta fehérneműt, és a kórházi étkezést kiegészítő ételeket. Bár önállóan tudok főzni, vásárolni, mosni és mosogatni, ez mind kevésnek bizonyult. Még most is tanulom, mit hol találok meg azokban a boltokban, ahol a feleségem szokott vásárolni. Ő ugyanis vegetáriánus, míg én a hagyományos konyhát szeretem. Először bosszankodtam, hiszen én mindent meg tudok enni, nem vagyok válogatós. De mondta, hogy ez a diéta miatt van így.
Arra is ráébredtem, hogy alig találok meg valamit a feleségem szekrényében, ezért többször nem a kért holmit vittem be számára.

Mikor már hazakerült, az okozott nehézséget, hogy soha nem öltöztettem magatehetetlen beteget, sztóma felszerelést pedig akkor láttam először, így nehézkesen indult ez a tevékenységem. Szerencsére feleségem gyorsan megerősödött, és egyre kevésbé volt szüksége ezekben a dolgokban a közreműködésemre.

Nehéz döntést is kellett hozni, elsősorban a feleségemnek, de én is éreztem a súlyát. Az orvosok mondták, hogy kemoterápiát kap majd, de a lányaink, az ismeretségi körükből származó információik alapján, egy másfajta terápiát javasoltak. Nehéz választás előtt állt a feleségem, hiszen neki kellett döntenie, ráadásul hozzáértés és szakmai ismeretek hiányában. Végül a kemoterápiát választotta. A döntését én is támogattam.

Szüleim arra neveltek, hogy mindig mondjak igazat, én voltam testvéreim között a legidősebb, nekem kellett példát mutatnom. Az életem során ezt sikerült nagyjából betartanom, amire büszke is vagyok. A beteg feleségemnek milyen egyszerű lett volna azt mondanom, hogy nem fog fájni, vagy azt, hogy mindjárt meggyógyul, mégsem tettem. Életemben talán most éreztem ilyen erősen, hogy a testi fájdalom mellett van lelki fájdalom is, amit az igazság kimondása okozhat. Azt hiszem, ebben a témában még nem sikerült kompromisszumot találnom.

Tudom, hogy még nem győzte le a feleségem véglegesen a betegséget, de már a mélyponton túl van.
Azt is tudom, hogy még sok meglepetés várhat mindkettőnkre a gyógyulásig, de én bizakodó vagyok.”

Hogyan is kezdődött? 2013szeptemberében – közvetlenül horvátországi nyaralásunk után – hasi, köldöktáji görcseim támadtak. Vártam, hogy elmúljon a fájdalom, s arra gondoltam, valamilyen horvátországi étel utóhatása lehet. István, a férjem tanácstalanul figyelte, ahogy időnként a hasamra szorítottam a kezemet és néha meg sem hallottam a fájdalomtól, ha szól hozzám. Aztán – mint racionális, gyakorlatias beállítottságú, engem 16 éves korom óta ismerő ember – mondta, hogy menjek el a háziorvoshoz. Kiállítás-megnyitóra vártak aznap estére, azonban az orvos azonnal az illetékes kórház sebészetére küldött, ahol fizikális vizsgálatot követően már haza sem engedtek. Köldöksérvre gyanakodtak. Istvánt telefonon hívtam, s óvatosan közöltem vele a helyzetet. Nem veszítette el a nyugalmát és behozott minden szükségeset a kórterembe.  Infúziót kaptam, a hasi görcseim elmúltak, jobban éreztem magam, ezért két nappal később, egy szombati napon hazaengedtek.

Két felnőtt lányunk, Andi és Olga már férjezett és nem velünk élnek, de rendszeresen találkozunk. Most vasárnap is eljött egyikük és beszámoltunk neki a kórházi eseményekről. Ismét görcsölt a hasam és egyre jobban felfúvódott, de a figyelmem elterelte Andi látogatása, kedves szavai és az, hogy épp aznap hozta meg a bútorasztalos a felújított bútorokat, amiket mindannyian megcsodáltunk. Édesanyám ismét az eszembe jutott… 2012januárjában egy délelőtt elszundikált rádiózás közben a konyhaszéken és leesett a kőpadlóra. Egyedül élt, önálló volt mindenben. Élete a balesettől fogva gyökeresen megváltozott: lakásában ápoltam 11 hónapon keresztül, a felépüléséig, azonban 94 évesen, megszokott sétánkon hirtelen a karjaimba dőlt és már nem ébredt fel többet. Az Ő néhány kedves bútorát hozattam rendbe. Sokszor eszembe jutott betegségem során: milyen jó, hogy nem akkor jött a baj, amikor édesanyámnak a legnagyobb szüksége volt rám!

Egyre rosszabbul voltam. Hétfőn este pedig már a vizet is kihánytam, ezért megkértem Istvánt, hogy telefonáljon az orvosi ügyeletre. Megadtam a telefonszámot, kit kell hívnia, a férjem ugyanis nem volt ilyesmire felkészülve, a háziorvos számát és a rendelési idejét se tudta. De azért a biztonság kedvéért azóta már beírta ezeket a számokat a telefonjába.

Az ügyeletről elég hamar kiérkeztek, fájdalomcsillapítót adtak és hívták a mentőt. Történetesen az a kórház volt ügyeletes, ahová területileg tartozom, s visszakerültem pontosan oda, ahol pár napja feküdtem. Ismét elvégezték ugyanazokat a vizsgálatokat (mellkas röntgen, hasi ultrahang), amiket néhány nappal azelőtt, másnap megfigyeltek. Már sárga epét hánytam és a hasam akkorára dagadt, mintha szülés előtt állnék. A főorvos röviden annyit közölt a viziten: műtét lesz. Harmadnap, a baljós szeptember 11-én betoltak a műtőbe. Egy vékony, de megmelegített lepedővel terítettek le, ez jól esett, mert a műtőben hűvös volt.

Az orvosok nem tudhatták, mi okozza a panaszaimat, ezért jókora vágást kellett, hogy ejtsenek a hasamon. Megtalálták a bajt okozó daganatot, ami a vastagbél és a végbél határán volt. Az intenzív osztályon tértem magamhoz. Ágyam körül a családom állt. Még kábult voltam az altatás után, s alig tudtam néhány szót váltani velük.
Orrszonda, műtéti sebváladékot elszívó hasi szonda, mellkasomon érzékelő tapaszok látványával szembesült az egészségügyet szerencsére csak távolról szemlélő férjem. A lányaink tanácstalanul álldogáltak az ágyam mellett. Három nappal később a már megszokott kórteremben kezdtem meg kéthetes bentlétemet. Az őszi napsugarak táncoltak a kórtermi bútorokon. Infúzión voltam, s tudatosult bennem, hogy sztómát és sztómazsákot kaptam, amit a nővérek cserélgettek. A sztómával kapcsolatos részletekkel senki sem terhelt, én pedig nem kérdezősködtem; el voltam foglalva azzal, hogy felüljek nagy nehezen az ágyban, ha szükséges. Az ágy végéhez kapaszkodó kötél volt erősítve, az sokat segített. Örültem, amikor már enni is kaptam, soha híg krumplipüré úgy nem ízlett, mint akkor. Aztán bővült a választék és meglepően ízletes ételek következtek, bár a családom alig hitte el, hogy a kórházi kosztot dicsérem. Mindent jó étvággyal elfogyasztottam, sőt, a család is hozott be finomságokat, persze, amit a vastagbél-diéta megengedett.  Az egyik nővértől ugyanis kaptam diétás útmutatót, az ajánlott és kerülendő ételek leírásával.

Minden nővérnek megjegyeztem a keresztnevét, legtöbbjük igen lelkiismeretesen bánt velünk, betegekkel. Az utolsó kórházi napomon, éppen két héttel a műtét után megérkezett a szövettani lelet: a daganat rosszindulatú. Nem éreztem semmit, amikor a sebészorvos közölte az eredményt, csak valamiféle ürességet és azt, hogy tennivalóim lesznek. István is higgadtan, belenyugvással fogadta a hírt, mert számított arra, hogy lehet rosszindulatú is a daganat. Még szerencse, hogy ki tudták operálni.

Jócskán lefogyva, 45 kilósan kerültem haza. Férjem minden hozzávalót az ételekhez, amit csak kértem és ehettem, meghozta.
Mikor megkérdeztem, gondolt-e arra, hogy esetleg nem sok van már nekem hátra, azt felelte: őszintén szólva ez meg se fordult a fejében. Csak azt tudta, hogy segítségre van szükségem. De hogy konkrétan miben is tud segíteni, csak menet közben derült ki. Vannak ismétlődő feladatok, bevásárlás, a szemét levitele és a többi, hogy ne kelljen hajolgatnom, emelnem, cipekednem. Úgy érzékeltem, hogy ezek a tennivalók elterelik a figyelmét a szomorú dolgokról.
Nemigen gondolkodtam a távolabbi jövőn, hanem mindig az előttem álló nap teendőire figyeltem.
Kértem, hogy fényképezzen le a gyönyörűen felújított karosszékben. Amikor megmutatta a fotókat, azt akartam, hogy törölje ki mindet! Mondta, hogy neki tetszenek a képek, bár valóban le voltam fogyva. De hát ezen könnyű segíteni, egyek többet, vegyek róla példát – biztatott.

Elhívtuk a háziorvost, aki sajnálkozva mondta, hogy nincs hazánkban mindenkire kiterjedő vastagbél-szűrés, de felsorolta a tüneteket, amikkel orvoshoz kell fordulni. Bizony, a hirtelen fogyás és néha egy tompa nyomás a jobb bordaívem alatt nálam is jelentkezett. De nem vettem komolyan ezeket a jeleket. Az orvos tápszert írt fel és megmutatta, hogyan is kell 10 napon keresztül a vérhígító injekciókat beadni magamnak. Először furcsa érzés volt, István fel is ajánlotta, ha másképp nem megy, majd ő vállalkozik rá. Megfigyelte, hogyan csinálja az orvos, és használati ábrák is voltak az injekcióhoz. Aztán magam is belejöttem az injekciózásba, de jó érzés volt, hogy szükség esetén a férjem is tud segíteni. Olga lányunk mondta, hogy a férje naponta többször is megszúrja magát, hiszen gyerekkora óta cukorbeteg. Ez további lökést adott arra, hogy ne idegenkedjek a hasfalam megszúrásától. Örültem ennek az apró sikerélménynek.

Amit csak lehet, szeretek most is magam elvégezni a háztartásban: főzés, mosogatás, söprés, portörlés, mosás, teregetés – ezek férnek bele most az erőnlétembe.
Aztán egy napon a férjem sétálni hívott. Szépen sütött a nap. Örült, hogy már megerősödtem annyira, hogy két emeletet simán megtettem le és fel, és a rövid sétát is egész jól bírtam. A sétán arról beszélgettünk, hogy majd megyünk kirándulni, meg utazni is fogunk.

Igen, kirándulni, utazni és más közös programokat csinálni! Kihasználni az eddiginél is jobban az időt, ami megadatik nekünk…És még jobban értékelni, megbecsülni egymást, azt, hogy együtt vagyunk.
Egyik nap megkértem Istvánt, hogy kapcsolja be a számítógépet, mivel ehhez is jó nagyot kell hajolni. Tájékozódni akartam, mi is történt velem, hol, kitől kaphatok tanácsot, hozzáértő segítséget. Ő is tájékozódott a betegségemmel kapcsolatban, hogy jobban képben legyen.

Nem keresgéltem a neten hiába: alapítványok, civil szervezetek, egyesületek, segélytelefonok működnek azért, hogy a betegeknek a legkülönfélébb módokon segítsenek, akár lelki támasz, akár gyakorlati információk formájában. Egy napon, amikor meglehetősen lehangolt voltam, fel is hívtam egy segélyvonalat, bár igazából nem tudtam, miben segíthetnek nekem, hiszen önkéntesek, nem pedig orvosok fogadják a hívásokat. Aztán elmondhattam a történetemet, amit érdeklődéssel meghallgattak. Már ez is jól esett. Megoszthattam kételyeimet, s a telefont úgy tettem le, hogy sikerült jobb kedvre derülnöm. S ezt a férjem is észrevette. Neki is könnyebb, ha nem szomorkodom. Elhatároztam, ha majd jobban érzem magam, részt veszek néhány szervezett programon. Nem csak lelki támogatást, hanem gyakorlati segítséget is kaptam: az egyik alapítvány révén sikerült olyan sztómaterápiás nővért találnom, aki lakásunkon a legapróbb részletekig megmutatta, hogyan használjam a sztómazsákot. István is jelen volt ezen a tanácsadáson, ami azért is jó volt, mert – levetkőzve kezdeti szégyenérzetemet – megmutattam neki a sztómámat, sőt, előfordult, hogy ő helyezte fel a sztómazsákot is. Szétszedtünk egy ilyen zsákocskát, hogy lássuk, milyen is ez tulajdonképpen. István a munkája során is találkozott ragasztási technológiákkal, itt is az a fontos, hogy jól odaragadjon a zsák. Engem zavart a sztóma, különösen eleinte, de a férjem gyorsan eloszlatta a zavaromat. Értek kellemetlen meglepetések a sztómaviseléssel kapcsolatban, amiket kezdetben igen rosszul viseltem, különösen azért, mert láttam, hogy Istvánt is megviseli a kínlódásom, s az, hogy még el is sírtam magam, amikor egyszer a zsák váratlanul leesett. Mondta, annak örül, hogy nincs nagyobb baj, ezen pedig nem nehéz segíteni.

Aztán sorstársi közösségek történeteiből kiderült, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és van kiút. Ez jó érzéssel töltött el, s a gyakorlati tennivalókba is egyre jobban beletanultam.

Majd következett a kórházi onko-team konzultációja, ahonnan az onkológiára irányítottak. Nem mondták ugyan, hogy kinél kell jelentkeznem, de az onkológián a recepcióstól kezdve az orvosi adminisztrátorig mindenki készséges volt és kaptam időpontot egy onkológus orvoshoz, ahová a férjem is elkísért. Bár rengetegen vártak az onkológus orvosra, alaposan áttanulmányozta leleteimet, kikérdezett, vérnyomást mért és én is feltehettem kérdéseimet, egyebek között a különféle, sokat reklámozott „csodaszerekkel” kapcsolatban. Az orvos semmiféle kiegészítő gyógyszerezést, vitamint nem javasolt, a D-vitamin kivételével. Ezt el kellett részletesen mesélnem lányainknak, akik a barátaiktól különféle, a kemoterápiát helyettesítő kezelésekről hallottak és lelkesen ajánlották nekem ezt a lehetőséget. Rosszul esett nekik, amikor elhárítottam, hiszen úgy gondolták, hogy a kemoterápia nagyon rossz hatással lesz rám. Szerencsére ez az aggodalmuk nem igazolódott be.

Tizenkét alkalomból álló kúrát írt elő az orvos, aki felajánlotta, hogy az első kezelést a kórházban kaphatom meg három napos bent-tartózkodással, s ez idő alatt megfigyelik, hogyan reagál a szervezetem a kemoterápiára. Rövid gondolkodás után elfogadtam ezt a lehetőséget. Örültem, hogy partnerként kezelt az orvos és választási lehetőséget kaptam. Jól döntöttem, mert hasznos információkat kaptam a kórházban. A kemoterápia idején a székletem szélsőségesen változik; amikor az infúzió folyik, akkor erős szorulásom van. A vizit alkalmával megtudtam, hogy ezen lehet segíteni olyan készítménnyel, ami nem okoz mellékhatásokat, rászokást. A sztómám környékét is kegyetlenül nyomta a sűrű széklet, úgyhogy a megoldásnak nagyon örültem. Kicsit izgultam, hogyan fogom magam érezni az első kezeléskor, de semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam, leszámítva a megváltozott emésztéssel járó kellemetlenségeket. Az egyik szobatárs különféle szomorú történeteket kezdett mesélni, amiket ő is másoktól hallott. Rá kellett jönnie, hogy ebben nem vagyok partnere, inkább a pozitív dolgok erősítenek és töltenek fel. Megtanultam, hogyan tudok infúziós állvánnyal mozogni és látogatóimat, mindenekelőtt családomat ezzel a „mutatványommal” igyekeztem szórakoztatni.

A kemoterápia folytatása otthon következett, nyakba akasztható eszköz segítségével, amivel szabadon mozoghatok a lakásban. A nővér olyan ügyesen kötötte be az infúziót, hogy meg sem éreztem a tűszúrást. Helyben is kaptam egy „koktélt”, amolyan előkészítőt az infúzióra, ami alig egy óra alatt lefolyt. Nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy ez a kis szerkezet éjjel-nappal, bármilyen testhelyzetemben képes 46 órán keresztül adagolni a kemót. A férjem elmagyarázta ennek az ügyes készüléknek a működését. Megfogadtam a nővér tanácsát és rendszeresen jegeltem az infúziós karomat, hogy kevésbé gyulladjon be.

Egy ködös őszi napon aztán István elment a háziorvoshoz és influenza elleni védőoltást adatott be magának. Még sosem kért ilyen oltást, igaz, hogy ősszel, vagy télen néha benáthásodott, talán még hőemelkedése is volt, de hamar rendbe jött. Most viszont nagyon vigyáz arra, nehogy lebetegedjék, és a legyengült immunrendszeremmel elkapjak tőle egy fertőzést.

Egyik este hallottam, hogy István telefonon beszél a testvérével; a szokásos havi kártyapartijuk időpontját egyeztették. Nem akart pont azon a napon elmenni az öcséivel kártyázni, amikor nekem itthon folyik az infúzió. Bár tudja, hogy elvagyok egyedül, de nyugodtabb, ha ilyenkor a közelemben marad.
Mikor ezeket a sorokat írom, a harmadik kemoterápián vagyok túl.

Étvágyam elég jó, minden nap főzök. Ki kellett tapasztalnom az általános diétás útmutatón túl, hogy milyen ételek okoznak panaszokat. Az sem mindegy, hogy éppen infúziós napjaim vannak, vagy sem. Sovány sajt, túró, kaukázusi kefir, joghurt bármikor jöhet, csak úgy, mint a főzelékfélék: brokkoli, cukkini, néha krumpli, (sörélesztő pelyhet szórok rá). Ha nagyon rostos a főzelék, akkor pürének készítem el. Megkedveltem a csirkehús levest. Néha tojást és halat is eszem, mert szeretem, bár ezek kissé puffasztanak. Reggelire a jól bevált zabkását főzöm meg, fahéjjal, almával, néha birsalmával, vagy körtével, pár szem mandulával (a mák, a dió túl zsíros most nekem). Mostanában lehet kapni gránátalmát, a kifacsart levét hígítva iszom. A céklalé hasznos volna, de még hígítva is kicsípi a bőröm a székelésnél a sztómám körül, ezért a céklát is megfőzöm. Az édeset nem nagyon kívánom, a kedvenc pogácsát pedig, amit azelőtt gond nélkül ettem, túl sósnak érzem. A teljes kiőrlésű tönkölykenyér nem okoz panaszokat, a fehér liszttel készült péksütik viszont puffasztanak. A lányaink boldogan hoztak a múltkor finom ropogtatni valót, de sajnos, paprika és bors is volt benne, ezért a család nélkülem fogyasztotta el. Mostanában rászoktam arra, hogy megnézzem az ételeken az apró betűs összetevőket, s erre kérem Istvánt is. Érnek néha meglepetések minket.

A sebészorvos visszarendelt kontroll vizsgálatra. Megállapította, hogy nincs köldöksérvem és a sztóma környéke is rendben van. Mindez megnyugvással töltött el.

Egyik nap István egy papírt tolt elém azzal, hogy töltsem ki, mert bármikor bármi megtörténhet vele is, nem árt, ha a bankszámlájához nekem is lesz hozzáférésem. Meglepődtem és szíven ütöttek István szavai, de aztán beláttam, hogy igaza van és jó, hogy ilyen előrelátó. Ő nem szép szavakkal, hanem tetteivel fejezi ki szeretetét, gondoskodását a családja iránt.

Nemsokára újabb műtét előtt állok: az onkológus javaslatára, a sebészorvos jóváhagyásával, a sztómámat visszavezetik. A műtét előtt természetesen a sebészorvos elvégezteti a szükséges vizsgálatokat is.
Néha eltűnődöm azon, mi okozhatta nálam a betegséget. Az életmódom egészséges volt, dohányzással, alkohollal és kávéval nem éltem, a testsúlyom is normális. Talán a lelki tényezők, a stressz okozhatta? Mindenesetre keresek majd olyan szakembert, aki ezekre a kérdésekre választ adhat. Különben úgy járok, egy hasonlattal élve, hogy a lyukas háztetőn befolyó víz fel lesz ugyan törölve, de a tető lyukas marad. Egyszóval, rá kellene jönni a betegséget kiváltó okokra is, hogy csökkenjen a visszaesés veszélye. De ez még a távolabbi jövő. István azzal bíztatott, hogy nem én vagyok az egyedüli beteg; egy rokonának is volt sztómája, kemót is kapott, de meggyógyult és most már túl van a kilencvenen!

Családom – első sorban a férjem – támogatásával mindent megteszek a gyógyulásomért. Új oldalukról ismertem meg a hozzám legközelebb álló embereket. Istvánról nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan feltalálja magát kritikus helyzetekben és megbirkózik a körülöttem adódó feladatokkal. Andi nem annyira a betegségemmel foglalkozik, hanem friss híreivel, vidám sztorijaival élénkít fel. Olgán – bár nem mondja – látom, hogy aggódik. Ezért fontosnak tartom, hogy a lányainkkal beszélgessünk arról, mi is van velem. Nem árt, ha már most, fiatalon tudatosul bennük, hogy a szűrővizsgálatokat komolyan kell venni. Láttam sajnos fiatalokat is az onkológián!
Azt ugye tudod, hogy nem dőlhetsz hátra a kemó kúrád végén sem, lesznek még vizsgálatok, kontroll, résen kell lennünk, nehogy visszaessél! – mondta a férjem előrelátóan.

Igazat adtam neki, hiszen sok még a teendőm. Szeretném minél több embernek a figyelmét felhívni – saját példámon okulva – a szűrővizsgálatok fontosságára, s arra, hogy figyeljünk oda magunkra, vegyük komolyan testünk jelzéseit. Inkább fölöslegesen menjünk orvoshoz, mint túl későn! Erre felhívtam a férjem figyelmét is, aki megígérte, hogy elmegy majd szűrésekre.
Munkatársaim, barátaim visszavárnak.
Jövőre, 2014 nyarán ünnepeljük 40. házassági évfordulónkat. Mindannyian bízunk abban, hogy a lehető legjobb egészségi állapotban érem meg a nagy eseményt.

Mindketten próbáljuk levonni a történetünkből a tanulságokat. Reméljük, hogy ebből az írásból mások is tanulhatnak majd, hiszen máskülönben mi értelme lenne közölni a magánbajainkat a nyilvánossággal?

Most már csak címet kell adnunk a művünknek, igaz? Mondjuk, legyen fekete és fehér. Mint a sakkban. De a mattot nem mi kapjuk majd!
Jó ötlet! Sötét és világos, fény és árnyék…
Vagy inkább árnyék és fény. Most még árnyékban vagyunk, de aztán jön a fény, a gyógyulás…

Szádvári Lídia, Horváth István

(Utóirat, 2015-ben:  – ez már nem része a pályázati szövegnek:
az óta kiderült, hogy tüdőáttétem is van, ami nem operálható. A biológiai kezelést nem bírta a szervezetem, ezért csak monoterápiát kapok, ami kevésbé hatásos. Mivel életem 2015. október 26-án gyökeresen megváltozott, el kell döntenem: élek-e tovább, egyedül, a férjem nélkül, új feladatokkal, elsősorban az unokám körül, vagy elvisz a rák…)

Similar Posts