Zajlik a QUIMBY – Family Tugedör-turné, ami legalább annyira szól a közösségről, barátságokról és sokszínűségről, mint magáról a Quimbyről. Sikerről, kudarcról, önmagunk megismeréséről és közösségekről beszélgettünk Kiss Tibivel, a Quimby frontemberével ebben a koncertek, próbák zsúfolta időszakban.

– Úgy tűnik, mintha azok, akik komoly sikereket érnek el az életben, máshogy viszonyulnának a kudarchoz is. Mintha a kudarc vagy krízis pontok is megerősítenék őket a választott úton. Neked voltak olyan mélypontjaid, melyek annyira meghatároztak, hogy nélkülük most nem lennél ott, ahol vagy?

– A mérföldkövek nálam is köthetők ilyen kudarcokhoz. Bár inkább ahhoz, hogy milyen változást indított el. Az biztos, hogy a kudarc jobban fáj, beleég az emberbe. De a kudarcból valahogy fel kell tápászkodni, össze kell szedni magad, s az építő jellegű dolog. Mert a kudarc helyzetbe hoz. Ezáltal aztán lehetőségünk van tanulni és alakulni. Ekkor válnak a sokszor elkoptatott közhelyek, mint például az alázat, az életünkben realitássá. Persze valamennyi kudarc az életben mindenkinek kijár, ezt nem lehet elkerülni. Ám miután túljutottunk rajta, hasznos tapasztalattá válik. Nekem az jelentett kardinális változást az életemben, mikor több mint egy évig rehabilitációs intézetben voltam Komlón. Sokat segített. Egy évig dolgoztam saját magamon. Persze nem egyedül, hanem másokkal együtt. Önmagunk felépítésével, újragondolásával foglalkoztunk. Fontos, hogy egyszer igazán megismerjük, átnézzük önmagunkat, s azt, hogy mi a dolgunk, hol a helyünk a világban? Ha átéljük mélységében az életünket, látjuk, az segít abban is, hogy merre lépjünk tovább. Mert ismerve önmagunkat, rájövünk, mi illik hozzánk, hogy ne kerüljünk túl messze a komfortzónánktól. Ez a folyamat abban is segít, hogy egy esetleges következő alkalommal legyen eszközünk a hasonló helyzetek megoldására. Ez egy tapasztalat, amit meg kell élni. És szerencsés vagy, ha megtalálod a kiutat, a megoldást.

– Szerencse kell hozzá?

– Szerencse mindenhez kell. Már ahhoz is, hogy összeálljon ez az egész rendszer, amiben élünk. Hogy itt vagyunk ebben a világban, hogy megtaláljuk a helyünket. Nevezhetjük ezt egy magasabb akaratnak is. Azért is gondolom, hogy nemcsak önmagunkon múlik minden, mert pont ezekben a krízis helyzetekben, a kudarcokban sokszor elveszítjük önmagunkat, az irányítást a saját életünk felett, s csak sodródunk. Ezeket általában nem tudjuk csak magunk megoldani. Az már egy fontos lépés, amikor fel tudjuk tenni a kezünket, és segítséget kérünk. Mert gyakran ezt sem engedi a büszkeségünk, vagy a helyzet, amiben vagyunk. Szerencse kell ahhoz is, hogy megtaláld azt, amiről elhiszed, hogy segíthet. Ez mindenkinél más – lehet az Úristen, egy közösség, egy orvos. Például a rehab előtt én is sok mindennel próbálkoztam, de nem jött be. S olyat is látok, akiknek nem sikerült. Az ő példájuk is taníthat. Hazárdjáték is néha az élet.

– Mi volt az a pont, amikor eljutottál oda, hogy valóban változtass, és segítséget kérj?

– Mikor már annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy egyszerűen nem volt jó magammal együtt lenni. Azzal már valamit tenni kellett. Akkor arra vágyik az ember, hogy valami teljes, kerek legyen, hogy a legegyszerűbb dolgoknak tudjon örülni. Ennek a vágya nem pusztul el, csak a kiútba vetett remény veszik el néha. Nálam a nagy sötétségben is megjelent időnként egy kis fény, volt egy-egy jobb pillanatom, amikor tárcsáztam egy telefonszámot, vagy szóltam valakinek. Nehézkesen indult a dolog, és meg is kell szenvedni, hogy változtass. De ha azt érzed, hogy van esély a változásra, akkor jobb a megoldás felé vezető úton lenni, mint a régi helyzetben dagonyázni. De a legfontosabb talán az, hogy eljussunk a segítségkérésig. Nagyon sokszor tudunk segíteni egymásnak, sokkal többet, mint gondolnánk.

Fontos dolgot érintünk. Szükség lenne arra, hogy az oktatásban, a fiatal és a felnőttkor közötti időszakban legyen valami, ami helyre teszi az emberek lelkét. Én szívesen elküldeném az egész világot egy rehabra, mert biztos, hogy utána egy sokkal jobb hely lenne. Sok torz embert láttam, beleértve magamat is, akik betévedtek arra a helyre, és utána működő állampolgárokként mentek ki az ajtón. Nagyon sokan azóta rengeteg hasznos dolgot csinálnak, a segítő szakmában, a szociális szférában dolgoznak, együttérzőek, érzékenyek másokkal. Mert mindenből ki lehet jönni. Csak nincs idejük az embereknek jó értelemben magukkal foglalkozni. Rossz értelemben persze rengeteg időnk van. Ám hogy jó értelemben épülő, állandóan változó, alkalmazkodó személyiségekké váljunk, azt szinte gyerekkortól kell tanulni és gyakorolni. Azok az önismereti órák, amik a gyerekeknek jutnak, nem elegendőek. Berakjuk őket egy falanszterbe, lehet, hogy nagy tudású emberek lesznek, de nem ismerik önmagunkat. Ha pedig nem ismerik önmagunkat, akkor nem fognak tudni választani. Nem fogják tudni, mi áll jól nekik, hol van az ő komfortzónájuk. Én ezt alapproblémának érzem. S az ilyen rendszerek, mint a rehab ebben segítenek azoknál, akik elvesztek a világban.

Azt látom nagyon sok emberen, hogy belül egy hatalmas dzsungel van. Sok lehetőséget kínál a világ, amiben élünk. De oly annyira sokat, hogy nem tudjuk, hogy igazodjunk el közöttük. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha ismerjük magunkat, tudjuk, hol vannak a határaink, ismerjük a képességeinket, hogy nagyjából kik vagyunk, könnyebben tudunk magunknak célokat találni, amik mentén tudunk haladni… Rengeteg húszas, harmincas éveiben járó fiatallal találkozom, akik nem tudják, hogy mik akarnak lenni. Talán nem adtak időt magunknak, hogy rájöjjenek, milyen klassz dolgokkal tudják jól kitölteni az időt, amivel használnak maguknak és hasznos részei is lehetnek a társadalomnak.

Én tudom magamról, hogy sok mindenre alkalmatlan vagyok. De művésznek még elmegyek. Ha a magunk által választott úton érnek minket kudarcok, akkor könnyebben, nagyobb erővel tudunk felállni és tovább haladni. Azonban, ha mi magunk nem akarjuk a változást, akkor az Úristen is kevés hozzá.

– Mit gondolsz, ebbe az irányba haladunk?

– Én idealista vagyok. Mert, ha ezen a bolygón még sokáig szeretnénk élni, akkor egyre többet kell azzal foglalkoznunk, hogy ki miért, mi célból és hogyan van itt. Egy rendszerben csücsülünk itt világűrben, nem tehetjük tönkre. Lehet, hogy majd egyszer ez a spektruma az oktatásnak sokkal fontosabb lesz. Ameddig lehet, addig mentsük meg a világot, mert ez egy klassz hely.

– Mondhatjuk, hogy Te már rendben vagy, megtaláltad önmagad?

– Ez nem egy statikus állapot. Én folyamatosan keresem, találom meg önmagam, de nagyjából rendben vagyok. Nincsenek maximalista törekvéseim, de a rossz érzéseimet, azt, ha rossz helyen kóborol az energiám, azt helyre kell tudnom tenni.

– Mennyit változtál a gyerekeid hatására?

– A gyerek kinyit egy jó pár kaput, és bizonyos helyzetekkel szembesít. Pl. mikor ott állunk egy jó hideg reggelen a monochrom tájban a gyerekkel, melegítem a motort miközben kaparom a jeget, és érzem a szmogot, akkor azért eszembe jut, hogy hát, nem így kéne élni. Nem kell ahhoz, szuper érzékenynek lenni ma már, hogy lássuk, hogy ezt a környezetszennyezést nem lehet félvállról venni, mert majd, ha az unokáink megkérdezik, hogy mit csináltatok a világgal, akkor teljesen igazuk lesz, jogosan lesznek dühösek. És persze örül az ember, ha olyan dolgokat lát maga körül, amik reményt adnak a következő generáció számára. Az igaz, hogy a gyerekek sok embert érzékenyebbé tesznek, de azért nem kell ehhez gyerek. És bár rengeteg feladat van, nem kell tökéletesnek lenni, csak odafigyelni. S nekem sem kell minden mondatomban a Földet megmentenem, mert azért ennél egyszerűbben élek.

– Az ember igyekszik példát mutatni a gyerekeknek, amíg hatással van rájuk, de ez nem mindig egyszerű.

– Igen, pl. patologikus bűntudatom van, amiért cigizek. Persze a lakásban nem teszem. Nálunk gyerekkoromban otthon állt a füst, utáltam is, s lám, most én is dohányzom. És őszintén beszélek erről a gyerekekkel, ha kérdeznek. A gyereknevelés az mindig főpróba nélküli előadások sorozata, ahol majd meglátjuk, hogy milyen lesz a végeredmény. Azt tudom, hogy mindenről lehet beszélni, és mindenről őszintén. Még arról is, ha kamuzunk. A gyerekek fifikásak is tudnak lenni. Persze a 2,5 éves kislányom engem is az ujja köré csavar. De hát oda-vissza tanulunk. Egyébként úgy is átlátszók vagyunk a gyerekek számára, és nagyon jó érzés átlátszónak lenni a családon beül, egy intim környezetben.

– Fontos számodra a közösség. Figyeltek az együttesben is egymásra?

– Igen. Ez természetes, ha az ember közösségben működik. Ez akár egy sima koncerten is megjelenik. Ha valaki fáradtabb, akkor a többiek többet vállalnak magukra. Figyelünk arra, hogy amikor csinálunk valamit, abban mindenki megtalálja a helyét, a vágyát, mert fontos, hogy a közös vágyaink mentén haladjunk. Azok tartanak össze minket, és kell, hogy mindenki érezze, hogy fontos része a közös történetnek.

– Sokféle dolgot csinálsz. Zenélsz, festesz…

– Vannak olyanok, akik nagyon jók a szakmájukban. Lehet valaki a világ legjobb hegedűse, legjobb hegesztője. Velem nem ez a helyzet. A médium számomra másodlagos, inkább az jellemez, hogy ezt is, azt is szeretem. De egyenként nem tudnám ezeket a szakmákat a mellemre tűzni. Olyan vagyok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Mindegyik dologgal szeretek időt tölteni, a lényeg, hogy ki tudjak vele fejezni valamit. Nekem ez működik. Közben folyamatosan tanulok. De én mindig ezt csináltam, és hál’ Istennek bevált. Szerencsés vagyok. De nem is tudom elképzelni másképp. Tulajdonképpen nem vagyok válogatós. Szívesen festek kerítést is, kertészkedek, lámpát is szívesen csinálok. Valószínűleg idegesítő nagyapa leszek, aki majd jön, hogy „Tessék, kisunokám, ezt neked csináltam”, miközben nyomkodja a szálkás kisbuszt a gyerek kézbe. Persze azért válogatós is vagyok, mert jól körül tudom határolni, hogy miben vagyok jól magammal.

– Megtanultál segítséget kérni, és tőled is sokan kérnek. Sok jótékonysági akcióban vettél már részt. Szívesen segítesz?

– Sajnos egyre kevésbé. Mert nincs mindenre idő. Az embernek mindig bűntudata van, hogy nem tud mindent bevállalni, és gyakran nehezemre esik nemet mondani, bár tudom, hogy egy másik területtől – családtól, munkától, magamtól veszem el az időt. Ugyanezt látom sok ismerősömnél, hogy mindenkinek tele van a naptára. Én az üres naptárat szeretem, amikor van 5-6 olyan napom, ahol fehér a papír. Ezek azok a szigetek, amikkel azt kezdhetek, amit akarok, azt csinálhatok, amihez éppen akkor van kedvem – festek vagy zenélek. Kell annyira önzőnek lenni, hogy megtaláljam a megfelelő arányt a munka és család, a különböző zenekarok, a festés és minden más tevékenység között. Mert azt meg nagyon nem szeretem, ha nem tudok valamit rendesen megcsinálni. Ha már valamit elkezdem, akkor rendesen akarom végigcsinálni, legyen az bármi – mosogatás, kert vagy dal.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a legtöbb, amivel segíthetek, az egy hídszerep. Ilyen hídszerepe van minden olyan embernek vagy közösségnek, akikre jobban odafigyelnek. Nekik lehetőségük van arra, hogy ezt a figyelmet hídként eljuttassák valakiknek, akik erre rászorulnak. Ebből pedig annyit kell nyújtani, amennyit csak lehet. Sokszor nem is mi, művészek, hanem a menedzsment szól már, hogy elég, mert mi azért egy rock zenekar vagyunk, és megvan a normális mértéke annak, amit elvállalhatunk. De azért ilyen jótékonysági szerepeket szívesen vállalunk mindenkor.

– Mi a Te életigenlésed, ami ebből a beszélgetésből még nem derült ki?

– A humor. Amellett, hogy szeretek elgondolkodni az élet dolgairól, szeretek nagyon hülyéskedni is. Fontos, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan. Sokat segíthet. Csiszolgatjuk magunkat, mint a szobrász, közelítünk önmagunkhoz, és soha sincs kész a mű teljesen. Ez benne a játék. Hogy rejtély vagyunk önmagunk számára is, csakúgy, mint a másik ember és az egész világ. Ez már gyerekkoromban belém ivódott, és máig ez a kíváncsiság tartja életben a hétköznapjaimat.

Görög Mása

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek