„Ne haragudjon főorvos asszony, bírom a magyar nyelvet, mert ez a foglalkozásom, én ezt csak viccnek szántam…” – kezdődött így a rákbetegséggel való megküzdés időszaka Tallós Rita színművésznő életének, amelyet úgy érez a mai napig, hogy erről egy közismert embernek igenis dolga beszélni. A daganat felismerésétől, a betegséggel járó folyamatokról, amik mindenkivel – legyen hétköznapi ember, legyen művész, akármekkora sztár – ugyanúgy történnek.

A humor és az életmód fontos – vallja Tallós Rita színművész, aki gyógyulástörténetét az Életigenlők magazinnak mondja el utoljára a rájellemző humorral, szókimondással, tanulságokkal.

– Hogyan derült ki a betegséged?

– Elég hamar kiderült, a fürdőszobában vettem észre, hogy van ott valami nem odavaló. Aztán felgyorsultak az események, mert azonnal mentem orvoshoz és mammográfiára.

– Tehát önvizsgálat útján vetted észre, nem egy orvosi szűrésen például…

– Igen. Az a vicc, hogy volt szűrésem márciusban, és akkor még nem volt ott a 2,5 centis csomó. Az az érdekes, hogy pillanatokon belül meg tud nőni. Észrevettem, és akkor elküldtek mammográfiára. Nagyon kellemetlen volt, a doktornő belemondta az arcomba, hogy ez rák, minden empátia nélkül. Nagyon jó diagnoszta volt, igaza volt, csak a tálalás nem volt a legszerencsésebb…

– A doktornő magatartása nem volt empatikus… Lehet, hogy ezzel a nyers stílussal jobban elérte benned az együttműködést. Mit szólsz ehhez?

– Sokkolt a dolog és ráadásul megkérdeztem tőle, hogy az az én mellem ott kivetítve? Viccesen mondtam neki, hogy: „az ott az enyimé?” Rám szólt, hogy: „enyém!”. Erre én: „ne haragudjon főorvos asszony, bírom a magyar nyelvet, mert ez a foglalkozásom, én ezt csak viccnek szántam”. Ezen annyira felbőszült, hogy belemondta a pofámba még a biopszia előtt, hogy ez bizony rák. Mire én is rávágtam: „doktornő drága, hátra még van a biopszia… várjuk ki…” És akkor jött megint ő: „ez meg az én szakmám”. Nem tudok az ilyenekkel mit kezdeni. A Hippokratészi esküt sutba dobta, hiszen ahhoz hozzátartozik az is, ahogy a beteg emberekkel bánni kell.

– Mi következett a kellemetlen közlés után?

– Remek nőgyógyászom van, először elküldött biopsziára, ott beigazolódott, hogy rosszindulatú a daganat és akkor elindultunk a László Kórház felé, ahol egy professzor megműtött. Ott sorba kellett volna állni, de mázlim volt, mert valaki kimaradt. A professzor október végén azt mondta, hogy ráér karácsony után kivenni. Mondtam neki: „Lehet, hogy a professzor úr naponta hatvan ilyennel találkozik, de bennem nő valami, amivel nem szeretnék várni.” Mázlim volt, mert november elején ki is kapták, úgy volt, hogy nem is kell kemo, mert nagyon jól lokalizálták, de aztán a protokoll szerint mégiscsak kaptam kemoterápiát és sugárkezelést is.

– Ebben nem volt szabad döntésed, hogy akarod vagy nem akarod?

– Akkor nem, de ma már nem vállalnám. Nem csinálnám végig ezt.

– Hogyan hatott a kemo?

– Az első után nehéz volt, akkor ölben vitt a férjem ki a WC-re, de aztán egyre jobb lett. Szombatonként játszottam, hétfőn pedig mentem kemoterápiára. Bach Szilviával szerepeltem az Alt duettben, ami arról szól, hogy egy színésznő depressziós és kiderül öt perccel a darab vége előtt, hogy azért depressziós, mert a barátnője előtt titkolta, hogy levették a fél mellét. Volt egy monológom, amikor a darabban kiderül, hogy mi baja a főszereplőnek. Levettem a köpenyem a közönségnek háttal, és a monológban elhangzik, hogy miért depressziós a színésznő. Levették az egyik mellét, nem akarja, hogy sajnálják, ezért nem megy színpadra, nem játszik…

Megvolt a premier, és rá két hétre kiderült, hogy mellrákom van. És amikor jött a kemo, kopasz voltam, akkor már nemcsak a köpenyemet húztam szét, hanem a parókámat is levettem. Mindenki megijedt, hogy ezt végigélem megint, de úgy gondoltam, hogy ez nagyon jó nekem, mert kijátszottam magamból a betegséget. Sok embernek segítettem, elképesztő, hogy milyen hatása volt a nézőkre. A nézők – férfiak, nők egyaránt – rohantak a WC-be, mindenki zokogott, de én ebből nem csináltam problémát. Ha ez van, akkor játsszuk ki!

– A családoddal, baráti köröddel mikor osztottad meg a betegséged? Hogyan fogadták?

– Mindenki mellettem volt, nem volt idő arra, hogy bárki hisztériás rohamot kapjon, tördelje a kezét, vagy zokogjon. Anyám majdnem sírva fakadt, ahogy megláttam rögtön mondtam, hogy „na jó, hagyjuk ezt abba, nincs semmi baj.” Nagyon sajnálom azokat a nőket, akiknek pánikba esik a férjük. Persze ez az általános hozzáállás, hogy a nők vigasztalják a férjüket. Nekem mázlim volt, a páromról mintát vett a 18 éves fiam, aki azért nem esett pánikba, mert a férjem – aki akkor még nem volt a férjem – nem hagyta. „Te nem vagy beteg, kivették belőled, ugyanúgy élünk, mint eddig, semmi nem történt.” – mondta.

– Mit kaptál ettől a betegségtől?

– Meggyőződésem, hogy a betegség 99%-ban lelki eredetű. Volt lelki problémám, tudom, hogy a betegséget én okoztam magamnak, a gyógyuláshoz fejben kell rendet csinálni. Nyilván a halál közelebb került hozzám, értékesebb lett az élet, de ettől még nem örülök neki, nem lett az életem része. Talán annyiban változtam meg, hogy jobban figyelek arra, hogy azt csináljam, ami nekem jó. Volt családi problémám, de tudomásul kellett venni, hogy a gondokat le kell tenni, ha nem tudod megoldani, el kell engedni és nem azzal kelni és feküdni. Nem lehet együtt élni a dühvel, haraggal, mert az beteggé tesz.

– Milyen komplementer gyógymódokkal tudtad vagy akartad kiegészíteni a terápiát?

– A protokoll szerint nem volt semmi különös. Nekem nem volt gyógyszer, nem kaptam a kemoterápia és a sugárkezelés után semmit. Rohangáltam jobbra-balra, ilyen vitamin, olyan vitamin… Igazából, ami nekem segített, – lehet, hogy lelkileg – hogy van egy pránanadi mesterem, akihez jártam, aki megnyugtatott, aki sokat segített. Nagyon sok múlik a szimpátián, hogy mennyire hiszel neki, mennyire bízol benne. Nagyon fontos volt, hogy jártam hozzá, beszélgettünk, éreztem az energiát, ahogy kezelt, ez használt. És a mindenféle gyógyítóktól távol tartottam magam. Rendszeresen tornázom, edzek, futok, teniszezem.

– És motorozol…

– Igen, most volt egy motorbalesetem, de már jobban vagyok, a szegycsontom eltört. De jól megúsztam, mondtam is a Fiumei úti kórházban, hogy még nem adom a májamat, meg a vesémet, de nem volt kellemes.

– Táplálkozás terén milyen változásokat kellett beiktatnod?

– Nem kellett, de saját elhatározásból kevés lisztet és cukrot eszem, tejet egyáltalán nem iszom, csak növényi tejet teszek kávéba is. Nem vagyok laktózérzékeny, így ha véletlenül jut a tányéromba tej, vagy olyan termék, amiben tej van, nem csinálok cirkuszt belőle.

– Életmódváltást nem kellett ezek szerint végrehajtanod?

– Olyan radikálisat nem, de járok például egy akupunktúrás főorvoshoz havonta egyszer. Amiről úgy gondolom, hogy az immunrendszeremnek jót tesz. Belém szúrja azt a nyolcvan tűt, ülök vele húsz percet. Ő mondta azt is, hogy borsót ne egyek és tejet ne igyak, és én ezt betartom. Azóta amiben van borsó, azt kipiszkálom, és igyekszem nem inni tejet. Úgy érzem, hogy ez nekem jót tesz. Valamiben hinni kell, nem szabad kapkodni jobbra-balra, mindent összevásárolni, mindent beszedni, mert nincs értelme. De az jó, hogy egy-egy dologra az ember rááll, én például szedek B-vitamint, E-vitamint, A-vitamint. Persze nem egyszerű, hogy az ember 50 éves korában rákos lesz, és kap hozzá kemoterápiát, mert egy csomó dolgot felgyorsít, a klimaxot például. De nem szedek rá gyógyszert, csak vitaminokat.

– A kontrollon kiderült minden rendben…

– Vége volt az utolsó sugárkezelésnek, nagyon boldogan bementem a fiatal főorvos asszonyhoz az Uzsokiba, aki mondta: „hallom, most volt az esküvője”. Boldogan válaszoltam rá: „igen, a múlt héten, nemsokára megyünk nászútra”. Erre ő: „ne örüljön ennyire, mert magának egy olyan agresszív rákja volt, hogy járjon háromhavonta kontrollra, mert ebből lehet tüdőrák, agydaganat, egyéb más rákok”. Majd elengedett az utamra…

– Hol látod a közszereplő szerepét a megelőzésben, a gyógyuláshoz való pozitív hozzáállásban?

– Amikor én ezt a tortúrát végig csináltam, akkor csodálkoztam, hogy amiben én hiteles vagyok, abban nem használnak intenzívebben. Végigmentem rajta, és nem csináltam belőle titkot, megjelent az újságban kopasz képem is. Az a véleményem, az tud nyilván erőt adni, aki hiteles, aki végigcsinálta és ismert. Annak elhiszik, hogy van visszaút, nem kell pánikba esni. Ha megkérdeztek, akkor válaszoltam, mert fontosnak tartottam, és nem reklámot akartam magamnak ezzel. De erről már nem beszélek többet, annyira messze van, és annyi más dolgot csinálok.

– Felkértek egy sokkoló médiakampányhoz…

– Ez egy felkapott hecckampány volt a reklám ellen. A sokkoló reklám is reklám. Nem vagyok reklámszakember, ehhez nem értek, én egy színész vagyok, felkértek, mert hiteles vagyok. Nagyon buta dolog volt ennyire felhergelni az embereket valami ellen. Én két hétig ellenség voltam, kaptam olyan név és arc nélküli üzeneteket, hogy remélik, megdöglöm rákban, remélik, hogy áttétet kapok… Viszont én úgy gondoltam, hogy ezt lehet másképp is nézni: ez a reklám egy nagyon kemény figyelmeztetés, de ha valakinek kötözködésmániája van, akkor mindent ki lehet forgatni, lehet azt mondani, hogy nem bűnös, aki a betegséget elszenvedi.

Én meg úgy gondolom, hogy lelki eredetű, a magam rákjáért felelős vagyok, igenis én tettem ezért, én növesztettem magamban. Lehet, hogy nem azzal, hogy koleszterint ettem, hanem a megoldatlan lelki problémámmal. Az embernek kutyakötelessége vigyázni a szervezetére. Ahogy az autót is elviszem szervizbe, amikor kigyullad a lámpa, és ha defektet kapok, akkor nem megyek defekttel Nyíregyházáig, mert rámegy a kocsi. Ugyanígy felelős vagyok a saját testemért. Hogy mi okoz bajt, azt nekem pontosan tudnom kell.

Azért azt gondoltam, hogy akármilyen erős is ez a reklám, ebből nem lehet probléma, mert én vagyok a másik oldalon, aki ezt túléltem. Azért is kikérem magamnak, mert én egy színész vagyok, ezért kaptam pénzt, ez az én munkám.

– Rita, a munka és az élet szerelmese vagy. Szerelemben élsz és sokat segített a gyógyulásban a jó párkapcsolatod. Beszéljünk a munkáidról, amik nagyon sikeresek.

– Megint próbálok éppen, az Ágyban párban c. angol darabot a Royal Orfeumban Hevér Gábor és Parti Nóra szereplésével. Ez egy kétszemélyes, zenés darab. Most kezdtünk el próbálni, december 14-én lesz a premier. Ez egy vacsoraszínház. Nagyon sokat köszönhetek az Orfeumnak. Volt egy-két próbálkozásom önálló esttel, két holokauszt novellával a Spinóza-házban, amiket rendeztem sikerrel, de az Orfeum volt, amelyik igazán hitt bennem. Sziklai Ildi azt mondta, hogy tessék… és megcsináltam az Anyád kínját, ami a kismamák életéről szól, ugyanolyan tabutéma, mint utána a Menopauza. Negyedik éve játsszuk az Anyád kínját, közben lett egy Apád füle, egy férfi változat is. Közben a Pesti Magyar Színházban megrendeztem a Naptárlányokat, Hegyi Barbara, Igó Éva, Bede-Fazekas Anna, Udvarias Anna, Tóth Enikő játsszák a főszerepeket, ami a harmadik évadját kezdte. Második évadját kezdte a Menopauza, amivel a Vidor-díjat elhoztuk, és januárban lesz a 100. előadás, példátlan a fogadtatás, a csilláron is lógnak a nézők. Ez nekem óriási nagy öröm.

– Tabukat döntögetsz az előadásaiddal. Tapasztalod, hogy kicsit változik a szemlélet az emberekben?

– Abszolút. Felszabadulnak az emberek. Olyan téma, amiről nem szabadott beszélni, mindenki igyekezett eltitkolni, egyszer csak itt van egy darab, ami azt mondja, hogy mit kell ezen rugózni? Ez van, nem tudjuk semmissé tenni, akkor csináljunk humort belőle. Beülnek a nézők feszengve, aztán a tizedik percben egyszerűen felrobban a bomba, azzal a megkönnyebbüléssel, hogy ja, így is lehet. Nagyon sok a férfinéző, mert fontos, hogy a férfiak ne legyenek kirekesztve. Annyi mindenből ki vannak rekesztve, ha kicsi a gyerek, csak vele foglalkozunk, hanyagoljuk a férjünket. A klimax is egy ilyen dolog, kizárjuk a férfiakat, pedig ez rájuk is tartozik, csak ők tudnak segíteni ebben. Nem szabad kizárni a pasikat.

– Van egy 12 szirmú virágunk, szaladjunk végig a szirmokon, mi jut eszedbe róluk. Jó levegő…

– Kint lakom Kispesten, kertes házban, két kutyával, két macskával.

– Pozitív gondolkodás…

– Van mellettem egy férfi, aki hisz bennem, a tehetségemben, a munkámban, és ez nagyon előre visz. Ő tudatosan terel engem a pozitív gondolkodás felé.

– Relaxáció…

– Nem vagyok rá alkalmas, nagyon szégyellem magam, de nem tudok jógázni, nem tudok nyugodtan feküdni.

– Nevetés…

– Nagyon szeretek nevetni, annak ellenére, hogy azt mondják, ráncos lesz az ember a nevetéstől. Nem lehet egy életen keresztül komornak lenni. Nem érdekelnek engem a ráncok, többet érek a nevetéssel. Nevettetni és nevetni is szeretek.

– Örömteli tevékenység…

– Imádok itthon lenni, imádom a lakásomat szépíteni, szeretek utazni, örömteli tevékenység, ha ketten vagyunk a férjemmel, de az is, ha jönnek a barátaim.

– Zene, ének, tánc…

– Táncolni nagyon szeretek, most ritkábban járunk, anyám táncpedagógus volt, ismerem a táncokat oda-vissza.

– Alvás…

– Keveset alszom. Későn fekszem le, de mostanában nem kelek olyan korán.

– Ima…

– Magamban bízom. Apámmal szoktam beszélgetni, meg úgy a Jóistennel néha. A templomtól kiráz a hideg, mert nekem az Istenhez nem kell közvetítő, köszönöm szépen.

– Mozgás, séta…

– Minden reggel ki kell vinni a 2 kutyát sétálni. Egyfolytában járok edzeni, tornázni, aerobikozni, futni.

– Zöldség, gyümölcs…

– Ez rendben van, főleg zöldség. A férjem gyümölcsös, ő nem hajlandó zöldséget enni, én meg a zöldséges. Szeretek főzni is.

– Tiszta víz…

– Palackozott ásványvizet iszunk. De keveset iszom sajnos, többet kellene. Mindig megfogadom, hogy megiszom legalább 2 litert, nem nagyon iszom vizet. Elméletben tudom, de a gyakorlatban még nem sikerült a megvalósítása.

– Természetes étrend…

– Piacon vásárolok, olyan helyről veszem a tojást, ahol tudom, hogy rendben van. Nagyon gazdagnak kell lennie ahhoz az embernek, hogy erre minden szinten odafigyeljen.

– Mi az életigenlésed, Rita?

– Köszönöm, jól vagyok!

Vajda Márta

Az interjú az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek