Egy szeretett személy elvesztése jelentős trauma a hozzá közelállók számára, s csak komoly erőfeszítéssel léphetnek túl rajta. Melyek a gyász, egy személy elvesztése miatt érzett bánat jellegzetességei? Miért van szükségük az elhunyt szeretteinek arra, hogy gyászoljanak? S vajon a halottért vagy önmagukért teszik?
Az emberek logikusan úgy vélik, hogy ha elveszítenek egy embert, aki számukra komoly érzelmi értéket képviselt, s jelentős emberi teljesítményt is nyújtott, akkor meg kell gyászolniuk. Hiszen így mutathatják ki a tiszteletüket, megbecsülésüket iránta. Ám a gyász a valóságban éppen ellenkező előjelű.
Nem elsősorban az elhunyt iránti tisztelet kimutatása, és a veszteség nagyságának felmutatása az igazi értelme, hanem a veszteség feldolgozása és a mindennapi élethez való visszatérés feltételeinek megteremtése. Ha az emberi színjátékban egy fontos szereplőt kimozdít a sors mellőlünk, akivel hosszú ideig szoros, s talán nélkülözhetetlennek tűnő kapcsolatunk volt, akkor annak hiányával nehezen tudunk mit kezdeni. Ez olyan trauma, amit valahogy aktívan helyre kell tennünk, fel kell dolgoznunk.
A szeretett emberek halála miatti gyász és bánat az élet része, s eltarthat egy-két éven át, bizonyos esetekben akár öt évig is. A fontos kapcsolatokban pedig sohasem lesz teljes a veszteség feldolgozása, a gyógyulás. De ez természetes folyamat, és nem betegség. Ugyanakkor az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) szerint, amikor a halál miatt érzett fájdalom tovább tart két hónapnál, az már agyi rendellenességnek, MSD-nek (major depressziónak) számít. Az új APA diagnosztikai kézikönyv szerint pedig csak két hétig tart a fájdalmas gyászidőszak, azon túl már lerontja a gyászoló kondícióját.
A gyász az agy és a test biológiai folyamata, amely begyógyítja és helyreállítja veszteséget. Az emberi kötődés lenyomatait már alaposan feltérképezték a limbikus kéregben, ahol kapcsolataink történeteként van jelen. A halál miatti gyász megváltoztatja ezt a mélyen gyökerező történetet, s új színdarabba kezd onnan, ahol a szeretett személy helye volt a halála, távozása előtt.
A pszichiáterek felhívják a figyelmet, hogy antidepresszánsokat nem szabad a bánatra szedni, mert e hatóanyagok gátolják a gyászt. Nem engedik az érzések megélését és megkeményítik a személyiséget. A lélekgyógyászok beszámolóiból kiderül, hogy sok antidepresszánst szedő beteg évekig képtelen volt túllépni egy-egy haláleseten, s csak azután tudták a veszteséget feldolgozni, hogy felhagytak e hatóanyagok szedésével, s volt erejük visszatérni a tovább zajló világba.
A gyász a kulcs, de annak mi a kulcsa?
A gyász lehetővé teszi, hogy összeszedjük magunkat a halálesetek és veszteségek miatti fájdalmas állapotból. Ez a módja, hogy felgyógyuljunk egy traumából, s a pszichoterápia is ezt a folyamatot használja a gyógyításra. Ez a limbikus agykéregnek az a központi biológiai folyamata, amely a változás, a növekedés, a felépülés feldolgozását és a gyógyítás elfogadását lehetővé teszi.
Ha egy ember házastársa meghal, megkérdezheti, hogy van-e értelme a gyásznak, hiszen az nem hozza vissza a férjét vagy feleségét a sírból. Ez igaz, de a gyászolónak lehetővé teszi, hogy felépüljön a veszteségéből, és folytatni tudja az életét. A házastárs halála megrendítő trauma, egy ilyen esemény elég erős hatással van ahhoz, hogy új felvonást írjon az agyban. S ebben a színben az érintett személy a szeretett ember halála miatt úgy érzi, hogy egyedül van.
Ugyanakkor az új forgatókönyv nem szigorúan korlátos, s egyfajta fantom fájdalom jelentkezik, mint amikor egy végtagját elveszített ember ingereket érez a nem létező kéz vagy láb felől. Ez annak a következménye, hogy az agyában tovább működnek a házastárs halála előtt aktivált agyi leképezések. S ezek akkor is fennmaradnak, ha a megözvegyült ember pontosan tisztában van a haláleset valóságával. A gyász folyamata lehetővé teszi azonban, hogy az új darabban kibontakozzon az a szituáció, amelyben a házastárs már nincs jelen, s így megfelelő helyet kereshet a számára a memóriájában.
A halál miatti gyász alapvető elemei hasonlóak az összes kultúrában. Az egyedi árnyalatok és a stílus eltérő lehet, de a folyamatok univerzálisak. A halált ugyanis minden kultúrában úgy dolgozzák fel, hogy a szerető család és a barátok körül veszik az özvegyet, a veszteséget szenvedőt, s megosztják a halotthoz fűződő érzéseiket, emlékeiket, amivel érzelmi támaszt nyújtanak. Az özvegy számára azonban a gyász igazi munkája csak ezután kezdődik.
A gyász tartalmáról többféle elmélet is született, s a tapasztalatokból különféle konklúziókat vontak le. A legfontosabb ezek közül, hogy a gyász 1. nagyon személyes és egyéni folyamat, 2.nincs konkrét menetrendje és 3. sok ember az élete javulásáról számol be, ha gyászon megy keresztül, amit poszttraumás fejlődés (post-stress grow) néven ismer a pszichiátria.
Elisabeth Kübler-Ross, aki a témakör legismertebb és egyik legrégebbi kutatója, úgy véli, a veszteségben a gyászoló a saját halálával szembesül, s ezt kell feldolgoznia, nem pedig a szeretett személyét. A svájci pszichiáter a folyamatot öt szakaszra bontotta: 1. a bánat-tagadás, 2.az alku, 3. a harag, 4. a szomorúság és 5. az elfogadás stációi pontosan bemutatják azt az utat, amelyet végig küzdve a gyászoló lemond a régi drámáról, hogy elfogadja, és élje az újat.
A tagadás azt jelenti, hogy az özvegy tovább éli a régi mélyen beleivódott darabot, s ezzel tartja az új traumatikus drámát sakkban. De a tagadás nem igazán működik, mert az igazság szükségszerűen teret nyer. Ezután megpróbálja a régi forgatókönyvhöz való ragaszkodás közben elhárítani az újat alkuk megkötésével. Ilyenkor törnek elő azok a gondoltok, amelyek hatására a sorshoz vagy a mindenhatóhoz fohászkodva mindent megígér, csak kapja vissza elvesztett párját.
Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez sem működik, dühös lesz a kérlelhetetlen sors igazságtalansága miatt, ami elvette tőle a házastársát. Végül utat enged a szomorúságnak. Majd hajlandó megadni magát, s elfogadni az új színművet, amit a halál, a veszteség és a régi társtól való visszavonhatatlan elkülönítés határoz meg. A régi darab végül elhalványul, s az új veszi át a helyét. Ezután ezt hordozza a memóriájában.
Annak érdekében, hogy megszabaduljon a régi drámától, a gyászolónak szembe kell néznie a fájdalommal és az összes érzéseivel, hogy megemészthesse a veszteséget. Ezek az érzések arról szólnak, amit a kapcsolatuk tényleges története létrehozott (szerelem, szomorúság, harag, irigység, gyűlölet stb.). Ez egy hosszú, sok időt kívánó folyamat. A halál feldolgozásának nagy munkája jellemzően egy egész évet igénybe vesz. Ezalatt az idő alatt a gyászoló deaktiválhatja az agyában a régi játék elemeit a kortikális színházban, ahogy a pszichológusok e drámák fizikai helyét emlegetni szokták. Ez lehetővé teszi, hogy a gyászoló elfogadja az új darabot, és a gondolatai fókuszát visszaterelje a saját életének folytatására.
A gyász sohasem igazán teljes vagy befejezett. A régi színmű leképezései ottmaradnak az agykéregben, mint a fantom végtagok. Amikor az utcán egy arcot lát a tömegben, vagy ismerős hajat, vagy egy ismerős testtartást, megjelenik a gondolat, hogy „Ó, hiszen ez ő!” De a legtöbbeknél ez a furcsa déjá vu már csak egy szép melankolikus emlék, ami azt jelzi, hogy a gyász feldolgozása megtörtént.
Mi segít a gyászban?
Mivel tudjuk, hogy a gyász nagyon egyéni folyamat, nincs olyan konkrét eljárás, gyakorlat, amely segít mindenkinek. Az emberek képesek nagyon kreatív módon feldolgozni a gyászukat. Ennek ellenére van néhány dolog, aminek általános pozitív kimenete lehet.
A fizikai egészség megőrzése. A gyász erősen igénybe veszi a testet, s ennek ellene kell dolgozni. Lényeges a legjobb étrend, alvási rend, valamin a testmozgás fenntartása minden nap, amennyire csak lehetséges.
Jelentést adni a dolgoknak. Ha az eseményeket kontextusba helyezzük, meglátjuk a történések mozgatórugóit s értelmét, akkor jobban érezzük magunkat.
Tisztelni a veszteséget. A gyászt sok ember azzal képes enyhíteni, ha módot talál az eltávozott személy örökségének folytatására, ami hosszú időre megszilárdítja az emlékezést. Sokan ezt valamilyen művészeti, mozgalmi, vallásos vagy a közösségi részvétellel oldják meg.
Az elvesztett idő és az elvesző élet. Amikor igazán mardosó a bánat, akkor úgy tűnik, lehetetlen, oly módon folytatni az életet, ahogyan korábban zajlott. Ha azonban sikerül megbizonyosodni róla, hogy maradtak működőképes részek az életükben, például a munkájuk vagy a napi tevékenységeik, akkor a gyászolók a veszteségükre is jobban tudnak összpontosítani. Az idő általában segít ebben a folyamatban.
Ne ítélje meg érzéseit! Aki az érzéseivel problémázik, csak az életét nehezíti meg. Ha a bánat miatt bármilyen érzések jelenjenek is meg, mindig hagyni kell teret, hogy ezek ne legyenek fojtogatóak. A javulás lehet, hogy csak hosszú idő után jelentkezik, de a feszültség oldása segít olyan pályán maradni, amely a gyászból való kilábaláshoz vezet.
Forrás: hazipatika.com
