Az intenzív osztályon olyan kevés választja el az életet a haláltól, hogy sok beteg már nem hisz a gyógyulásban. Mások az orvosok szakértelmében, vagy Isten segítségében bíznak, hiszen „nélküle nincs gyógyulás” – jelenti ki Radu Tincu, a bukaresti Floreasca Sürgősségi Kórház főorvosa, akivel az imák hatására történő csodás gyógyulásokról és azoknak fontosságáról beszélgetett a Ziarul Lumina munkatársa, hogy a kórházakban legyen pap, aki imádkozik a beteg lelki gyógyulásáért. A fiatal orvos teljes meggyőződéssel állítja, hogy az Istennek mondott imák soha nem maradnak válasz nélkül.

Doktor úr, fontos  a pap jelenléte a kórházban, főleg az intenzív osztályon?

Az intenzív osztályon nagyon sok beteg igényli a pap jelenlétét, ami nem feltétlenül jelenti az utolsó órára való várakozást. A pap nem azért van jelen, mert az élet véget ér, hanem, hogy könnyítsen a beteg szenvedésén. Orvosként csak a fizikai fájdalmat tudjuk enyhíteni, de a betegeknek lelki megkönnyebbülésre is szükségük van. A kritikus pillanatokat átélve sok betegnek átalakult az életfelfogása, voltak, akik visszatértek az istenhithez, mások rátaláltak. Sokan megosztották velem a tapasztalataikat, igazi apostolokként beszéltek a hit erejéről. Beszámolóik lényege:”igen, Isten létezik és segített meggyógyulni”.

Úgy gondolja, hogy a testi gyógyuláshoz a lelki átalakulásra is szükség van?

Az intenzív osztályon állandó a küzdelem az élet és a halál között, ez a figyelmünket az orvostudományt meghaladó dolgokra irányítja. Úgy gondolom, hogy az intenzív osztályon dolgozó orvosnak nagyon jó pszichológusnak is kell lennie, hogy érzelmi támaszt nyújtson a betegnek és a családjának. Az itt átélt szenvedés nagyon súlyos, magatartásbeli változásokat is okozhat. Előfordul, hogy a betegek nem akarnak együttműködni, nem fogadják el a kezelést, reménytelenségbe zuhannak és minél hamarabb véget akarnak vetni az életüknek. Mások épp ellenkezőleg, elutasítják a diagnózist. A hozzátartozók még nehezebben viselik el a  valóságot. A kezelés lényeges, de az orvos pszichológiai, emocionális bevonódása teszi lehetővé a segítségnyújtást.

Tapasztalt bármilyen átalakulást, akár pszichológiai jellegűt, azoknak a betegeknek az állapotában, akikért imádkoztak vagy akiknek kiszolgáltatták a betegek kenetét?

Azok a betegek, akik vallási támogatást kapnak elsősorban együttműködőbbek. Úgy tudom, az egyház azért szolgáltatja ki a betegek kenetét, hogy a gyógyulást segítse. Gyakran jelen voltam, amikor a család vagy a még öntudatánál levő beteg kérésére a pap kiszolgáltatta a szentségeket. Ezekre a pillanatokra visszagondolva elmondhatom, hogy látványos változások mentek végbe a beteg felépülésében. Voltak, akik csodálatos módon meggyógyultak.

Pontosabban milyen változások álltak be?

A kómában lévő betegek esetében előfordult, hogy habár nem tértek  magukhoz a szentkenet kiszolgáltatásakor, hemodinamikai paramétereik jelentős változásokat mutattak. A szívük gyorsabban vert és magasabb lett a vérnyomásuk. A kedvező vegetatív reakció, mint a szapora szívverés és a vérnyomás növekedése egy kómában levő betegnél valamilyen külső történésre utal. Ezek a változások abban a 40-50 perces intervallumban jelentkeztek, amikor kiszolgáltatták a betegek kenetét.

Létezhet tudományos magyarázat ezekre a változásokra?

Ha szigorúan tudományos magyarázathoz ragaszkodunk, olyan tényezőknek tulajdoníthatjuk a változásokat, amelyeket akkor orvosilag nem észleltünk, de  feltevődik a kérdés: mi léphet fel pontosan abban a 40 percben és szűnhet meg, mihelyt kiszolgáltatják a betegek kenetét? Egyértelmű, hogy ha egy beteg paraméterei napokig változatlanok és a módosulás pontosan a szentség kiszolgáltatásakor lép fel, a változás az imának köszönhető.

Előfordultak olyan esetek is, amikor nem csak a hemodinamikai paraméterek módosultak?

Láttam kómában lévő betegeket magukhoz térni a szentségek kiszolgáltatásakor, az ima közben beszéltek a családjukkal és a pappal. Orvosi pályafutásom során voltak olyan pácienseim, akikről az orvostudomány kijelentette, hogy nincs esélyük, de a szentkenet többszöri kiszolgáltatása után, és a családtagok intenzív imáinak hatására megmagyarázhatatlan módon felépültek.

A családtagoknak és a kollégáimnak is többször elmondtam, hogy a tudományon túl létezik az Isten is, aki bebizonyítja, hogy pontosan akkor tévesztjük meg magunkat, amikor meggyőződésünkké válik, hogy az abszolút igazság birtokosai vagyunk.

Sok olyan betegem volt, akiknek a megmentése lehetetlennek tűnt, mégis újjászületve mentek haza. Az orvostudományt mindig ámulatba ejti az Isten ereje. Mi, akik hajlandóak vagyunk észrevenni az Istent, megértjük, hogy sohasem szabad kétségbe esnünk, épp ellenkezőleg, bíznunk kell abban, hogy a gyógyszereken, az orvosi berendezéseken, a tudományon túl, létezik az Isten, aki tud segíteni rajtunk, és aki csodákat tud tenni. Az egyetlen kérdés az, hogy ezt látni akarjuk-e?

Sokan felteszik a kérdést, hogy Isten csak azokkal tesz-e csodát, akik hisznek benne. Önnek mi a véleménye?

Ezeknek az embereknek el kell mondanom, hogy azért nem tapasztalták az isteni beavatkozást az orvoslásban, mert nem voltak figyelmesek, vagy nem akartak figyelmesek lenni, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy Isten nagyon sokszor megmutatkozott nekik, csak annyira aggasztották őket a tudományos, pusztán emberi tényezők, hogy nem vették észre Isten közreműködését. Isten nem fedi fel magát hivalkodó módon, inkább úgy mutatkozik meg, mint egy finom, visszafogott erő. Ha készek vagyunk meglátni a segítségét és érzékelni Őt, könnyen megtehetjük.

Előfordultak esetek, amikor nem hívő betegek gyógyultak meg az imák hatására?

Néhány éve kómában feküdt egy betegem, egy hitetlen nő, aki látványos módon magához tért. Részletesen beszámolt egy álmáról, amelyben egy ismeretlen, papnak látszó férfi átsegítette a kritikus pillanatokon. A kórház kápolnájában a Krími Szent Lukács ikont látva felismerte az álmában megjelenő férfit. Sírva fakadt, rájött hogy amit csak egy álomnak hitt, valójában egy kinyilatkoztatás volt, amelyben megjelent neki Szent Lukács. Részletesen leírta, hogy ez a szent milyen szelídséget, melegséget sugárzott. Ez csak egyetlen eset a sok közül, amelyeknek az intenzív osztályon voltam a tanúja. Ez a személy mindenkinek elmondta, hogy élete legnehezebb időszakában, a kritikus pillanatokban, segítséget kapott Szent Lukácstól, így sikerült meggyógyulnia.

Az intenzív osztály próbára teszi a betegek hitét?

Úgy gondolom, hogy a beteg ember számára sokkal nyilvánvalóbbá válnak a lelki problémák, amelyektől már korábban is szenvedett, de nem vett tudomást róluk. A halál közelsége valószínűleg egy sor belső átalakulást vált ki. A saját határaival szembesülve az ember egyre tudatosabban látja, hogy mit tett és mit szeretne jóvátenni. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a pap jelenléte a kórházban nagyon fontos a beteg lelki gyógyulásáért. Lehet, hogy a betegre soha be nem vallott bűnök nehezednek. Az imák hatására a kómában levő betegek arckifejezése is átalakul, derűsebbé válik, még akkor is ha néhányan az élet végéhez értek. De ez a vég felszabadító is. Lenyűgöző pillanat, amikor az intenzív osztályra belép a pap, hogy kiszolgáltassa a betegek kenetét, a családtagok, az orvosok és az ápolók pedig imádkozva körülállják a beteg ágyát.

Ott történik valami, ami meghaladja a tudományt, az orvosi ismereteinket, az emberi megértést. Az Istennek mondott imák nem maradnak soha válasz nélkül.

Forrás: Ziarul Lumina.ro/Templarius Alapítvány
Fordította: Zölde Júlia

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek