Nem vagyok író. Újságíró vagyok, aki a 90-es években a Magyar Hírlap, később pedig a Népszabadság Budapest rovatában nap mint nap azzal foglalkozott, hogy tájékoztatott, tudósított arról, mi történik a nagyvárosban, hogyan élnek, mitől boldogok, mi mindentől szenvednek a budapestiek.
Érdekes és termékeny időszak volt, mert akkor alakult át az életünk, ismerkedtünk olyan jelenségekkel, mint hajléktalanság, munkanélküliség, civil szerveződés, esélyegyenlőség, fogyatékkal élők napi problémái, akadálymentesítés, közvélemény-kutatás, volt hát miről beszámolni.
Ezek a mostani történetek életem nekem fontos darabkái, mégis a leírtak válogatás nélkül bárkivel, bármikor megeshetnek. Ez az összeállítás nem akar többnek látszani, mint ami: rövid, közérthető „ujjgyakorlatok”, pillanatnyi rá/megérzések, Fb-bejegyzések. Nincsen bennük semmi különleges, csak akkor, ha meg akarjuk érteni, át akarjuk érezni, miként élnek mások. De ehhez emeljük fel búskomor és megfáradt tekintetünket a földről, nézésünk és látásunk horizontját a szívek, a fejek, a szemek magasságába. Mindenekelőtt azonban legyünk kíváncsiak a körülöttünk lévő világra! Vegyük észre az elsőre nem látható értékeket, furcsaságokat! Merjünk kérdezni, ha valamit nem értünk, vagy nekünk szokatlannal találkozunk! És bosszankodjunk, rágódjunk kevesebbet, mosolyogjunk többet!
Ízelítő a kötetből
Nagy röhögéssel indult a reggel…
Ahogy mi magunk között a férj rendszermérnökkel otthon mondani szoktuk; a Margit nagyi, az édesanyám, ma a megszokottnál is nehezebben „bútolt”be. Ült pizsamában az ágya szélén, kezében a hosszú nyelű „ikeáskígyó-cipőkanállal”, amellyel gyakorlott mozdulatokkal, ám kevés sikerrel próbálgatta összeszedni elkószált papucsait. Majd rám nézett…
– Keresd meg a fogamat, légy szíves! – mondta a lehető legtermészetesebb, bár furcsa arcmimikával és kissé pöszén.
– Mit? A fogadat? És hol keressem – kérdeztem vissza, kikerekedett szemmel a szokatlan és váratlan kérésre, hiszen minden tisztességes, valamirevaló idős ember pohárban, vízben úszkálva, valahol az éjjeliszekrényen tartja ezt az öregségi szimbólumot.
– Itt lesz valahol az ágyamban, mert este kiesett. Egész éjjel hiába kerestem! – válaszolta.
– Ahelyett, hogy aludtál volna! – mondtam én, de akkor már nem bírtam visszatartani a nevetést, odaléptem hozzá az ágyhoz, átöleltem a nyakánál, feje éppen a mellemig ért, fejemet a fejére hajtottam. Anyám ráérzett a helyzet komikumára, és mindketten hangosan nevettünk, nevettünk hosszú másodpercekig egymáson, magunkon.
Kapható a boltokban vagy megrendelhető az Underground Kiadónál és a bookline.hu webáruházban.
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
