Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 8 perc

Interjú Dr. Sütő András állatorvossal

Van-e lelkiviláguk a házi kedvenceinknek?

Kedvenceink az Életigenlők magazin egyik legkedveltebb rovata. Egyre több háztartásban – talán túl sokban is – tartanak különféle állatokat, a tipikus kutya-, macskatartás mellett vannak köztük nyulak, hüllők, madarak, egyes rovarok… Vajon ez a felelős állattartás kategóriájába tartozik? Mit tehet egy állatorvos, hogy tudatossá váljanak az emberek a kedvencek tartásában? Ezekről beszélgettünk Dr. Sütő András állatorvossal, a Felsőzöldmáli Állatorvosi Rendelőben.

„Ép testben ép lélek” – mondjuk az emberek esetében. Van-e lelki világuk a házi kedvenceinknek?

A mondás jó, de fordítva igaz, ép lélek esetén a test is ép. Természetesen az állatoknak van lelki világuk, bár egyesek ennek az ellenkezőjét vallják, mert csak húsvér, előre beprogramozott „droidoknak” vélik őket. Ez természetesen nem igaz. Én a másik véglet vagyok, sokan antropomorfnak titulálnak, mondván olyan tulajdonságokkal (szeretet, ragaszkodás, félelem stb.) ruházom fel az állatokat, ami szerintük az ember „kiváltsága”, de ez nem így van.

Akinek valaha is volt állata, az tudja, hogy a gazdit minden körülmények között felismerik és ragaszkodnak hozzá. Nincs is felemelőbb érzés egy fáradt nap után hazatérve, mint a boldogságtól farok csóváló kutyus ugrálására belépni az ajtón. Hihetetlen módon képesek a gazdi minden lelki rezdülését tűpontosan levenni. A kutyák, ha szomorúak vagyunk, nem követelőznek, csak odabújnak hozzánk, ha viszont jó kedvünk van, boldogan hozzák a pórázt, mehetünk sétálni. Ha a családba új családtag, jövevény érkezik (új barátnő, csecsemő, vagy egy másik állat személyében), szinte borítékolható a féltékenység, a sértődöttség, és abbéli félelem, hogy a gazdi már nem őket, hanem az új jövevényt szereti, nekik pedig menniük kell. Ilyenkor aztán napokig durcásakká válnak, feltűnően képesek éhségsztrájkba kezdeni, időszakosan még a szobatisztaságukat is elveszítik. A macskák kifejezetten „büntetnek”, ha nem az történik, amit ők szeretnének, a vélt, vagy valós sérelmeiket pedig kegyetlenül képesek megtorolni. A menhelyről örökbefogadott állatokon lehet a legjobban lemérni, mennyire hálásak és ragaszkodóak, hogy végre saját otthonuk, fekhelyük lehet, az ennivalón és a gazdi szeretetén pedig nem kell senkivel sem osztozni.

Tudvalevő, hogy a kis kedvencek – éljenek akár lakásban, akár kertes házban –, nagyon kötődnek a gazdikhoz. Kinek lenne a felelőssége megakadályozni, hogy hóbortból, hirtelen fellelkesedésből ne vásároljanak állatokat, hogy aztán megunva őket utcára, menhelyre kerüljenek húsvéti nyuszik, karácsonyi cicák, kutyusok…

Ez egy nagyon jó kérdés, és a COVID áldatlan időszaka alatt (is) nagy létjogosultsága volt. A bezártság érzés, valamint az este 8 óra utáni kijárási tilalom időszakában sokan döntöttek úgy, hogy egy kis kedvencet vesznek magukhoz, hogy ezzel enyhítsék a depressziót. Ezzel idáig még nem is volt gond, de el nem ítélhető módon sajnos voltak olyanok, akik csak azért vettek magukhoz kutyát, hogy este 8 óra után is kimehessenek sétálni. Lehet, hogy ez addig eszükbe sem jutott, de ugye tudjuk, hogy ami tiltva van, az érdekes és izgalmas. A menhelyek először boldogok voltak, hogy gazdit találnak szegény állatoknak, de a megnövekedett kereslet figyelemre is intette őket: féltek attól, hogy a korlátozások feloldása után a megunt és terhessé vált kedvenceket vissza fogják vinni a menhelyre, nem kis lelki sérülést okozva szegény állatnak, aki már kezdett reménykedni, hogy megvetette a lábát egy szerető családban. A menhelyek emiatt részben megszigorították az örökbefogadási feltételeket, sokkal keményebben szűrték a leendő gazdikat, illetve 10 menhelyből 9 már nem is adott örökbe állatot. Inkább vállalták a többletköltséggel járó plusz terheket, mintsem kitegyék szegény párát egy csalódásnak. Ebben az esetben tehát a menhelyek felelőssége, hogy csakis felelős, szerető gazdihoz kerüljenek szegény gazdátlan állatok.

A húsvéti és a karácsonyi időszak nehezebb, mert ugye nehéz ellenállni a gyerek unszolásának. Tudjuk, hogy minden csoda 3 napig tart. A gyerekek egy része sajnos a kezdetben körülugrált kis kedvencet ugyan szeretik, de a tartásukkal, gondozásukkal, sétáltatásukkal járó macerákból már nem kérnek, így az a szülőre fog hárulni. Ezért fontos, hogy amikor egy szülő állatot vesz a gyereknek, számítson arra, hogy azt nagy valószínűséggel ő fogja a későbbiekben gondozni. Általában 10-12 éves kortól a gyerekekben már kezd kialakulni egyfajta felelősségtudat a rájuk bízott állatokkal szemben, így nyugodtabb szívvel tudjuk rájuk bízni a kis kedvencet.

Gyakran halljuk, tapasztaljuk, hogy az állatok annyira szeretik gazdijukat, hogy képesek akár meggyógyítani is az embert… Az állatok ennyire önzetlenek, vagy más mozgatja ezt a lelkiséget?

Az állatoknál erős kötődés is ki tud alakulni a gazdi iránt, olyannyira, ha a gazdi elmegy otthonról, vagy hosszabb időre távol marad, az állat akár depresszióba is eshet: megtagadhatja az ételt, búskomorrá válik, nagytestű papagájoknál (kakadu) tolltépésig fajulhat a dolog. Az állatok képesek „gyógyítani”, vagy fogalmazzunk így: „pozitívan hatni”, ami nem tudatos, mindenesetre jó hatással van a gazdira. Tanulmányban vizsgálták, hogy például a macska dorombolása jótékony hatással van a gazdi vérnyomására.

Amerikában, illetve most már nálunk is egyre gyakrabban hallani terápiás állatokról (kutya, ló stb.), akiket azért visznek be például öregotthonokba, vagy akár kórházakba is, hogy az elfásult, érdeklődésüket vesztett idősebb embereket, vagy a betegségük miatt letargiában lévő ápoltakat felvidítsák – sikerrel. A kezdetben magukba forduló emberek kinyílnak, és türelmetlenül várják azt a terápiás állatot, aki felé szeretetüket ki tudják mutatni. Megfigyelték, hogy az ember az állat felé hamarabb megnyílik, mint saját embertársai felé. Ez a program szerencsére egyre szélesebb körben elterjedt a gyakorlatban.

Mostanában, bármilyen gondosan ellátott, ún. tejben-vajban fürösztött állatkák esetében is nagyon gyakori a daganatos megbetegedés. Miben kereshető az ok? Van jó tanácsa erre vonatkozóan a gazdik számára?

Humán vonatkozásban a szenvedélybetegségek (dohányzás – tüdőrák, alkoholizmus – májrák) kialakulásában alapvető szerepe az egyénnek van, hiszen tudatosan meg lehet ezeket a problémákat előzni azzal, hogy nem dohányzunk, kerüljük azokat a helyeket, ahol dohányoznak (passzív dohányzás), illetve alkoholt csak mértékkel fogyasztunk.

Állatok esetében ezek a lehetőségek értelemszerűen kiesnek. Nőstény egyedekben az emlőrák, hímek esetében pedig a here-, illetve a prosztatarák kialakulásának nagyobb az esélye. 8-10 éves kortól a kockázat hatványozottan megnőhet, ezért mindenképpen javasoljuk az állatok fiatalabb korban történő ivartalanítását, így élettartamukat is meg tudjuk hosszabbítani, valamint a nem várt utódok megszületését is el tudjuk kerülni (felelős állattartás). Bár a szabályozás még nem teljes, de az ivartalanított kutyák után ebadót sem kell majd fizetni. Ezzel a lépéssel igyekszik a törvény nagyobb figyelmet irányítani az ivartalanításra.

Miért lett állatorvos?

Ha röviden akarok válaszolni, akkor állatszeretetből és hivatástudatból. Ez már elég korán kiderült. Gyerekként mindig lekötöttek az állatok, képes voltam órákig üldögélni, és nézni, figyelni őket, hogyan viselkednek, mit csinálnak. A biológia és a viselkedéstudomány (ornitológia, etológia) már az elején is nagyon érdekelt. Az itt autodidakta módon elsajátított ismereteket mind a mai napig sikerrel alkalmazom a munkám során. Ebben a témában nagyon sok könyvet olvastam Gerald Durell (Családom és egyéb állatfajták), John Taylor (Vadállatok orvosa), James Herriot (Kutyák a rendelőmben, stb.) műveit. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer én is beállok a sorba és könyvírásra adom a fejem, de így lett. Négy, gyerekek és felnőttek számára is érdekes könyvet írtam Állati egypercesek címmel.

„Állati egypercesek” címmel írt könyvsorozatával volt-e szándéka felhívni a figyelmet a tudatos- és felelős állattartásra? (A „Könyv&film” rovatban ajánló olvasható a könyvről)

Természetesen. Ez volt az egyik cél a szórakoztatáson és a játszva tanuláson kívül. Minden könyvben minimum 30 történet található, melyek közül egy sem fiktív, kitalált történet. A felelős állattartásra való figyelemfelhívást már egész pici korban el lehet és kell kezdeni. A gyerekek agya olyan, mint a szivacs. Amit kicsi korban megtanulnak, azt magukkal viszik életük végéig. Minden gyerek rajong az állatokért, és ez az állatszeretet, valamint az állatok iránt érzett felelősségtudat később életük kitörölhetetlen, szerves része lesz.

Vannak saját állatai vagy elegendő a rendelésre hozott „kiskedvenc” páciensek sereglete?

Mióta az eszemet tudom, mindig is voltak, vannak és lesznek is állataim. Az életem elképzelhetetlen nélkülük. Miattuk lettem állatorvos. Azt vallom, hogy csak így lehetek igazán hiteles, hiszen mit ér egy állatorvos állat nélkül? Szerencsére a szüleim és a rokonaim mind megértőek voltak ezügyben, csak az volt a kikötésük, hogy magam ápoljam, gondozzam, etessem őket, és lehetőleg egy se szökjön ki a szobámból, az állattartás anyagi vonzatait pedig ők állják. Szegények nem tudták mit vállalnak magukra, de becsületükre legyen mondva mindig zokszó nélkül megtették. Mindent megengedtek: csinálhattam madárvoliert a nagyi régi éjjeliszekrényéből, nem zavarta őket a hangos éjjeli ciripelés, amit a kiszökött tücskök okoztak, állták a sarat, amikor éjjel az élő haleleség lárvákból kikelt szúnyogok véresre csípték az egész családot, Anyu is türelmesen várt félelmében az asztal tetején, amikor farkasszemet nézett vele egy elkóborolt törpe békám a konyhában, és tolerálták, amikor a téli fagyok elől a fürdőkádba menekítettem a kerti aranyhalakat és koipontyokat, mert nem volt még kész a kerti tó. Szóval megértő, türelmes és toleráns családom volt és van, akiknek ezúton is mindent köszönök, nem tudok elég hálás lenni nekik. Egyetlen gyerekként a szüleim és a rokonaim rengeteg szeretettel halmoztak el. Boldog gyerekkorom volt, és ez vonatkozik felnőtt életemre is. Nagyon sok szeretet van bennem, és az a szerencsém, hogy ezt tovább is tudom adni mind az emberek, mind pedig az állatok felé, amit ők hihetetlen módon megéreznek és viszonoznak is.

Beteljesült az, amit mindig szerettem volna: állatokkal foglalkozni. Számomra ez nem szakma, hanem hivatás, amit önzetlenül, állat-, és emberszeretetből kell csinálni. Minden áldott nap dolgozom, még hétvégén is. Néha elfáradok, de valahonnan mindig kapok új erőt, hogy folytassam.

Egy állatorvos nem is lehet hiteles, ha nincs egy állata sem. Persze nem kell annyi, amennyi nekem van, de legyen bármennyi is, azt szeretettel és odaadóan kell ápolni, szeretni, gondozni. Jelenleg naponta kb. 500 állatot etetek otthon: van 250 ausztrál madaram (gould amandinák), 4 bütykös hattyúm, amiből a hím mentett, sérült állat volt, meggyógyítottam, Hollandiából szereztem hozzá párt. A szeretetet és a gondoskodást ők 2018-ban 3 utóddal hálálták meg. A csapatot tovább erősíti 200 aranyhal és koiponty az 5 m3-es kerti tavamban, 2 párduckaméleon (Einstein, aki nem az eszéről híres és Pascal), egy félsziámi cica, Vince, és egy szintén mentett, általam kézből felnevelt mókus, Misi.

Anno volt egyszerre 22 kutyám is, mondanom sem kell, nem unatkoztam, és most is mozgalmasak a mindennapjaim. Hozzá kell tennem, hogy nem tehetném és nem engedhetném meg ezt magamnak, ha a családom és a tündéri szomszéd néni, Katika nem segítene be, amikor elmegyek szabadságra. Ilyenkor ők veszik át a feladatomat. A rendelőben is igyekszem hasonló szeretettel viselkedni a rám bízott állatokkal. A jutalomfalat sosem marad el, így a kis kedvencek boldogan jönnek be a következő alkalommal, nem félnek az oltástól, kezelésektől. Ezt már pici kortól elkezdem velük, így megszokják a rendelő miliőjét, és tudják, érzik, hogy ha esetleg van egy-két kellemetlen dolog, amit meg kell csinálni, nem félnek, türelmesen hagyják a kezelést.

Mi az életigenlése?

Sok küzdelem és megpróbáltatás árán jutottam el oda, ahol most tartok. Sok akadályt kellett leküzdenem, sok dologról kellett lemondanom a cél érdekében. Mindehhez kellett türelem, kitartás, szorgalom, elhivatottság, és rengeteg-rengeteg szeretet, de megérte. Megérte, mert azzal foglalkozom, amit imádok, és elmondhatom, hogy az a hivatásom, ami a hobbim is egyben. Boldog vagyok. A mottóm pedig ez: nincs lehetetlen!

Batári Gábor

***                    ***                    ***                    ***

Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!

eletigenlok.hu

 

Similar Posts