A romantikus regények és filmek általában ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymásra találnak. A bonyodalmak lezárulnak, a főszereplők megtalálják tökéletes másik felüket és mintha ezzel elérték volna életük célját és búcsút inthetnének a problémáknak, nézőként elköszönünk tőlük. Ugyanakkor a való életben – jó esetben – az egymásra találás után következik a történet nagyobbik része. Az intimitáshoz hosszabb idő kell. Miért félnek tőle sokan, miközben mindannyian vágyunk rá?
Tévhit, hogy a szerelemmel célba érünk. A szeretetet ugyanúgy gondozni szükséges a kapcsolat kialakulása után is, mint a kezdeti, intenzív, esetleg „rózsaszín ködös” időszakban. Az intimitás nem egy statikus állapot. Ebből kifolyólag nem elég megszerezni, aztán ölbe tett kézzel ülni és nézni, hogy most már egy életen át kitart.
A kapcsolatok bensőségessége folyamatosan változik, attól függően, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Sokszor beszélünk az intimitásról – főleg ha a hiányát érezzük egy kapcsolatban – mégis nehéz definiálni. Hol kezdődik és mi nem az?
Bizalom nélkül nem megy
A közhiedelemmel ellentétben az intimitás nem egyenlő a szexualitással. Az intim kapcsolatba ugyan beletartozik a fizikai és érzelmi közelség is, ugyanakkor pusztán az, hogy valakivel sok időt töltünk együtt, nem eredményezi szükségszerűen. A közelség és az intimitás egyensúlya törékeny. Sőt, előbbi akár akadálya is lehet utóbbinak. Közelebb és közelebb nyomulunk a másikhoz, abban a hitben, hogy ettől lesz bensőségesebb a kapcsolatunk, miközben pont az ellenkező hatást érjük el. Bizalom nélkül nem képzelhető el intimitás. Akkor engedünk közel magunkhoz valakit, ha mellette biztonságban érezhetjük magunkat.
A félelem rombolja az intimitást
A bizalom arra is vonatkozik, hogy bízom benne, hogy megmutathatom magam a másiknak, úgy, ahogy vagyok. A másokhoz való tartozás egy nagyon emberi motívum. Mivel ennyire alapvető igényről van szó, félünk is ennek elvesztésétől. Sokszor azért nem merjük megmutatni valódi énünket, mert tartunk az elutasítástól és a veszteségérzésétől. Az intimitás alapja, hogy megengedjük a másiknak, hogy olyan embernek lásson minket, mint amilyennek mi saját magunkat látjuk.
Bár mindig ott lesz az esély, hogy ha kitárulkozunk, akkor sem leszünk „elég jók” a párunknak, az éremnek van egy másik oldala is. Ahhoz ugyanis, hogy valódi, intim kapcsolatot teremtsünk, elengedhetetlen, hogy igazán megmutassuk magunkat!
Az intimitáshoz bátorság kell
Bizonyos mértékben mindannyiunkra jellemző az intimitástól való félelem. Amellett, hogy ijesztő lehet az önfeltárás során megmutatni azt az oldalunkat, ami szerethetetlennek vagy szégyenletesnek tűnik, tarthatunk a kiszolgáltatottságtól is. Ez utóbbi mögött önmagunk elvesztésétől, a másikban való feloldódástól való félelem húzódhat. Ugyanakkor a másikban való bizalom azt is jelenti, hogy képesek vagyunk egyedül is boldognak lenni és megadjuk a társunknak a lehetőséget, hogy ő is boldoggá tudjon tenni minket. Az intimitás, az intima latin szóból származik és eredetileg annyit tesz, mint belül lenni, bent lenni, bensőségben lenni.
Az intimitás az a közeg, amelyben megszülethetünk önmagunk számára
Azzal, hogy egy másik emberrel való kapcsolatban elfogadjuk önmagunkat, nagyon mélyen megérthetjük saját magunkat is. Ezáltal leszünk képesek olyan közeget teremteni, amiben már nemcsak saját magunkkal, de a másikkal is együtt tudunk érezni, gyöngédek tudunk lenni. Hiszen egy kapcsolat csak olyasmit adhat, amire már készen állunk.
Ha valakinek az önértékelése bizonytalan, utálja magát, nem tudja megélni a másikkal sem, hogy szerethető és értékes. Aki saját magával nem képes a meghittségre, mással sem tudja átélni azt! Tehát az intimitásban nemcsak a másikra találhatunk rá, de saját magunkra is.
Forrás: mindsetpszichologia.hu/Bánszegi Rebeka
