Ünneplőbe öltöztetve szívünket-lelkünket és tollunkat készítettünk interjút Dr. Gelléri Ágnes pszichológussal születésnapja alkalmából. Mesélt arról, mit bírt ki gyerekként és miket vitt véghez felnőttként. Ámulattal hallgattuk arról ki ő… Író, költő, tanár, filozófus, pszichológus? Az élet dramaturgja? Született színésznő? Azt megtudtuk, hogy az nem lett, ugyanis Andrzej Wajda és Steven Spielberg kérte fel szerepre, amire ő nemet tudott mondani. (Erről a szeptember 6-án megjelenő Életigenlők magazinban olvashatnak kulisszatitkokat.)
Talán egy baráti születésnapi köszöntőben fogalmazódott meg a legjobban válasz a fenti kérdésre: „Gelléri Ágnes leglényege az érzékeny és értő figyelem, amelyben a szakértelem párosul a szívébe rejtett napocska ontotta szeretetsugarakkal. Innen jönnek simogató szavai, innen a kedves, sohasem bántó humor, a gyermeki derű. Ami így, együtt már szinte művészet. Amire csak kevesek, a kiválasztottak, az áldottak képesek.”
– Mikortól tudja, hogy az áldás, az ajándék, az erő meghatározói az életének?
– Van egy egész lényemet, érzelem-együttesemet meghatározó jellemzőm, ezt körülbelül négyéves koromban kaptam: a boldog létezés áldását, ajándékát azok lénye, szeretete által, akik körülvettek. Ám ez a csodalét nagyon hirtelen megszakadt a háború következtében. Mégis máig ható erő, azóta is magamban hordozom, és vehetjük úgy, hogy ez valamiféle varázslatos, hihetetlen mesei igazságszolgáltatás. Ebből a szeretetenergiából szeretnék adni minden rászorulónak. Ezzel bizonyítva az igaz voltát meg a tudatot, hogy mindig van lehetőségem, pici tartalékom, mindig van egy kis forrásom, és másnak is lehet, nemcsak nekem! Ha ezzel rendelkezem, és másoknak is van, akkor már együtt képesek leszünk változtatni, hogy megteremtődhessék a szeretet, a megértés reneszánsza, a tevés képessége, a tehetségesség megélésének reneszánsza. Van mindenkiben lehetőség, csak éppen hagyjuk magunkat meggyőzni, hogy ez már elveszett. Pedig nagyon fontos, hogy a saját építő energiáinkra mindenkor, a lehető legnehezebb körülmények között is rátaláljunk.
– A családban is megvolt ez az erő?
– Igen, szüleim, nagyszüleim is a szeretteiktől kapták, és nagyon sokaktól a környezetükben. Én is érezhetem, megérint olykor, sokszor váratlanul. Apukám olyan kozmosz-csillagzatban létezik, olyan hihetetlen csillagállás volt minden rezdülése, amiért sorba kell és érdemes is állni, én ezt teszem a mai napig. Tőle kaptam azt az áldást, ami az egész testi-lelki-szellemi kondíciómat, a teljes létemet, minden lélegzetemet, minden napot, minden éjt, minden mozdulatot meghatároz. Apukám, a nagy mesemondó, a varázsló, aki az emberi lehetőségek színes fonalaiból sző mesét, mindig is hitt a mese erejében.
– Tudvalevő, hogy híres óbudai családjában generációkig visszamenőleg megtalálhatók a művészi talentumok…
– Anyu a háború idején, a húszas évei végén légiesen szép volt, szinte éteri. Burokban nőtt fel mint nagypapám és nagymamám csodaéletének ajándéka, kiteljesedése. Schubertet hegedült, apám Schumannt zongorázott, és bársonyos hangon énekelt is hozzá. Szerették a természetet, a vizeket, kajakoztak, bicikliztek, magukba szívták Óbuda szikrázó finomságát. Ennek fájdalmasan hamar vége lett: anyu csonkoltan, tébécésen, rajtunk, pirinyó gyerekein kívül mindenkijét és mindenét elvesztve maradt magára. És ebből a helyzetből tudott a háborús dúlás után felépíteni számunkra egy olyan „hétkrajcárosan” varázslatos életet, amelyben sohasem hangzott el, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk.
Amikor már nem járta a kórházakat a fél lábával, a tébécéjével, valahogy állásba tudott menni, így balatoni nyaralásban is részünk volt, ami az intézeti lét után – talán tízféle helyen is hányódtunk a testvéremmel – maga volt a csoda.
A balatoni hajnalokat sohasem fogom elfelejteni, amikor a halászok kimentek a sejtelmes vízre. Én is mentem velük, hogy megkeressük az anyukámat. (Ő ugyanis sokszor eltűnt a szemünk elől, mi meg a testvéremmel csak néztünk körbe-körbe, ugyan hol lehet. Hol egy pingpongasztalnál, hol másutt bukkant fel, ugyanis korábban versenyszerűen pingpongozott, és teniszezett is. Ott álltunk bűvöletben az üdülő pingpongasztalánál, hogy a mi műlábú anyukánk milyen nagy ember, mert sorra nyerte a „csatáit”.)
A testvérkém még aludt egy ilyen balatoni hajnalon, én meg nekiindultam, és ott tocsogtam a halászokkal a hínárosban – csodálatosak voltak az illatok, még most is átjár, ha erre gondolok -, és egyszer csak megláttam az anyut egy ladikban. Mert hogy evezett a csonkolt, a tüdőbajt éppen csak legyűrő anyukám…
Akkoriban nagy pénzszűkében voltunk, és lakásunk sem volt 1948-ig, mert ki tudja, kik elfoglalták. Anyu pedig ugyan újra és újra „feltámadt” az élete értelmét jelentő két kisgyereke miatt, de a lakás visszaszerzésére nem volt ereje. A szűkös forrásait viszont olyan csodásan osztotta be, hogy abból tanulni lehetett, és még ez a tanulás is örömforrás volt.
Soha nem beszélt apuról. 1937-ben házasodtak, apukám négy évig udvarolt anyukámnak. Ő volt életében az első férfi. És anyu nemcsak a férjét vesztette el, hanem a szüleit is, akik Óbuda legszeretetreméltóbb emberpárja voltak. A szeretet szinte ott csilingelt a levegőben, amikor egymással beszéltek.
Drága kicsi nagymamám csodálatos gobelinkészítő volt, mesés színeket varázsolt maguk köré. A nagypapám pedig mindenféle anyagot át tudott lényegíteni, ami csak a kezébe került. Mai napig féltett kincseim a kis szobrai, gyertyatartói. Ebben a világban éltünk, anyu fiatal felnőttkoráig, mi, gyerekek éppen csak egy kicsit ringatózhattunk benne, amíg őket is halálba nem tarolták.
Anyu ereje és méltósága később abban teljesedett ki, hogy soha nem beszélt arról, mi mindent vesztett el.
Apukám az Egy önérzet történetében megfogalmazta a legfontosabbat: „Nekem szeretet kell”, anyukám tanítása pedig, amit máig követek, ez: akárhány évesek vagyunk is, a méltóságunkat, az önérzetünket meg kell őriznünk.
– Mit mond Önnek ez a szó, hogy esély?
– Mélységesen, sejtszinten hiszek benne, hogy mindig kapunk esélyt, és mindig adnunk is kell másoknak. Főleg azoknak, akiktől a sors elvett valami alapvetőt, például akik fogyatékkal élnek, mint az anyukám élt annak idején. Fiatal tanárként a középiskolában alapítottam egy irodalmi színpadot. A 80 fős diáktársaságban volt egy szeretetre méltó, törpenövésű fiú, Lacika, súlyos kisebbrendűségi komplexussal – nem csoda, ő volt a liliputi az óriások között. Amikor megtettem világosítónak, majd fővilágosítónak, mert jól megállta a helyét, a lelke is annyira rendbe jött, hogy hamarosan családot is alapított. Talán ez volt az első terápiás munkám, bár akkor még nem tudtam, hogy ez az…
Korai élményeim miatt soha többé nem tudtam lélekrezdülés nélkül elmenni amellett, aki segítségre szorult. Erről szól a számomra legfontosabb versem is, az Esélykérő.
Esélykérő
Amikor belém vésték:
csökkent értékűként kockázatos ügyfél vagyok,
kutya-támaszom érintése csillapított.
Sokszor nyirkos tenyerű a remény,
légszomjas a bizalom.
Épségetek napsütötte hegyéről
türelmünk árnyas völgyébe lássatok.
Esett testünk panaszával jajdulunk:
szelíden kérünk, hogy befogadjatok!
Ne fordulj el, ha meglátsz az utcán
bicebócán, ha botladozom;
ne szánj, mikor tipegve a járdát
fehér botommal tapogatom.
Ujjammal a pontírás sorait
szavakról szavakra araszolom,
Elidőzve a remény szavain
Az esélyt még átkarolom.
Harmóniára szomjas vagyok
Hangkelyhekből kortyolgatok
Álmomban mozdulat-csokrot kötögetek,
Járok-kelek egyenlőként köztetek.
Bár a gerincem görnyedtre sorvadt,
Jellemem, tartásom mégsem horpadt.
Épkézlábbal könnyebb minden élet,
Fájó testben nehezebb a lélek.
Akinek sorsa a kerekesszék,
Nem szolgált rá, hogy kirekesszék.
Belénk hasít, vegyétek már észre
a szánalom minden rezdülése.
Csak száz métert próbálj vakon menni,
Csak egy órát létezni süketen
Béna kézzel bármit fölemelni:
egy hullámhosszon érezhetsz velem.
Lélek-küszöb előtt kérünk szelíden:
fogadjatok el, forduljatok felénk.
Fohászkodásunk méltóságunkért
átkarolja a törékeny esélyt.
A másik fontos fogalom, amelyről ez a vers is szól: az önérzet. A mai napig egyetlen dologra vagyok nagyon érzékeny: az emberi méltóságomat nem szabad megsérteni. Az önérzetnek mély gyökerei vannak. Nekem már nyolcévesként felnőttnek kellett lennem, például gyöngyből fűztem láncot, karkötőt, fülbevalót. Ezért szép pénzt kaptam, amit persze anyukámnak mindig odaadtam.
A másik alapélményem az intézeti lét – a nehéz időkben sokszor kényszerültünk oda, de az otthoni szűkösség dacára is mindig megpróbáltunk hazaszökni a testvéremmel. Vagy azért, mert vertek minket, vagy azért, mert nem bírtuk azt az erkölcsi rosszat, amibe ott be akartak csábítani minket. A csalás, a hazugság akkor természetes része volt az intézeti létnek, szinte a falak is át voltak vele itatva. (Kivéve néhányat, például azt a budai intézményt, ahol Popper Péter édesanyja volt a tündérszavú igazgatónő.)
Tehát a kudarcos próbálkozásaink, hogy olykor átmásztunk a kerítésen, csak hogy utána elkapjanak, és visszavigyenek minket, valójában önérzet-szökések voltak. Ilyen módon is növekedett az emberi méltóságom.
– Miből jött a gondolat, hogy előbb pszichológus – az Önt ismerők szavaival „léleksimogató” legyen -, és csak ezt követte, hogy író, költő lett?
– Emberszeretet, jobbítani akarás… Mindig gyermekorvos szerettem volna lenni, meg feltaláló. Mindkét gondolatom mélyén az volt, hogy gyerekeken tudjak segíteni. Mert mindig nagyon fontos volt nekem, hogy úgy adjak, hogy ne is vegyék észre, természetesen, játékosan, úgy, ahogy az nekem is jólesik.
És a másik meghatározó dolog a művészet. Nagyon jó, lényegében abszolút hallásom volt, bár kisiskolás koromban a kórusban éneklés mellett doboltam is, ami inkább a közös ritmus általi együtt-létezésről szól, mint a zenéről – kantárral a nyakamban hordoztam a kisdobot, később hegedültem, zongoráztam is. Emlékezetes, hogy amikor valamiféle karzaton, galérián állva énekeltem gyermekközönség előtt, az éneklés után vitamint is osztogattam. Talán már akkor is bennem volt a gyógyítás utáni vágy… Nagyon sok szívmelengető, szeretetteljes és örömadó napra, hétre emlékszem. Ez a galérián éneklő, vitaminosztó kislány ma is ott él bennem, vele találkozhatnak, akik tanácsért, segítségért hozzám fordulnak.
– Mi a hit szerepe a gyógyulási folyamatban?
– Nagyon fontos, miben hiszel, hogyan hiszel, és úgy tudjad sugározni a hitedet, hogy akinek átadni kívánod, kedvet, erőt kapjon maga is bízni a saját gyógyulásában. Ez olyan, mint a tehetség: lehetőség a kibontakozásra. Szerintem a hitevesztettek lelki fájdalma esetenként sokkal nagyobb a fizikainál. Olyan, mintha mély szakadékba kerültek volna, amikor nagyon elkél a segítség, hogy ki tudjanak kapaszkodni onnan. Ez csak úgy megy, ha ők is megdolgoznak érte, és ehhez kell az önmagukba vetett hitüket folyamatos törődéssel, odafordulással erősíteni.
– A pszichológiai módszerei közt van „gellériágis” találmány?
– Ez olyan szakma, ahol inkább továbbvisszük a választott mesterünk elveit. Popper Péterre hivatkoznék, aki a tanárom volt, és nagyon sokoldalúan – irodalmi szintű, szellemes humorral, derűvel – közelített az emberekhez. „Szeretlek, kedvesem, szeretlek tégedet, apád, anyád nálam jobban nem szerethet” – ilyen egyszerű ez, mondta, és ez az én pszichológiám is: a kíváncsiság, a tanulni vágyás, a tanítani vágyás, a meghallgatni vágyás, a meghallgatás tudományának mindenkori, napi megújítása.
Az empátia a legfontosabb emberi attitűdöm, vagyis: embernek lenni, akár a pszichológus, akár a tanár, akár a színházi szerkesztő szerepében vagyok. És emellett megjegyzem, soha nem éreztem, hogy a tanári-filozófusi-pszichológusi, sőt életmód-tanácsadói diplomámmal, tapasztalatommal a bölcsek kövét birtokolnám. Mindig, minden körülmények között tudtam, és ma is tudok tanulni a pácienseimtől is. Ez csak nyitottság kérdése.
– A bölcsesség az évek számával jön, vagy hozzuk valahonnan, amihez újra és újra visszatérünk?
– Ez inkább az újra és újra visszatérés a bölcsességhez. Micsoda luxus, hogy elfelejtjük, amit még kiskorunkban tudtunk, hogy a nagyon egyszerű, természetes, ha tetszik, apró dolgokban van a lényeg, vagyis a legnagyobb bölcsesség! Egy kisgyerek, egy cica szemében is meg lehet látni ezt a fényt, ennek a kisugárzását. Volt kutyám, cicám, papagájom, befogadtam őket, és ők is elfogadták egymást. Egy-egy alkalommal manapság boldogan „kutyacsőszködöm” — sajátot már nem tudnék igényük szerint ellátni. Nagyon érdekes és örömteli, ahogy a ház közösségét meg talán a tágabb, kutyasétáltató, addig egymást nem is ismerő szomszédságot itt, a hegyen milyen csodálatos módon összehozták ezek az érzékeny, bölcs, menhelyen érlelődött lények, akik még nekem is segítettek lelkileg-fizikailag – persze a gazdáikkal, például a sikeres, szép ügyvédnővel és édesanyjával együtt, amikor csonttörésből lábadoztam. És milyen nagyszerűek – szinte maguk is terapeuták, gyógyítók! – azok az emberek, akik óvó-védő, anyagi-erkölcsi energiákat mozgósítanak éjt nappallá téve az állatok védelmében. Nagyra tartom őket, hiszen az állatvédelem az egyik leghumánusabb tevékenység, akár az emberségünk fokmérőjének, lakmuszpapírjának is tekinthetjük.
– A humor, a derű, a nevetés – ami nem kinevetés! – tudvalevően nagyon fontos az életében. Hogy lehet a derűs szemléletet, az Ön Karinthyt követő pszichológiai hitvallása szerinti „laza lelki tartást” átadni az embereknek?
– Ha nemcsak felületes receptek szerint, robotpilótára kapcsolva élnének az emberek, hanem megélnék a pillanatokat, akár még boldogok is lehetnének, olyan kicsi kell a boldogsághoz. Manapság azonban sokan nehéz veretű világot teremtenek maguk körül, vagy csak szolgaian elfogadják a „modernizációs” maszlagokat ahelyett, hogy a mindenkiben meglévő apró derűcsillámokat igyekeznének megtartani, átadni, és aztán arra figyelni, hogy miként kapják vissza ezt a jó érzést, és azután hogyan tudják elfogadni, magukévá tenni. Gyűjtögessük az örömforrásokat, bármilyen aprók legyenek is!
Mondok egy példát. Ha eszem valami finomat, figyeljek oda, élvezzem, és legyek tudatában, hogy milyen jó ez nekem. Ha főzök, és vendégül látok barátokat, ismerősöket, családtagokat, ügyeljek a szép tálalásra, a jó hangulatra és figyeljek arra, örüljek neki, hogy nekik milyen örömet szereztem. Vagy tudjak nem elfordulni egy hajléktalantól, és nem rögtön rosszat gondolni róla.
A fészekrakó madárka minden évben újra meg újra trillázva végzi ugyanazokat az egyszerű mozdulatokat, ez az élete, ami így teljes. Ha tudok örülni a mások örömének, létrejön a derű körforgása, és ez nekem is meg-megújítja az energiáimat. Persze vigyázni kell, nehogy rosszul süljön el, és félreértsék. Tudni kell, vagy inkább érezni, milyen helyzetben engedhetem meg magamnak azt, hogy derűvel, vidámsággal próbáljak segíteni valakin, és mikor kell inkább csak csöndben, értő figyelemmel, tapintattal hallgatni.
– Sokszor beszélünk a szeretetről, a szeretetadás, az elfogadás fontosságáról, de miként lehet az embereket megtanítani szeretni?
– A szeretetet egymástól tanulhatjuk, olyanoktól, akik képesek szeretetet adni, de először is önmagunkat kell szeretnünk, és utána már nem kell sokat gondolkodni, megy majd magától is. Ezt a legjobb értelemben vett önszeretetet – ami nem egyenlő az önzéssel, de akár mondhatjuk is egészséges önzésnek – rejtett kincsnek kell tekinteni, amit bármikor előhozhatunk magunkból. Ha mégsem megy, mert például kevés szeretetet kaptunk gyermekkorunkban, vagy túl sok trauma ért bennünket fiatalon, akkor forduljunk nyugodtan szakemberhez, ezért vagyunk!
Én szerencsés vagyok, mert különleges kincset, egy soha ki nem hűlő szeretetnapocskát kaptam apukámtól, amely a mai napig sugározza rám a melegséget, a derűt és az érzést, hogy ha kemény is a világ, megtalálható benne a biztonság, a derű. Mert mi meg tudjuk teremteni, vagy ha megkaptuk, továbbra is meg tudjuk őrizni. Ehhez persze kellő lelki tartás kell, amit a nagyon szigorú igazságérzet és az erkölcsi egyenesség, az önérzet, a gerincesség ad meg. Azt szeretném, ha ezt a két dolgot együtt tudnám továbbadni vagy legalább hozzájárulni ahhoz, hogy feltámadhasson az emberekben.
Érzelemtőzsde
Megvan a csodapalota,
az értékpapír,
Mégis hiányzik valami.
Megvan a reménykamat, az álomtőke,
Mégis hiányzik valaki.
Hiányzik, hibádzik valami.
Elvbrókerek jövőhitelkártyákat
osztanak, a szeretetbörzén
hithozamok olvadoznak, foszlanak.
Csődhirdetmények szóhalmazában
Lélekindexet cserélnek,
még több hasznot remélnek.
A gondolattőzsdén
csúfosan rossz az eszmekínálat,
a vállalkozók venni csupán
bankhitelt kívánnak.
Ha kevés a jövedelmed,
magadat kell szégyellned.
A becsület árfolyama lefelé szalad,
Rég mélypontra zuhant a kockázati alap.
A múlté már a hagyományok rendje,
Lehanyatlott rég a tisztesség trendje.
Eltorzult, megbicsaklott valami,
hiányzik, hiányzik – valaki…
– A daganatos betegségek esetében sokszor elhangzik: elfojtás, agresszió, mártíromság. Mindez mit jelent pontosan pszichológusi szemmel?
– Az elfojtás esetén van trauma, lehet egy mártír és egy agresszor is, és nagyon nehéz lenne – és nem is kell – megragadni, hogy „ki a hibás”, illetve hol történt a baj. Hogy ki mire miképp reagált, milyen volt a helyzete, és mi is történt tulajdonképpen, mert az emlékezet egyszerre jótékony és romlékony.
Vannak hihetetlen betegségtörténetek – tudok olyan esetről, amikor látszólag „minden oké”: az illető jógázik, vegetáriánus, sportol, sokoldalú, fantasztikus egyénisége van, minden tudomány birtokosa, légzéstechnika-arzenálokat vonultat fel, ráadásul megvan benne a humor, mindenki elfogadja, tiszteli, kiegyensúlyozottak a családi körülményei – és mégis… Valamin elcsúszott, talán mert valamit tagadni próbált, valamit kompenzált, vagy elfojtott? Hiába nincs genetikus-familiáris ok, megfoghatatlan, hogy mitől és hogyan, de egyszer csak elalszik a csöndben és hűségesen bennünk munkálkodó védelmi rendszer – talán mert túlterhelődött? – és beindul egy láthatatlan folyamat, amit aztán vagy időben észreveszünk, vagy nem.
– Az onkopszichológia mit tehet ez ellen?
– Mivel a beteg környezetét is kezelni kell, ügyelnünk kell a testbeszédünkre, a metakommunikatív jeleinkre is, mert ez megsokszorozhatja a kliensben és hozzátartozóiban a pozitív vagy – ha rosszul csináljuk – a negatív hatásokat. Az onkopszichológia lényegében kríziskezelés. A fő, hogy a reményt a végsőkig fenntartsuk, mert a hit nagyban növeli a gyógyulás esélyét, és úgy kell segíteni, finoman, tapintatosan, természetes módon, de állhatatosan, hogy az illető ne érezze szükségesnek, hogy százszor megköszönje. A leszármazottakban pedig fontos kivédeni a félelmet attól, hogy örökölhetik ezt a betegséget.
– Mi a viszonya az ünnepléshez? Mit szeret inkább, ünnepelni másokat, vagy szívesen fogadja azt is, ha ünneplik?
– Elsősorban mások arcán szeretem látni az örömteli mosolyt. Jó érzés, ha örömforrás lehetek, de persze az is jól esik, amikor nemcsak formálisan ünnepelnek, hanem tudom, hogy komolyan gondolják. Rengeteg módozata van az ünneplésnek; engem az boldogít legjobban, ha kreatív, és élményt nyújt.
Az élmény nagyon fontos: a segítő szakmában, a tanításban is. A színház, a művészet elsőrangú élményforrás – engem például sohasem a magam mutatása-ünnepeltetése, tehát maga a színészet vonzott a színpad felé, hanem az, hogy színházi dramaturgként megint tanárkodhattam, mégpedig úgy, ahogy annak idején a vidéki iskolában, a lurkóknak próbáltam átadni valami fontosat. Több száz rendhagyó irodalomórát vittünk neves színészekkel – Latinovits-csal. Bessenyeivel, Ruttkaival és még sokakkal együtt – iskolákba, művelődési házakba szerte az országban.
Az élmény, legyen az színház, zene vagy irodalom – gyógyító és öngyógyító erő! Merjünk, tudjunk élni vele! Nekem meghatározó személyes élményem volt, amikor súlyos szemműtét után először megpillanthattam Csontváry égő színeit a Nemzeti Galériában. A művészetpszichológia amúgy kedvenc szakterületem – a doktorimat is ebből írtam – egy általam szerkesztett, rendhagyó József Attila estről, amelyben először hangzottak el színpadon a költőnek a pszichoanalízis során írott szabad asszociációi. Ugyanaz vezérelt ekkor is, mint amikor tanárként megéreztem, milyen fontos, hogy továbbadjuk a leglényegesebb, csak a művészet által megérthető emberi üzeneteket.
Persze, mindemellett nagyon fontos nekem mindaz a szakmai munka, amit az elsők között kezdtem el annak idején (amikor még nem hívtuk munkahelyi konfliktusoldásnak például azt, hogy fiatal, kulturális szférába kerülő közgazdász szakembereknek tanítottam, hogyan bánjanak a hisztis, a kiégett vagy a bennfentesként túlságosan segíteni akaró és még ezerféleképpen „trükkös” művészekkel; vagy hogyan kell stresszes és túlterhelt menedzsereken segíteni egy orvoscsapat pszichológus tagjaként).
És folytatom azóta is például a helyzetgyakorlatokat, a vizsgára felkészítést, a relaxációt – sok operáció előtt álló betegen segítettem például azzal, hogy sikerült oldani a félelmüket.
Mégis – a legnagyobb megelégedettséget az hozza, amikor fel-felkeresnek a régi tanítványaim, akiknek lassan már az unokáik kapják meg az én régi, palackba zárt üzeneteimet, mert a felnőtté és szülővé váló tanítványaim közül jópáran megértették már kamaszkorukban, mennyire fontos az adás, az élményadás, az emberség tanítása, továbbadása.
Nincs is annál jobb érzés, mint amikor időről-időre felkeresnek (és nem csak születésnapokon!), hogy elmondják: „én azóta is abból élek, amit akkor, ott az Ági nénitől kaptam”.
Illetve még egy, ennél az „Áginéniségnél” is jobb dolog van az életemben: az „Ágimamaság”. Unokáim, a korát meghazudtoló bölcsességű Barnuskám és a csodálatos, kívül-belül gyönyörű tehetségű Sárám, mintha máris magukban hordoznák mindazt a szépet és jót, amit mindenkinek szeretnék örökségül, segítségképp továbbadni…
Köszönjük az interjút! Boldog születésnapot, egészséget, derűs életet, további lelkesedést és lelkesítést kívánunk az Életigenlők magazin szerkesztői, újságírói nevében is!
Vajda Márta, Batári Gábor
You must be logged in to post a comment.