Elindítottunk egy hosszabb sorozatot, amiben nagyjaink, – írók, költök, zeneszerzők, politikusok, történelmi személyiségek, közéleti- és egyházi szereplők – életvitelét, egészséghez, betegséghez, gyógyuláshoz való viszonyát mutatjuk be a mai kor emberének, az ÉLETIGENLŐK olvasóinak. A közös szálak, amik nagyjainkat ebben a sorozatban összekötik, hogy mindegyiknél van valami életüket alapvetően meghatározó pszicho-filozófiai eszmény, értékrendszer, ami az élet, az életigenlés, az örök élet felé mutat. A papír alapú téli-ünnepi számban közülük Reményik és Kodály szerepel, velük kezdtünk itt a média felületen is. Őket követi Arany, majd a közeljövőben Szent László, Mindszenthy, Szabó Magda és Görgey Artúr.
„Fájdalmak férfija”
Ezúttal a 200 éve született költő, Arany János viszonyát vesszük szemügyre egészséghez, betegséghez, élethez, halálhoz Epilógus című, létösszegző költeményének odaillő versszakait idézgetvén.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam.
A bibliai történeteken nevelkedett Arany János irodalmunk egyik legkiemelkedőbb poétája. Egyszerű, csendes, puritán, falusi literátus ember. Ez a kép él róla az átlag irodalomkedvelőben ma is. Egy régi újságcikkből azonban megtudhatjuk, hogy a szalontai, volt görög-keleti kis kápolnában, miután csupasz falait tréfás-pikáns szénrajzokkal kipingálták, tanártársaival hajnalig dáridóztak, valóságos „kanmurit” rendeztek. Arany leveleiből kiderült, hogy ez után a mulatság után hónapokig betegeskedett. Tehát előbukkant rejtekéből az enyhén szólva bohém Arany képe és Arany János, a beteg ember is! Méghozzá olyan sok gyötrelemmel, hogy önkéntelenül adódott a kérdés: milyen betegségek kínozhatták? Arany Jánossal, mint egész életében szenvedő, gyötrődő beteges emberrel nem foglalkoztak, csak néhány résztanulmány jelent meg egyes tüneteiről.
Ennek speciális oka is volt, azaz betegség szégyellés – és titkolás a családban, amiért a kérdés sokáig kínosnak is látszott, de voltak történeti okai is: a kiegyezés kori és millenniumi közhangulat, amely nem tűrte a bálványozott személy esendő ember voltának megmutatkozását.
Életrajzírói, sem ő, sem fia, László sohasem írtak pl. sipolyáról, holott maga Arany leveleiben mindig panaszkodik, kesereg, de legalábbis ír valamelyik betegségéről, sőt, állandó levéltéma családtagjainak egészségi állapota is. (Természetesen csak a rokonokhoz és barátaihoz írt levelekről van szó.) Hogy Aranynak betegségére való panaszkodása rokonnak, jóbarátnak írt leveleiben milyen számottevő, jellemző erre az, hogy mind Tompának, mind Ercsey sógorának írt leveleiből kiderül sorozatban összetépte már megírt leveleit, mert úgy gondolta, túl sokat panaszkodik bennük egészségi állapotára. Arany panaszkodott, de csak bizalmasainak, valakinek csak ki kellett öntenie a lelkét, de emberi méltóságát őrizvén a világ előtt, így számunkra az önuralom, a maga-türtőztetés iskolapéldája lehet. Így az Epilógusban:
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Mik voltak hát Arany betegségei?
Mellbaj
Karlsbadban a 70-es évek elején még felmegy a 650 méter magas hegyre, gyalogosan, minden panasz nélkül, tehát a szív-tüdő egység még bírta a megterhelést, de a következő években összeomlik minden: a szív nem működik rendesen, a tüdő nagyon hurutos, sokat köhög és fullad, tehát újra előbukkan a mellbetegség. Tökéletesen írja le ebben az időben leveleiben a ma már jól ismert betegségcsoport tüneteit. A „vérroham” szót használja pár napos, igen súlyos betegségével kapcsolatban, amit felesége előtt okvetlen titkolni kell, s ami annyira megrémítette, hogy a legrosszabbtól félt. Az utolsó években tökéletesen leírja a fentiekkel járó panaszait: előfordult, hogy 17 napig nem tudott éjjel feküdni, csak ülni vagy állni, annyira fulladt, köhögött, jött fel a sok flegma. Ezt fejezi ki halála évében írt töredékes verse is:
Ó nátha, nátha!
Grippe!
Katarrhusz! Influensz!
Vagy bármi czifra névvel
S alakban megjelensz…
Tegnap mint ma
Hurut, flegma,
Gyilkos asthma,
Emphysema,
Meg rheuma,
Örök théma…
Tehát mi Arany orvossága halálfélelemre? Humorral fricskázza a kaszás orrát, mi szintén testnedv,.miként a flegma.
…és epebántalmak
Fájdalmak léptek fel, több napos-hetes-hónapos lázas állapotok váltakoztak. E betegség kialakulásának oka lehet, hogy fiatalemberként a nagy éhezések idején zsíros kenyéren élt; kedvenc fiatalkori étele a tejföllel jól leöntött túrós csusza volt, később pedig felesége „magyarosan”, tehát zsírosan főzött. Az akkori vizsgálómódszerek nem tették lehetővé a pontos kórismét, inkább csak a tapasztalat alapján jött rá, hogy gyomor- és bélbajára (?) jó a zsíros ételek mellőzése, a diéta, valamint a keserűvizes ivókúra. A nagykőrösi évek súlyos betegeskedése idején még a borivásról is lemondott, csak a pipázást hagyta meg. Bármennyire tudta, hogy mértékletesen kell élnie, a mulatozási vágy, a jókedvű baráti társaság és szórakozás életeleme volt, ami nélkül írni nem tudott és ezek annyira vonzották, hogy bizony szívesen vett részt akár háromnapos lumpoláson is (Utána vagy betegeskedett hónapokig, vagy örült, hogy megúszta) Arany megérezte, hogy az állandó megfosztódás alapvetően életderűs, bohém természetétől, a megvonás okozta stressz tán nagyobb bajt okozhat, mint az időnkénti dorbézolás, dáridózás, tivornyázás. Mindennek megvan az ideje, a mulatásnak is, mint Bibliaolvasó ember ismerhette a Kána-i menyegző történetét. Erről a költői ihletettséget előidéző állapotról ír alant az Epilógusban:
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Egy nyugalom vár, a végső
Az utolsó 10 évben rohamosan ment tönkre. Elég, ha összehasonlítjuk az 1860-as évek végén és az 1880-ban készült fényképeit. Az elsőn még csak a tekintetében, a szemekben látható az orvosok által oly jól ismert rémület, az inkább érzett, mint tudott, végzettel szembeni tehetetlenség miatt, az alig egy évtizeddel későbbi képről már szinte százéves aggastyán tekint ránk.
Nem is kell orvosnak lenni, hogy észrevegyük Arany fényképein a halálos beteg kifejező tekintetét.
Ő maga azt mondja: nálam, ha a test szenved, a lélek is bágyadt. Ezért van betegségeinek különösen nagy jelentősége. Lehet börtönben, halálra ítélten verset írni, mint tette Villon. Lehet, harcok és bajok között megpihenve, mint Balassi vagy Csokonai, de kínok között fetrengve, állandó rettegés közben lehetetlen, legfeljebb csak, mint lefojtott vulkánkitörések formájában, amikor hirtelen, kis időre egészségesnek érzi magát. Más Arany jelenik tehát meg előttünk, mint megszoktuk a betegségek szörnyű fájdalmaitól szenvedő költő. Éppen ezért óriás ő, mint ember is.
