Mivel lép túl a szent a hősön? Hogyan tudunk jól szembenézni a halállal? Ezek a témák is terítékre kerültek Pál Ferenc atyával – közismert nevén Pál Ferivel – készült beszélgetésünkben.

– A keresztény emberekre is jellemző sokszor, hogy nem tudnak mit kezdeni a szóval: életszentség. Elvont eszme ez számukra, nem annyira kézzelfogható életcél. Hogyan tehető tudatosabbá?

– Egy történet szerint a templomban a pap megkérdezi a gyerekektől, hogy kik a szentek. Az egyik gyerek azt válaszolja, hogy azok, akiken átsugárzik a fény, és felmutat a nagy üvegablakokra, ahol hazánk szentjeinek képén tényleg átsüt a fény. Tulajdonképpen csak átvitt értelemben használjuk bárkire is a szent kifejezést, mert egyedül Isten a szent, mi csak valamiképpen részesedünk a szentségből: rajtunk keresztül a szent Isten megjelenhet. Általunk tud és akar valamit megmutatni abból, mit jelent szeretni, megbocsátani, vagy nagyvonalúnak, önzetlennek lenni. Amikor valaki életszentségre törekszik, arra vállalkozik, hogy rajta keresztül a nálánál több meg tudjon nyilatkozni. Valójában az önmegvalósításnak is része, hogy általam és rajtam keresztül a nálam több kibontakozhasson ebben a világban. Ez az önfelülmúlás dimenziója, amely a mai – és bármely – kor embere számára a legcsodálatosabb útja annak, hogy kifejezésre jusson, milyen hatalmas lehetőségek vannak az emberi természetben, az emberi életben.

Ha a szent emberrel párhuzamban kellene keresnünk egy, a mai világban fontos értéket, akkor a hőst mondhatnánk. A hős vagy egy hatalmas gesztussal, egy cselekvéssel mutatja meg hős voltát, vagy pedig időben megélve a helytállással, a hősies kitartásával. Így például egy édesanya a hosszan tartó hősies magatartása révén mutathatja a hős jegyeit, mégis ritkán nevez egy anyát a mai világ hősnek. Amikor a ma embere – és a szociálpszichológia – hősről beszél, ebben a tekintetben az anyát két dolog jellemzi döntően: olyan helyzetekben is cselekvőképes marad, amikor a legtöbb ember már nem; és akkor is képes másokkal törődni, amikor a legtöbben már csak magukra figyelnek. Olyan helyzetekben is ezt teszi, amelyekben maga számára is világos, hogy kockázatos, akár az életét is fenyegetheti a cselekvése és a másokra irányultsága. Ebből a szempontból az életszentséget megvalósító ember és a hős nagyon közel áll egymáshoz, de a szentnek van egy döntő sajátossága: miközben a hős alapismérvei jellemzik, hősies viselkedésével Isten szándékát és tervét akarja megvalósítani. Az motiválja, és célként arra irányul.

A hős lehet nagyon megbecsült, a szó sajátos értelmében sikeres, éppen azért, mert egy adott társadalomban a kultúra nagy értéknek tekinti azt, amit tesz, így példaképpé is formálódhat. Amikor valaki szent lesz, előfordulhat, hogy ez egyáltalán nem történik meg vele, nem biztos, hogy példakép lesz, nem is válik híressé, nem jelent a többség számára követendő életformát, de mégiscsak övé lesz a dicsőség. Érdemes megkülönböztetni a sikert a dicsőségtől. Sikeres az, akinek a földön tapsolnak az emberek, és dicsőségre jut az, akinek a mennyben tapsolnak az angyalok.

– Mégis mintha úgy állnánk hozzá, hogy rendben, tapsoljanak a mennyben az angyalok, de itt lenn is jusson ki számunkra a taps. A szentség távolinak tűnik még a gyakorló katolikus emberek számára is.

– Ez döntően azon múlik, hogy milyen életcélokat tűzünk ki. Minél rövidebb távú vagy csak középtávú életcéljaink vannak – ami egyébként jellemzi a ma emberét –, akkor természetesen a mennyei taps olyan távoli dolognak tűnik, amiért nem érdemes tenni, vagy ha érdemes is, nem látjuk, hogy ebből itt és most mi következik számunkra. Ám ha hajlandók vagyunk életre szóló vagy halálon túlmutató életcélokat kitűzni magunk számára, majd ezekhez rendelünk közép- és rövid távú célokat, akkor mindez életszerűbbé, élményszerűbbé válik. Akkor azok az apró lépések, amelyeket megteszek, már magukban hordozzák annak az örömét, hogy abba az irányba haladok, ami az életre szóló, halálon túlmutató életcélom. Visszajelzéseket kapunk: látjuk egy embernek a hálás arcát, valaki köszönetet mond, valakinek továbbjut az élete, vagy egy gödörből kilábal azáltal, hogy tudtam neki adni valamit, amire szüksége van.

– A szentségnek halálon túlmutató célja van, hiszen a keresztény ember számára a halál nem végpont, hanem átvezet az örök életre. Az egyes ember halálról alkotott képében hogyan tud ez megjelenni akkor, amikor konkrétan szembesül a halállal? Egyes keresztények őrlődnek, hogy miként gyászoljanak, hiszen alapvetően pozitívan, az örök életbe vezető lépcsőfokként kellene látniuk szeretteik halálát, ugyanakkor nehéz az elhunytakat elengedniük. Hogyan lehet ezt az összetett élethelyzetet keresztény módon megélni?

– Amikor elveszítjük egy szerettünket, gyászfolyamat veszi kezdetét, tehát egészen természetes, hogy ilyen kettősség jellemez bennünket; de a két dolog: a gyász és az örök élet reménye nem feltétlenül áll feszültségben egymással. Természetes módon éljük meg a veszteséget és az azzal járó fájdalmat, keserűséget, mert minél inkább szerettünk valakit, minél inkább megosztottuk az életünket valakivel, ő annál inkább a saját, önmagunkról alkotott képünknek, sőt az önazonosságunknak is a részévé vált. Tulajdonképpen saját magunkra sem tekinthetünk már úgy, mint ahogyan azelőtt. Ez kifejezetten megterhelő belső érzelmi munkát igénylő feladatot jelent számunkra, éppen azért, mert az identitásunk nemcsak individuális, hanem társas természetű. Másfelől pedig azt mondjuk, hogy a halál az életnek nem a vége, hanem a része, ezért valami meg is őrződik, mert maradandó. Mindez visszahat a gyászmunkára, annak minőségére, hiszen eleve valamilyen célt és távlatot ad neki. Azért is élhetem át a gyásznak a mélységeit, mert tudom, nem a halálé, a megváltoztathatatlan veszteségé az utolsó szó, hanem a reményé és a beteljesedésé, csakhogy oda még el kell jutnom.

Az megint más kérdés, hogy mit kezdek a saját halálommal. Saját halálunk ma nagyon jellemzően problémaként jelentkezik, mégpedig azért, mert az egyes ember hajlamos énközpontúan élni, kultúránk pedig erőteljesen egyénközpontú. Ebből következően, ha csak úgy tekintünk a halálra, mint saját életünk végére, vagy a kultúra úgy tekint rá, mint a legfontosabb érték megsemmisülésére, persze hogy nem szívesen találkozunk vele. Az segítheti a halállal való megbirkózásomat, ha kinövöm az énközpontúságot, fölfedezem azt, lehet, hogy belőlem valaminek meg kell semmisülnie, de a személyem maradandó. Fölismerhetem, hogy az élet nem az enyém, akkor sem, ha úgy szoktunk fogalmazni, hogy az én életem. Isten életéből kaptunk, és kapunk a halálunk után is reményünk szerint. Az egyes ember tehát másoknak része is, akár a világnak, akár Isten országának, akár Krisztus titokzatos testének, Isten életének.

Agonás Szonja/Magyar Kurír
Fotó: Lambert Attila

Az interjú az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek