Gondolta volna, hogy ők is költők? – Ingmar Bergman és Latinovits Zoltán
Ingmar Bergman
Amióta Ingmar Bergman, a filmrendező befejezte aktív alkotói tevékenységét, az irodalom színpadán megjelent Ingmar Bergman, az író, a Laterna magica, A legjobb szándékok, a Vasárnapi gyerekek és az Ötödik felvonás megjelenése óta egyre nyilvánvalóbb, hogy olyan jelentős írói életmű születésének vagyunk tanúi, amely méltó párja és elválaszthatatlan folytatása a rendezői életműnek. Ugyanaz a kíméletlen őszinteség, ugyanaz a szigorú önvizsgálat, bölcs emberismeret, harag, kegyetlenség és szeretet, és ugyanaz a lényeglátás, ugyanaz a mesterségbeli tudás, mint a filmekben és színházi rendezésekben – csak ezúttal az írói mesterségé. Ezúttal tőle való idézetekből közlünk egy csokorra valót.
Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget.
Vagy egyedül vagyok, és összesűrűsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, “társasági” módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.
Az embernek soha nem kell kimondania, hogy “szeretlek”. Elég, ha csak végzi a szeretet cselekedeteit.
Nem lehet erőszakot tenni az Igazságon úgy, hogy közben ne ártson. Hogy ne tegyen rosszat.
A nagyon nagy öröm, ami olyan nagy, hogy az már felfoghatatlan – amikor elérkezik az ideje, kiszabadít mindenféle sötétséget, mindenféle kínokat és félelmeket.
Ne azt mondd, hogy “Isten”! Azt mondd, hogy “Szentség”. Az Ember Szentsége. Minden egyéb csupán ismertetőjel, öltözék, megjelenés, csel, elkeseredés, kétségbeesett kiáltás a sötétbe és a csendbe. Az Ember Szentségét nem lehet elképzelni vagy megragadni. De közben viszonyulni, ragaszkodni lehet hozzá, mint valami konkrét, valóságos dologhoz. (…) Olyan dolgok történnek körülöttünk, melyeket érzékszerveinkkel nem érzékelünk, de amelyek szüntelenül hatnak ránk.
Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz – a szerelemnek éles a szeme és kitűnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne.
Kedvesének
Magadhoz ölelsz, és körbeveszel a gyengédségeddel. (…) És a gyengédséged olyan hatalmas és olyan természetes, hogy elárvult lelkem és didergő testem egyetlen porcikája sem lóg ki belőle, egyetlen részecskéje sem fázik, egyetlen része sem magányos, mert a gyengédséged mindent körülölel.
Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.
Nem tudom elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek megfelelő szavaim, amelyekkel széttörhetném ezt a borzalmas állapotot: a várakozást. (…) Megérintettél, felnyitottál, magadévá tettél. Féltékeny vagyok és őrjítően elhagyatott a némaságban. Az idő nem múlik. Egy helyben áll, de rossz helyen áll.
Latinovits Zoltán
Latinovits Zoltán Nagy László szép szavával megkoronázott „színészkirály” legendákat provokáló-teremtő egyéniség volt, színpadi alakításai, filmszerepei, versmondása, egyáltalán minden megnyilvánulása mindig is közügy volt, s aszerint mérlegeltetett, barát vagy ellenség ítélte meg. Szelet vetett a Ködszurkálóval is, amelyben szenvedélyes hangon szólt a színházról, páratlan hivatásszeretettel és szakmai tudással akarván megújítani a színi kultúránkat. Mi is ez a Ködszurkáló? Tanulmány? Vitairat? Műhelynapló? Önéletrajz? Mindegyikből valami, szenvedélyes szerelmi vallomás keretében. Egy nagy színész magas hőfokú hitvallása szerelme, szenvedélye tárgyáról, élete értelméről és céljáról: a színházról. A kötet először 1973-ban jelent meg, most válogatott idézeteket adunk közre belőle.
Válogatott idézetek a Ködszurkálóból
Az én betegségem mindig afféle kegyelmi állapot. Olyan, mint egy hosszú utazás sok országban. Az utazás nagyon fontos, mert anélkül nincs módunk az összehasonlításra. Én higgadtabban tértem vissza a mindennapi életbe, mint ahogy eltűntem, mert azelőtt állandóan arra törekedtem, hogy megnyerjem a marathoni futás minden szakaszát.
Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is nyerhetek.
Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is.
Tarkómhoz szorítja fegyverét a csend
csavart betonvasakat húzkodnak belém
nem veszem észre belülről feszítenek meg
csendgalacsinokkal etetem gondjaimat.
Az éveink messze szálltak,
bennünk nem hoztak változást,
én most is oly szépnek látlak,
mert a szívemmel nézek rád.
Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.
Isten dramaturgiája kifürkészhetetlen.
Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. “Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?” De én öreg gyereknek születtem.
Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.
Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában.
Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ – úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.
Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink. Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad tizenöt év dobogó szíve.
Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több “én” van benne.
