születésnapi interjú Dienstmann Tamással, aki azt vallja, az élet csodálatos

Függősége az adakozás, szeret és tud is dolgozni, nincs számára lehetetlen. 34 év kanadai élet után 1991-ben jött vissza és kezdte meg élete újraépítését, ami konkrétan is építés… házak, amiket akár saját magunk összecsavarozhatunk, a technológia kifejlesztésében a do it yourself (DIY) betanítás is benne van. Emberi és szakmai kapcsolatok minősége, fontossága, a pénz áramlása is szóba került, és elhangzott, hogy mi a legfontosabb tőke a jóléthez: a szeretet. Az élet és embertársaink szeretete. A végén körbejártuk a cég telephelyét, ahol a falon egy „motivációs tábla” szembesít az élet minden területére érvényes fontos szintekről. Dienstmann Tamás sportember, építési vállalkozó jeles születésnapja adta az apropót, hogy beszélgessünk egy jót…

– A Dienstmann Tamás név jól cseng a sportvilágban, az oktatásban és az építőipari szakmában is. Hogyan foglalod össze eddigi életedet, amiben van egy második születésnap is?

– 1940-ben születtem Budapesten. A háború élményeit a szó negatív értelmében végigéltem, mint kisgyerek. Tizenhat éves voltam az 56-os forradalom idején, részt vettem benne olyannyira, hogy géppisztollyal a kezemben fogtak el az oroszok, egy rövid fogság és jó adag verés után megszöktem, úgyhogy igen, van egy második születésnapom is november 4-én. Sikerült emigrálnom. Kanadában kötöttem ki, ahol harmincnégy évet éltem. Megéltem mit jelent egy megalázott cigánynak lenni. Gyakorlatilag csaknem leköptek a kanadai fiatalok. Szerintük más voltam, egy alacsonyabb rendű, semmirevaló. Már amikor valamennyire tudtam németül, egy német srácon keresztül elkerültem egy kajak-kenu klubba, ahol egy rongált csónakot sem akartak odaadni, hogy használjam, de valahogy kiharcoltam, ami egy tizenhat éves srácnak nem volt könnyű dolog. Nem voltam tehetséges sportoló, de mazochista módjára küzdöttem, edzettem. Úgyhogy a második évben ugyanazok az emberek, akik először kikerültek, „nehogy rühesek legyenek tőlem”, a vállukon vittek, mert két Kanada-bajnokságot nyertem a klubnak. Mivel a kanadaiak főleg szórakozásnak vették ezt a sportot, így abban is szerencsém volt, hogy jöttek más magyar kenusok, akikkel sokkal komolyabban tudtam edzeni.

– A kajak miatt mentél Kanadába?

– Nem, én egy menekült diák voltam, akinek nagy szerencséje volt, hogy az életét tudta menteni. Először Ausztriában, aztán Németországban és onnan Kanadába. Sok ezren hagyták el hazánkat és különböző országok jelentkeztek, hogy ennyi és ennyi magyart befogadnak, így kerültem be, mint diák a kanadaiakhoz.

– Hogyan találtad fel magad olyan fiatalon, egyedül? Ekkor lettél igazán stratéga?

– A küzdő énem már nagyon korán kialakult. Négyéves voltam, amikor közeledett a szovjet front és kevés kivétellel az ingóságainkat vagonokba rakták, a nyugat felé indulásra. Aztán jöttek az angolok és szilánkká bombázták az állomást, úgy hogy annyi ruhánk maradt, ami a hátunkon volt. A legkedvesebb játékom egy kék színű kis roller volt, és amikor pakoltunk be a menekülésre, sírva könyörögtem, hogy hadd vigyük, de ott kellett hagyni. Akkor, ott négyévesen a szívemet tépte ki, hogy a kék rolleromat félredobták, mivel csak azt lehetett vinni, ami az élethez a legszükségesebb volt. Elég korán megértettem az üzenetet, hogy harcolni kell. Tigris leszek, mert a nyuszikat megeszik, így amennyire lehetett, az életemben mindig tigrisként harcoltam. Ezért, látszólag a semmiből rövid idő alatt kétszeres Kanada-bajnok kajakos lettem. Anyám szavai csengtek a fülemben: fiam, neked ezt a lapot osztották. Harcolnod kell! De most már visszatekintve azt mondhatom, hogy a sok megpróbáltatás által az élet kedvező dolgot produkált számomra, korán megtanított dolgozni, keménynek lenni, eredményt felmutatni.

– Hogy jött a kajakozás?

– A gyárban, ahol Montréalban dolgoztam kis német nyelvtudásom segítségével, egy német fiú vitt le a helyi kajak-kenu klubba. Ahogy később kiderült, ez életem fordulópontját jelentette. Ez volt a hely, ahol eredményt produkálva tudtam megbecsülést szerezni.

– Milyen sikereid voltak versenyzőként?

– Tehetségtelen versenyző voltam, de a végeredmény mégis az lett, hogy kilenc kanadai és négy észak-amerikai bajnokságot nyertem, ha kétszer annyi munkával is, mint más átlagversenyző. Lecsúsztam egy olimpiáról, annak ellenére, hogy két éven keresztül a Simonyik Árpád nevű partneremmel, minden kajak-kettes versenyt megnyertünk nemcsak Kanadában, hanem az USA-ban is.

– Hogyan lettél a kanadai válogatott vezető edzője?

– Jött a Tokiói Olimpia, és onnan kihagytak minket, hogy ne a magyarok, hanem a kanadaiak képviseljék az országot. Akkor elhatároztam, hogy felhagyok a versenyzéssel. Még az amerikaiak se vertek meg soha minket, ezért ez egy rettentő nagy pofon volt számomra. Ezután írtam a világ legjobb edzőjének, Granek Istvánnak, aki magyar volt. Ő volt az első, aki könyvet írt a kajak-kenu edzés elméletéről. Küldött egy példányt a könyvéből, ami alapján a tőlem szokásos vehemenciával elkezdtem edzősködni, a női kajakozást elsőként megszervezni Kanadában. Kihirdették, hogy a következő olimpiára edzőnek azt viszik, akinek a legtöbb versenyzője lesz a csapatban. Mondanom sem kell ez nekem sikerült. Ám azt mondták: „Dienstmann te itthon maradsz, mert túl fiatal vagy”. Így a mexikói olimpiáról is lemaradtam. Ez legalább akkora pofon volt, mint a négy évvel korábbi tokiói. Erre úgy döntöttem „hagyom az egészet”, cinikusan kijelentve, hogy akkor fogok az olimpiával foglalkozni, ha az olimpia jön hozzám. Mit ad Isten, az olimpia 1976-ban Montrealba jött. Igen ám, de kiírták, hogy a sportszervezésben csak diplomások vehetnek részt és azok közt is a sportdiplomások vannak előnyben. Nekem nem volt diplomám, de még érettségim sem. Rossz diák voltam, nem érdekelt a tanulás. Azóta viszont autodidakta módon folyamatosan tanulok. Akkor, két évvel az olimpia előtt a megszokott hatalmas lendülettel estem neki a szervezésnek, először önkéntesként fizetést sem kaptam érte, de beérett a gyümölcs, mert később én lettem az első fizetett edző és szerveztem versenyeket még Amerikában is. Gyűjtöttem az eredményeket, bizonyítékokat, hogy valamikor majd az olimpiai szervező bizottság fényes köreiben dolgozhassak.

– Hogyan kaptál megbízást az olimpiai sportszervező igazgatói posztra?

– Két évvel az olimpia előtt, amikor 34 éves voltam, lehetett jelentkezni az olimpián szereplő 21 sportág szervezési igazgatói posztjára. Egy nyugállományú tábornok lett az operatív központ vezetője, aki nem asztal melletti, hanem harcokban edzett ember, valósággal szikrázó, figyelmes, fegyelmezett katona volt. Nos, ő 11 induló közül engem választott, pedig én voltam a jelentkezők között a „nem alkalmas” tizenkettedik… Bérubé tábornok sziklakemény, roppant szigorú ember volt. Valószínűleg olyan gyermekkora lehetett, mint nekem. Amikor kérdőre vonták, miért egy diploma nélküli jelentkezőt választott, kijelentette: „engem hívtatok vezetőnek, akkor bízzatok a döntésemben, ez a gyerek meg tudja csinálni, ha nem fogadjátok el a választásomat, itt hagyom az egész hóbelevancot.” Így kerültem 34 évesen az olimpia szervezési igazgatójának pozíciójába. Fel kellett nőnöm a kihíváshoz, mint előtte mindig, de sikerült, ugyanis későbbi három további olimpiára hívtak meg tanácsadóként, és Szöulban én terveztem a kajak-kenu és evező létesítményt.

– Mikor jöttél haza, hogyan indult újra itt az életed?

– 34 év után, 1991-ben jöttem vissza Magyarországra, mert azt mondták, rendszerváltás lesz. Visszatértem az őseim nyomdokaiba, akik francia, német (elzászi) és magyar eredetű templomépítők, műmárvány-készítők, díszfestők, aranyozók voltak. Ugyanazzal a három lyukkal tértem vissza Magyarországra, amellyel kimentem 1956-ban, egy a fenekemen, kettő a zsebeimen. Mert az utolsó egymillió dolláros ház, amit Kanadában építettem, a gazdasági válság miatt elveszett, minden vagyonom, 34 év munkája ráment. Itthon, barátaim azt mondták „Tamás ne számíts semmire, ha nem Mercedes-szel, BMW-vel mész az üzlettárs irodája elé, sem-mibe vesznek”. Nulláról kezdtem újraépíteni az életemet Magyarországon 51 évesen, egy 12 négyzetméteres albérleti szobából. Hiába volt meg az anyanyelv, az itteni rafinériával a rendszerváltás előtti, de még az utáni üzleti csibészséggel nem voltam tisztában. Hálát adok a Jóistennek, hogy nem pénzzel tértem vissza, mert kifosztottak volna. Meg kellett tanulnom, hogy miként működnek a dolgok a rendszerváltozásra váró Magyarországon. Most van egy olyan cégem, aminek az értéke kb. 2 milliárd forint.

– Ha anno 16 évesen csak egy icipicit kedvesebbek, elfogadóbbak veled, akkor is ilyen kitartó ember lennél?

– Azt tudom mondani hálás vagyok ezekért a megpróbáltatásokért, mert attól lettem az, aki vagyok. Van egy mondásom, hogy a komfortzónán belül semmi érdemleges nem történik, minden fontos azon kívül történik. Azt is mondom a barátaimnak: „bárminek tarthatsz engem, csak normálisnak nem”. A normális emberek a komfortzónában az emberiségnek még semmit sem adtak.

– Mi a jelenlegi vállalkozásod sikere?

– Az olimpiákon építési és szervezési igazgató, majd tanácsadó voltam, megtanultam mindazokat a szabályokat, amik a szakmában elengedhetetlenek. A könnyűszerkezeteket később sajátítottam el, akkor azok még nem léteztek. Mindegyik olimpia egy külön kihívás volt építészetileg is. Szöulban mindent tőlem kérdeztek, – mármint építészetileg – még a vízvezetékek átmérőjét is. Azt hiszem ennyit még öt diploma elsajátításával sem tanulhattam volna. A könnyűszerkezeteket Észak-Amerikában fejlesztették ki, mert a hidegháború után csökkent a hadiiparból adódó acélipari megrendelés. Tanulmányoztam a témát. Elmentem Houstonba, és az utolsó filléremből megvásároltam a könnyű acélszerkezetes technológiát. Magyarországon megvásároltam egy telepet, és most nagyon boldog vagyok, mert a munkám hobbim.

– Közismert adakozó vagy…

– Annyi mindent kaptam a Jóistentől, hogy ezt valahogy meg kell osztanom másokkal, vissza kell fizetni. Ez nálam olyan, mint a drogosnál a drog, függőség, ha egy ideig nincs, miből adakozzak, borzasztó szegénynek érzem magam.

– Mihez kötöd a jótékonyságot? Hogy kezdődött?

– Óriási lökés volt ebben, az hogy az ismeretségi körömben volt egy hármas ikerrel megáldott család, akiknek egy ötvenmilliós házat ajánlottam fel a Jónak lenni jó tévéműsorban. A cégem majd belerokkant, de mégis jó volt. Újra megcsinálnám! Túléltük és ráadásként megkaptam Istentől az adakozás szellemiségét. Régen nem tudtam megbocsájtani, haragtartó voltam… Most csak nevetek az engem ért sérelmeken és egy elégedett, boldog ember vagyok, akit pozitív gondolatok vezérelnek.

– Mi az életigenlésed?

– A megpróbáltatásokon, kitartáson, hiten, kemény munkán keresztül vezet az út előre… Nevezhetem szerencsének, vagy akár tréningnek is, hogy ilyen nagyszerű leckéket kaptam. „Az acélt is tűzben edzik.” Tudatosnak, következetesnek, de ugyanakkor megértőnek, nagylelkűnek kell lenni. Szeretetet kell sugározni és adni. Létszükségletem a pozitív gondolkodás, a jógapihenés és a meditáció. Az életemre visszanézve, rengeteg isteni adományt kaptam, amiért végtelenül hálás vagyok, de tudom, hogy nincsenek véletlenek…

– Ehelyütt is boldog születésnapot, egészséget, további sikereket kívánunk!

Vajda Márta

***                    ***                    ***                    ***

Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!

eletigenlok.hu

Similar Posts