Gondolta volna, hogy ők is költők? – Csinszka és Török Sophie

Csinszka (Boncza Berta)

1894. június 7. — 1934. október 24. erdélyi magyar költőnő, emlékiratíró, Ady Endre felesége. Erdélyi földbirtokos családból származik. Svájcban nevelkedik, tizenhat évesen hódította meg az akkor már hírneves Ady Endre szívét. 1914-ben találkoztak először Csucsán, akkortól jelentek meg az első Csinszka-versek Adytól. 1915-ben házasságot kötöttek. Ady halála után Csinszka előbb Babits-csal, majd Márffy Ödönnel tartott fenn szerelmi kapcsolatot, illetve házasságot. Közismert múzsa-szerepe mellett egyetlen verseskötetét is nyilván tartják (Csinszka versei, 1931) innen válogattuk alábbi költeményeit.

Első versem
1909 PEST ERZSÉBET NŐISKOLA

Fekete mezőn fehér virágok,
sápadtan, gyéren, szétszórva álltok,
a színetek is olyan idegen!…
Állok köztetek némán, mereven.
Néha egy szikra sötét világban
föllobban a gyászos, nagy némaságban.
Rövid az élte, hazug a fénye.
Fekete mezőn fehér virágok,
élünk szétszórtan, örök sötétben.

1913 CSUCSA

Ha néha álmaimban fölsirok,
arcodat látom.
Kitárul két gőgös, kemény karom, –
jöttödet várom…
Te vagy az Élet, Te vagy a minden,
pogány hitemben legurabb isten.
Én biborszirmu, féltett virágom,
én büntető lázamban fogant álmom,
én éjszakákon átsirt vergődésem,
feleletet nem váró, nagy kérdésem,
Nélküled mi az életem?
 

1915 CSUCSA

Szemed szenteltvizeknek kútja,
az utad a Krisztusok útja.
Szent uj tüzek, vágyak és harcok,
Páris, asszonyok, hivő arcok, –
nincsen előtted uj már semmi.
A nagyvilágot összejártad,
titkát, bűnét láttad, csodáltad
és mégis tudsz még gyermek lenni,
szüzen pirulni, szégyenkezni.
A vágyad, hited, álmod tiszta,
aludni a bölcsőd vár vissza,
drága, félelmes, szent, kegyetlen,
de megható vagy, de egyetlen!…

Csucsai kert
1919 PEST

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult…
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek…
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

Rózsák nyilnak tövises száron,
sárgák, fehérek, pirosak
és tubarózsák, bódult szüzek,
liliomok, ravasz félszüzek,
hűvös fenyők, szomorufüzek,
ideges, rezgő ezüstnyárfák,
izmos tölgyek várnak ott engem
és nem térek vissza soha.
Vágyva, sirva áldom a kertet.
A kertet, aki őriz engem,
a kertet, aki hazavár!
Ott volna bölcs, csöndbe békülve
nézni, hogy szeretnek a fák,
milyen tiszták az ősi vágyak,
ha egybefonódnak az ágak
s hogy égnek a begóniák!
A kert vágyaim titkos ágya.
Haláltrejtő, mély álmok ágya.
A tudásfának aranyága
ott vár reám.
Ott vár reám ma is, mint régen
és klematiszok karcsún, kéken
kúsznak játékosan, merészen
a napsütötte ház falán.

Vallomás a Csodáról
1931 NYARA

Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szememmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szivét szivembe befogadtam…
Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.
Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsu csuklóját.
Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok…
Emlékezzetek, fiuk-lányok.

Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzu, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, –
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.
Homloka ivelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tüzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.
A jósága – az ő jósága –
minek nem lehet soha mása.

Figyeljetek jól, fiuk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.
Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.
Nem hasonlithat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája,
sem az áldása, sem az átka, –
mert a Csodának nincsen párja.

 

Török Sophie

Született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége, tudatos választásként publikált Kazinczy Ferenc feleségének nevén. Első versei az Új Időkben és A Hétben jelentek meg, később a Nyugat rendszeres szerzője lett. Itt megjelent kritikái, bírálatai is – az eddigieknél nagyobb – figyelmet érdemelnének. Elbeszéléseit a kortárs kritika nagyra tartotta. „Eszményem Ady és Lesznai Anna, a Babits-versek elkápráztattak nagyszerűségükkel”. Pestre kerülvén először színiiskolába, majd balettintézetbe iratkozott, egyetemre vágyott menni, majd gépírónői, titkárnői állásokból tartotta el magát. Útkereséséről, szerelmeiről, (szexuális) kalandjairól, Babits mellett töltött éveiről, fogadott lányukkal való kapcsolatáról regények, színdarabok, visszaemlékezések, tanulmánykötetek születtek. Költészetéről, prózájáról – a korabeli recepciót leszámítva – elvétve néhány írás. Inkább volt megnevezve, mint Babits felesége, majd Babits özvegye. Ezúttal egy Nyugatban megjelent poémáját közöljük.

ÖT VERS
CIGARETTA

1.

Elfolyt éveim nem ugy futnak ki belőlem
mint folyam a hegyből. Ami elmult:
törmelék – és nem része semminek.
Év év után fogy s aki sokféle voltam
az idő sodrában: csak a közös név homályos
kapcsolata ürügyén hozzámtartozó.
Mi közöm a tejarcu buta szüzhöz
ki polgári örömök reményén sugárzik?
s rubensi ajkaiba cigarettát illeszt
ügyetlen s olcsó kacérkodással…

De mi maradt ugy enyém, változatlan
hüséggel, melyik atóm? melyik vágy? melyik
gondolat? – mint te, hitvány élvezet,
füst és nikotin törpe szenvedélye!
Széteső éveimet kicsi tüzeidnek
egybefolyt füzére méri, félelem
és fájdalom magányos napjait
hogy tudtam volna elviselni
nélküled? De raboddá aláztál, mint
minden szeretet. Szivemre huzódsz
és görcsös halál nehéz félelmét
hurkolod reám, drágán adod zsongitó
békességedet… Mily kicsi vagy
gyilkosnak! miattad meghalni nevetséges!
De nélküled élni – vajjon
érdemes-e?

2.

Csak egy törpe szenvedélyt
löktem ki szivemből s lám
oly üres lettem, hogy azóta
keresztülszalad rajtam a szél is.

Mit tegyek ezután elitélt kezeimmel? bezárt
ajkammal? s kifényesedett
sóvárgásaimmal? mit tegyek egy életen át
ezerszer ismételt mozdulataimmal?
Mit tegyek egyhelyben rázkódó
leállitott életemmel?

3.

Nevetséges szenvedély! de nélküled
más vagyok. S vajjon hogy férek meg
majd evvel az idegennel ki a megtagadott
gyönyör nevében türelmetlenül itélkezik
gyenge bünösök felett? Aki egyenes
derékkal lép be az ajtón s egy legyürt
szenvedély hideg haragja áraszt
arcán szigoru fényt. Ujjait nem sárgitja
nikotin, nem szédül s nem is köhög már.
Házias szappan-illata, mint erénye: nem tür
füstöt sem vaskos szavakat. Ez leszek.
Talán megmenekültem. Élni fogok, rendezett
szivdobogással, isszonyu vastag fal mögött
ülök, s megmentett drága napjaim
mint uzsorás féltett aranya
haszontalan fognak leperegni az Időből.

4.

Mikor a haláltól féltem, bucsuzó
szemeimre arannyal és ezüsttel
hullt a drága nap. Fák és dombok ugy álltak
teljes büvöletben, hogy felsikoltottam: nem!
nem hagyhatom itt ezt az édes életet…
Most inségemben már nem tudom: miért
vezeklek? Nedves ködben bujkál a nap, nyirkos
unalom borit be tájat s fakult tárgyakat.
Talán vannak mennyei melódiák!
de csak mérgezett fül hallhatja őket.
Vannak titokkal zárt csodák, de csak
betegre izgatott sziv értheti őket.
A sors közös edényből mér nekünk
gyönyört s gyötrelmeket. Megtisztithatod
okos erővel testedet a fájdalomtól, többé
félni sem fogsz, a szürke enyészet
sótlan levesét kanalazhatod közömbös
időkön át s a foszló boldogság izeire
emlékezni is elfelejtesz…

5.

Mohó csecsemő-vágyaiddal azt hitted:
ugy kell meghóditanod a világot,
hogy mennél több gyönyört hódits.
De ma már tudod: minden vágy kelepce
s magadat adod el vágyaidért.
Most már csak tested szabadságáért küzdve
kivánnád: bár ne volna többé semmi
vágyad s tudnál magadból élni
mint a kő. Kinek nem adhatnak semmit
s kitől semmit el nem vehetnek, kit mulékony
idő nem érint, háboru ragály nélkülözés
nem érint. Marad végtelen időkig
változatlan önmaga.

(Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 10. szám)

Életigenlők.hu

Similar Posts