Ha majd a bőség kosarából, Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál, Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Jókai az észarisztokrata

A márciusi ifjúság kisebb baráti csoportok összetalálkozásából szerveződött történelmi hatású táborrá. Az Életképek című lap 1847. július 4-i számában névtelen programcikk jelent meg Észarisztokrácia címmel. Írója Jókai Mór volt, aki forradalmat jósolt. Az „észarisztokrácia” elve szerintük azt jelentette, hogy az országgyűlés alsó táblájához kerülőket kizárólag képességeik alapján kellene megválasztani, és a felső táblába kerülők között is a hozzáértésnek, a rátermettségnek és nem a származásnak kell az elsődleges szempontnak lennie. A márciusi ifjak magukat észarisztokráciának tartották, és semmi kétségük sem volt aziránt, hogy mást, mint a nép érdekeit, nem is képviselhetnek.

Petőfi a szívarisztokrata

Petőfi volt köztudottan a márciusi forradalmi ifjúság szíve-lelke, lelkesítője fennebb említett Jókai mellett, ő az észarisztokrácia mellé odabiggyesztette a szívarisztokráciát szellemi kokárdaként, a nem szellemit egyébként felesége Szendrey Júlia varrta neki. Mert e kettő kell nekem, mint írta, szabadság, szerelem. A szerelem nála nem csak a neje iránt érzett fennkölt érzelem, hanem a szív, a vér, a lelkesedés, a pirosló arc, a hév, a szenvedély, a küzdelem a szabadságért az egyén és a nemzetek szabadságáért. Addig míg, a „bőség kosarából” mindenki egyaránt vehet, míg a „jognak asztalánál” mindenki de facto leülhet és a „szellem napvilága” ragyog be ténylegesen mindenki ablakán. Van dolgunk, nem is kevés, mert nincs még itt ez a Kánaán. Petőfinek ezt a szívarisztokrata lelkületét: „nem ágyban párnák közt”, hanem „ott essem el én, a harcmezején” a világszabadságért mentalitását gyönyörűen illusztrálja az alanti vers.

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET…

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, Istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Batári Gábor

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek