Kérjük, egy megosztással támogasd portálunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 4 perc

Sok emberben megfogalmazódik a kérdés, milyen élni látás nélkül. Akaratlanul is elgondolkodnak ezen, ha egy látássérült emberrel találkoznak, de tapintatból gyakorta nem mernek rákérdezni. Ecsedi Csaba az Óbudai Egyetemen informatikát tanít vakoknak és gyengén látóknak. 14 évesen egy baleset következtében vesztette el a látását.

– Hogyan sikerült feldolgozni ezt a traumát?

– Gyerekkorban még nem igazán tudtam felfogni ennek a későbbi következményeit. Aztán úgy hozzászoktam, más lett a világ.

– Hogyan élte meg ezt a családod?

– Szörnyen, nehéz volt megszokniuk ezt a helyzetet. Édesanyám a következő évben meghalt.

– A tanulmányaidat, hogyan és, hol végezted? Mi motivált, hogy az informatikát választottad?

– Középiskola, érettségi, majd az egyetemi évek alatt leginkább az osztálytársak, évfolyamtársak segítettek a felkészülésben. Akkor még nem voltak tanulást segítő okos eszközök. Bár voltak már kezdeti számítógépek, melyek manapság múzeumban vannak, de ezek nem igazán a tanulást segítették és nem vakok számára. Mindig reál érdeklődésű voltam. Az volt az elképzelésem, könnyebben be tudok illeszkedni a társadalomba műszaki vonalon. Érdekeltek a technikai újdonságok, jó lehetőségnek láttam az informatikát. Ez realizálódott is.

– A munkahelyválasztásnál mennyire volt ez befolyásoló tényező?

– Természetesen eléggé leszűkítette a lehetőségeimet a munkavállalást illetően. Viszont módomban állt folyamatosan dolgozni és tanulni. Akkoriban telefonközpontosként dolgoztam, később rendszergazda, majd tanár lettem. Úgy igyekeztem viszonyulni a dolgokhoz, hogy vannak lehetőségek, mindig van cél az életben, amit meg kell valósítani, ha nem látok, akkor úgy.

– Húsz év tanítás az egyetemen, szoftverfejlesztés…

– Az utóbbi 20 évben, mint felkészítő tanár dolgozom az egyetemen. Mellette néhány szoftverfejlesztésben vettem részt. Egyik kiemelkedő: felolvasó rendszert készítettünk mobil telefonokra. Ez volt az első projekt, melynek használatával tudták kezelni a vakok a mobiltelefont.

– Milyen a kapcsolatod a hallgatókkal, mik a tapasztalatok?

– A hallgatókkal általában mindig igyekszem jó kapcsolatot kialakítani, ez többnyire sikerül is. Az órákon interaktív, kellemes légkör jön létre.

– A mindennapi életben mennyire mi gátol vagy okoz nehézséget, és mik azok a területek, ahol ugyanolyan teljes életet él egy látássérült ember?

– Nehézség, az van. Továbbá gond, baj, bánat, megalázottság, nehezen megoldható mindennapi feladatok és kiszolgáltatottság. Igazából nincs olyan terület, ahol egyenértékűen tudnék létezni. A vak ember teher a deviáns társadalom számára éppúgy, mint a család számára.

– Utazás, és kirándulás során mik a szerzett tapasztalataid, hogyan éled meg őket?

– Kirándulás, hova is lenne? Nincs egy élő ember, aki önként pár órára eljönne velem erdei sétára.  Utazás? Volt – minden csak volt és semmi sincs.

– Kikapcsolódás, hogyan töltöd a pihenésre szánt időt?

– Valamivel el kell tölteni az időt, Az életet, ha már egyszer életre vagyunk kényszerítve. A kikapcsolódás? Ilyen fogalom, állapot nincs! A munkám a hobbim.

– Ha az érzékszervek közül az egyik nem megfelelően működik, a többi érzékszerv kiélesedik, mondják sokan. Ezeken az érzékeléseken felül előfordul-e veled, és ha igen, milyen gyakran, hogy ráérzel egyfajta hatodik érzékkel a történésekre?

– Minden embernél másként fejlődnek ki ezek a dolgok. A hatodik érzéket csak akkor veszed észre, ha figyelsz rá. Az érzékszervi sérültek esetén nincs valós kép az élethelyzetről, a környezetről. Bizonytalanság, csalódottság, na, ez van. Ja, és megoldhatatlan helyzet, reményvesztettség.

„Létezni annyi, mint szenvedni.
A szenvedést a mulandó dolgokhoz való ragaszkodás okozza.
A
ragaszkodás, az életvágy megszűntével a szenvedés is megszűnik.
A szenvedés megszüntetésének megvan az útja.”
(Buddha)

De hát nem azért vagyunk ezen a glóbuszon, hogy fejlődjünk, eljussunk valahonnan valahová? Nem azért küldettünk ide, hogy egy úton járjunk és valamiként a tökéletességre törekedjünk, arra, hogy egyre jobbak legyünk? Nem arra van-e a mellettünk lévő másik ember, hogy ebben a törekvésünkben segítsen? Nincs egymás iránt efféle felebaráti kötelesség? Nincs.

Van valami jó az életben? A könyvek, az olvasás vajon nem erre tanítanak-e? Az írók, költők vajon nem a művészi-költői szépet, jót, egyetemes igazságot, az emberek megjobbítását tűzik-e ki célul műveikben, amikor azokat megírják? Vajon nem ilyen szándék vezérli-e őket? De igen, a Spárta azért jobb lenne. Hát nem erre van a magasfokú irodalom, költészet, vers, próza, képzőművészet, festészet, építészet és minden egyéb más, kulturális érték: a színházi darabok, mozifilmek, stb.? Elvileg igen. Az emberi érzékszerveknek 80%-a a látás. A maradék 20% a többi.

Nem akarok filozofálni, de ha nem a tökéletesedésre, jobbulásra van ez a földi lét akkor mire? Halálra. Vajon ez a megoldás? Elmegyek mellette és hagyom: legyen vele, ami lesz? Elmegyek és közönyös vagyok, nem szólok csak azért, nehogy megbántsam szegényt. Hisz ő nem lát engem, mert vak, csak én őt. De hát akkor hova és mire jut? Hogyan és miért is vagyunk egymás mellett? Fölösleges, hisz semmi értelme e földi létnek. Nem hiszek abban, miszerint semmi közünk egymáshoz, a másikhoz, csak úgy sodor minket a szél. Pedig ez az igazság.

Turi Emese

eletigenlok.hu

Similar Posts