OLVASÁSI IDŐ KB. 7 perc

A kilátástalannak tűnő helyzetből több kiút is kínálkozik… – Bátori Zsuzsanna Alexander–technika tanár írása

Amikor az orvos közli a diagnózist, pozitív a leletünk, a betegség már nemcsak árnyékként vetül ránk, hanem kézzelfogható bizonyossággá válik. Hirtelen összedől bennünk a világ. Mindaz, ami eddig természetes volt, már nem az, és ami eddig fontos volt, már nem is érdekel. Egy pillanat alatt átértékelődik az életünk, a kapcsolataink, a munkánk. Jelentőségét veszti megannyi eddig fontosnak tartott tevékenység, és előtérbe kerülnek a korábban háttérbe szorított apróságok is. Elveszítjük a lábunk alól a talajt. Mit tehetünk ekkor?

Természetesen az első és legfontosabb, hogy – bízva az orvos szakértelmében –, elfogadjuk a felkínált kezeléseket, remélve azok sikerét. Az orvos a szakember, ismeri a betegség várható lefolyását, kezelési módját, ezért bizalommal elfogadva kell együttműködni a gyógyítás folyamatában.

Megtörtént a diagnózis felállítása. Az orvos összeállította a kezelési protokollt. Olyan egyszerűnek tűnik minden, de valójában óriási nagy káosz van bennünk. Kérdések cikáznak gondolatainkban, a miért pont én, miért pont most, miért történt meg velem, nem ezt érdemlem – zakatolnak a fejemben véget nem érően. Mi lesz a jövőben, mi lesz a férjemmel, feleségemmel, gyerekeimmel, mi lesz a munkámmal, miből fogok élni, meddig fogok élni, nem akarok meghalni, félek a haláltól, félek a szenvedéstől, nem akarom, hogy sajnáljanak, nem akarom, hogy lássák a nyomorúságomat… Leginkább semmit sem akarok. Csak visszakapni a régi életemet, amit már sokkal szebbnek, jobbnak látok, mint amikor mindennapos harcaimat vívtam a munkahelyemen, otthon a családban és persze saját magammal, mert nem vagyok elég jó, elég ügyes, elég szép, elég sovány, elég magas, elég okos… Hogyan lesz tovább? Mi lesz, ha nem használnak a kezelések? Mi lesz, ha nem bírom majd a fájdalmat? Mi lesz, ha már nem tudok dolgozni? Mi lesz, ha nem tudom ellátni a családot? Mi lesz, ha már nem tudom eltartani a családot? Megannyi kérdés válasz nélkül. És a káosz egyre csak nő a lelkemben. Legszívesebben bebújnék egy egérlyukba, hagyjanak békén, senki ne szóljon hozzám, senki ne akarjon megvigasztalni, hogy hamarosan meggyógyulok, mert mi van, ha mégse… Ne sajnáljanak! De igen, sajnáljanak, ahogy én is magamat, sírjanak velem, ahogy én is sírok. Dühös vagyok, tele indulattal, haragban a világgal, haragban a barátokkal, haragban a szeretteimmel és haragban saját magammal. Aztán tartom magam, mert nem mutathatom, hogy nagyon fáj, hogy bizonytalan vagyok, tele félelemmel. Szorongásaim már akkorára terebélyesedtek, hogy lassan minden más érzést elnyomnak. Már enni sem tudok, már aludni se tudok, már gondolkodni se tudok, csak körbe-körbe járnak a gondolataim ugyanazokkal a kétségbeejtő mondatokkal. És nincs megoldás. Elfog a letargia, a minden mindegy érzés hulláma befedi a mozdulataimat, érzéseimet, gondolataimat. Minek éljek. Jobb is így. Legalább gyorsan meghalok. Csak ne legyek senki terhére. Hogy fogom kibírni?

Ebből a kilátástalanságnak tűnő helyzetből több kiút is kínálkozik, ebből mutatok be egyet. Gondolataim jelentős mértékben befolyásolják fizikai közérzetemet is, tehát, ha rossz kedvem van, mérges, vagy dühös vagyok, testem is az lesz, azaz izmaim görcsösek, feszesek lesznek. Egymásra húzzák az ízületeket, összenyomják a gerincet, és ennek következtében még nehezebben fog működni a testem, akár a mozgásra, akár a belső szervek működésére gondolunk. Miként tudom befolyásolni a gondolataimat, hogyan űzhetem el a rosszkedvet, szorongást? – teheti fel a kérdést? Igen egyszerűen. A figyelmemet a saját testem működtetésének javítására irányítom. Azzal, hogy a gondolataimat arra összpontosítom, hogy az adott pillanatban mit teszek a saját izmaimmal, hogyan építem fel a fizikai test működtetését, máris kiléptem abból a végtelenített rendszerben zakatoló negatív gondolatsorból, amibe belezuhantam.

Tehát. Az első lépés a megfigyelés. Miként használom magam, az izmaimat, ízületeimet mozgás vagy pihenés közben? Feszül, húzódik, nyom valahol? Vagy kényelmesnek érzem a helyzetemet? A legjobb az lenne, ha a megfigyelés egy tükör előtt állva vagy ülve történne, hogy azonnal ellenőrizzem, valóban azt látom, amit érzek? A rossz hír az, hogy lehet, hogy kényelmesnek érzem a pozíciómat, de attól még nem az, csak megszoktam. Milyen a megszokás? Fonják karba a kezüket, minden gondolkodás nélkül, természetes mozdulattal, ez a megszokott. Ezután cseréljék fel a kezüket, ami eddig felül volt, kerüljön alulra. Ugye milyen furcsa? Nem is ment könnyen a próba! (Nagyjából ilyennek érezzük azt a helyzetet, amikor egy megszokott test-állapotot megváltoztatunk.) Honnan tudjuk, hogy mi a helyes és mi a helytelen test-használat? A legegyszerűbb, ha egy tanár segítségét kérjük ehhez. Mivel most ebben az esetben erre nincs mód, néhány alapvető tudnivalót osztok meg az olvasókkal.

Tudni kell, hogy a testünket a csont-váz-rendszer építi fel, és az izmok, inak tartják úgy össze, hogy mozgatható, mobilis rendszerré váljon. Ezt úgy kell elképzelni nagyon leegyszerűsítve, hogy a testünk izmai elől és hátul kiegészítik egymást. Tehát, ha megnyúlik a hátamon az izom – mint amikor görbe valakinek a háta – akkor elől megrövidül, azaz összenyomódik a mellkas és kidomborodik a has. Ennek következtében a belső szervek is elveszítik azt a teret, amelyben jól tudnának funkcionálni, hiszen a görnyedt testtartás következtében a szív, a tüdő, de még a gyomor és a belek is nehezített körülmények között tudják csak ellátni feladataikat. Megbomlik az egyensúly és további diszharmónia jön létre az izmokban és a szervezet egészében.

A testhasználatomon tudok változtatni, ha tudatosan figyelek rá. Ez a legfontosabb. A következő tennivalóm, hogy megakadályozzam a megszokott mozdulatsort: pl. nem ugrok azonnal a telefonom után, amikor meghallom a jelzését, hanem egy pillanat szünetet beiktatva végig gondolom, miként tudom úgy elérni azt a telefont, vagy bármilyen más tárgyat, hogy közben ne csavarjam ki magamat, ne feszítsem meg a karomat, és ne legyen görcsben a nyakam sem. Lassítsak egy kicsit. Ez látványban nem lesz számottevő. Nem olyannak kell elképzelni, mint egy lassított felvételt, hanem inkább egy megfontolt, nem elkapkodott mozdulatsornak. A lényeg, hogy legyen időm a testem irányítására figyelni, a mozdulat ne legyen automatikus, hanem tudatosan ellenőrzött. Tudom, azt gondolják, ez nagyon macerás, de higgyék el, valójában nem az, és megéri a fáradtságot!

A következő lépésben figyelek a testem irányaira, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy mindig legyek jól alátámasztva, miközben az egész testem, a fejemmel együtt felfelé irányul. Mint amikor egy kis rugót az ujjaimmal összenyomva tartok, azután elengedem, hogy megtalálja a saját hosszát. Ez történik a testemmel is. Megy lefelé, ez a gravitációs hatás és megy felfelé, ez az anti-gravitációs hatás. Természetesen ezen kívül még más irányok is működnek, amik kibontására ebben a cikkben nincs lehetőség. A legfontosabb a jó alátámasztás, ha állok, a talpamon három ponton álljak (nagy lábujj és a kis lábujj alatti párna, és a sarok közepe), mindkét lábat egyaránt terhelve. A legáltalánosabb hiba, hogy kissé előre dőlve, túlzottan súlyt helyezünk a lábfejünk elülső felére, aminek következtében az egész testünket izmainkkal kell megtartani, s nem a csontjaink váz-rendszerének alátámasztottsága lesz az elsődleges. Figyeljünk arra, hogy álljunk eléggé a sarkunkra is – ahogy a közmondás is mondja: állj a sarkadra! – legyen biztos, biztonságos az alátámasztás.

Ha ülök, a medencém alsó részén található ülőcsont legyen a támasz alapja és ne a derekamat próbáljam megtámasztani mindenféle furfanggal. A két lábam, a talpam lehetőség szerint legyen megtámasztva a talajon, és a comb gömbcsukló-ízülete szabadon mozdulhasson még ülőhelyzetben is. A fejem tetejére képzeljek egy kis vasport, a mennyezetre pedig egy óriás mágnest, s máris érezhetem, hogy az egész gerincem kiszabadul az összenyomottság érzéséből.

Ha a módszert szeretné teljességében megismerni, az Alexander-technika tanulásával ezt bárki megteheti. Segítségével elsajátítható a tudatos testhasználat, javul a fizikai közérzet, amelynek következtében lelkileg felszabadultabbá, kiegyensúlyozottabbá válok, miközben szellemi teljesítőképességem is nagyobb lesz. Mondhatnám úgyis, hogy maga a csoda, amit magam hozhatok létre azáltal, hogy megtanulom helyesen használni magam a tudatos irányítás révén. Miközben figyelek saját testem jelzéseire, és a tudatos kontroll alkalmazásával javítom saját testhasználatomat, nem marad időm, lehetőségem a bennem zajló rossz gondolatoknak teret adni. A másik nagyon fontos hozadéka a módszer használatának, hogy a stressz, a félelem, a szorongás következtében megjelenő izomfeszültségeken, görcsökön fizikailag is sokat old. Néhány éve végeztünk egy mintavételes kísérletet a stressz szint oldásával kapcsolatban. A kísérletben résztvevő személyeknél stressz szint mérés után az Alexander-technika módszerével végeztünk izomfeszültség csökkentést mindössze húsz percben, amelynek következében az újra megmért stressz szint akár 60%-kal is csökkent! Ha az izmaimban csökken a feszültség, a közérzetem is jobb lesz. Ezen pedig tudok én magam is segíteni. Csak meg kell próbálni, amihez kívánok bátran kísérletező, kitartó munkát a jól-lét érdekében.

Nagyon fontos ebben a helyzetben is, hogy ne feledkezzünk meg a rendszeres mozgásról, legyen az otthon végezhető könnyített torna, esetleg napi futás, vagy egyszerűen egy kényelmes séta. A hangsúly a mindennapi rendszerességgel végzett mozgáson van, hogy a betegséggel, kezeléssel együtt járó terheket hordozni tudjam, szükségem van a fizikai állóképesség megtartására és/vagy javítására. Tudom, sokszor nehéz az elhatározást megvalósítani, de ahhoz, hogy visszakapjam a régi életemet (értsd jól, az egészséges életemet), erre is szükségem van. Egy kedves barátom mesélte a minap, hogy nagyon szüksége van a napi futásra, sokszor előfordul, hogy hangosan végig zokogja ezeket a perceket, és legszívesebben ordítana közben. Csendesen csak annyit mondtam, akkor ordíts! Ez a feszültség oldás közelebb visz a gyógyuláshoz, valamint segít visszaépíteni az erőt is.

Azt is érdemes átgondolni, mit kaptam a betegség által? Nemcsak a fájdalmakat, nehézségeket, de egyfajta tisztánlátást is, amivel jobban rálátok a saját életemre. Mi a fontos és mi az elhanyagolható? Ebben a helyzetben „megengedhetem” magamnak, hogy a szükséges dolgokon kívül ne foglalkozzak mással. Feketén-fehéren kirajzolódik, hogy mi az, amit meg kell tartanom és mi az, amitől sürgősen meg kell válnom. Tekintsem ezt lehetőségnek életem átszervezésére. A legfontosabb, éljek benne a pillanatban. Legyek, létezzek. Nem a múlt ízekre szedése és boncolgatása, nem a jövendő délibábjai fognak közelebb vinni a megoldáshoz, hanem a törekvés, hogy minden porcikámmal, minden gondolatommal ott legyek az adott helyzetben és élvezzem annak minden kis örömét.

A betegséggel általában előtérbe kerülnek azok a gondolatok is, amelyek az elmúlást, a halál közelségét fontolgatják. Ez természetes is, de nem szabad, hogy ez irányítson bennünket! Honnan tudom, mikor fogok meghalni? Bárki bármikor meghalhat, betegségben, balesetben, rosszullétben, kortól, egészségi állapottól függetlenül. Ha a „meg fogok halni” gondolat lesz úr a fejemben, megkeserítem és ellehetetlenítem a mindennapjaimat. Ugyanúgy nem tudom, hogy mikor fogok meghalni, mint bárki más. Tehát ne keljek fel ezzel a gondolattal! Ami irányítson, az az élet szeretete, a mindennapi kis és nagy örömök, a napsütés, a nyári eső illata a szélben, szeretteim mosolya és az a tudat, hogy van feladatom ebben a világban. Még a legnehezebb helyzetben is tudok tenni másokért, ha felajánlom küzdelmemet, szenvedésemet mások lelkének megmentéséért.

Bízzunk gyógyulásunkban! Abban, hogy az orvosi segítség mellett a saját erőim mozgósításával, életem jó irányba fordul, hittel és erővel megvalósíthatom a csodát! Szükség van rám: meggyógyulok!

Bátori Zsuzsanna

***                    ***                    ***                    ***

Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!

eletigenlok.hu

 

Similar Posts