Amikor készültem erre az interjúra ezek a filozófiai kérdések kattogtak a fejemben: mi lett volna ha, miért pont vele, miért történik egy értelmetlen baleset, mi ezzel a sors akarata… Az egy percre sem jutott eszembe, hogy sajnálatot kellene éreznem, valahogy ösztönös érzékkel sejtettem, hogy életerős, a történésekből tanulni tudó sportolóval ülök le beszélgetni, életigenlőn. És amikor megérkezett Gábor, az érzésem beigazolódott. Nyílt, jókedvű, tele sok jó tervvel, kiváló eredményekkel, segíteni akarással. Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy Czene Gábor Az év Heves megyei sportolója díjat kapta nemrégiben, illetve az is, hogy A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítványnak a 35. jubileumi évét ünnepeljük, és ez a beszélgetés – amiből rádióinterjú is készül – a jubileumi adássorozatot is megnyitotta.
– A Czene Gábor paratriatlonista nevet ma egyre többen ismerik, díjazták is nemrégiben. Mit jelent számodra ez az elismerés?
– Először is óriási megtiszteltetés számomra ez az interjú. Ez egy érdekes díj, mert nem számítottam rá, örömmel vettem, hogy az ottani közgyűlés nekem ítélte a díjat. Több olyan dolog van, amit kitűzök célként, és el is érek, ennek vannak bizonyos tekintetben elismerései. Ez egy olyan elismerés volt, ami óriási megtiszteltetés, nagyon jól esett. Sokat jelent számomra. Egerben a megyeháza Barkóczy-dísztermében volt az átadás, ahol nagy örömömre ott volt közvetlen kollégám, illetve csapattársam, édesapám és az edzőim is jelen voltak. Próbálom ezt alázattal kezelni, mint mindent az élet során. Az utóbbi időben, maga az alázat gyakorlása kiemelkedően fontos lett az életemben, amit fejlesztek folyamatosan.
– 2011-ben alapította a Heves Megyei Közgyűlés ezt a díjat. Mi az adományozás célja?
– A díjat meghatározása szerint fogyatékkal élő sportoló vagy fogyatékkal sportoló emberek kaphatják meg. Parasportolóknak adják ezt a díjat, és minden évben azt nézik meg, hogy ki volt a megyében a legeredményesebb. Ezek szerint jegyzik, hogy jó pár eredményt magam mögött tudok.
– Mik voltak pontosan ezek az eredmények?
– Két teljesen más minőségű év, nehezen összehasonlítható. A tavalyelőtti 2018-as év arról szólt, hogy úgy sportoltam, mint hétköznapi ember a munkám mellett, kitűztem egy óriási, szinte lehetetlennek tűnő célt. A környezetemben sokan úgy ítélték meg, hogy lehetetlen, hogy Nagyatádon a hosszú távú triatlont teljesítsem, ilyen rövid felkészüléssel. A verseny 3.800 méter úszásból, utána 180 km kerékpározásból állt és a végén egy maratont kellett lefutni. Mindezt az én állapotomban, futóprotézissel, illetve a normál protézissel, amit a depóban cseréltem.
A depó az az, amikor átszerelünk az egyik sportnemről a másikra. Nagyon-nagyon összetett dolog. Nyolc hónap alatt építettük fel a protéziskészítővel a protézist arra a szintre, hogy ilyen szintű sportolásra jól működjön. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy a köszönetem és a hálám kifejezzem az OrtoProfil-nak, a protéziskészítőmnek, akik mindig, minden időben mellettem álltak és még a nagyatádi versenyen is a helyszínen biztosítottak teljes felszereléssel. Ezt megelőzően felkészülési versenyek is voltak, megcsináltam a rövidebb távokat, a sprinttávot, az olimpiai távot, középtávot és utána jött a hosszabb táv. Némelyik versenyt többször ismételtem, hogy minél jobban felkészüljek a hosszú távúra. Ezeket követően, 2019-ben kértek fel a Magyar Triatlon Szövetségből, hogy csatlakozzak a válogatotthoz, és a tavalyi évet válogatott minőségben, B kategóriás válogatott kerettagként kezdtem el.
– Menjünk vissza a 25 éves Gábor és a 25 éves kora utáni Gábor két életszakaszára. Milyen voltál a balesetet megelőzően? Amikor a baleset történt, akkor ki voltál?
– Azt hiszem, ezt úgy mondják, hogy élethedonista voltam. Nagyon-nagyon szerettem az életet és mindent szerettem is kipróbálni. Édesapám révén rengeteg mindenbe volt lehetőségem belekóstolni, a lovaglástól kezdve, a teniszezésen keresztül a foci, kézilabda, kosárlabda és az úszás az életem része volt. Gyermekkoromban édesapám révén tanultam meg úszni, és bekerültem versenyekbe az általános iskolában.
Aztán közben jött a motorozás is, amit tizenkét és fél évesen kezdtem el felfedezni. Előtte is vitt már édesapám és ismerőseim is motorral. Rengeteget kirándultunk, sportoltunk. Sok mindenben volt részem, de akkoriban nem voltam „elkötelezett” sportoló.
– Édesapádat említetted többször. Ő edző, sportoló vagy csupán a sportolásodhoz adott neked kedvet a neveltetésedben?
– Ő elsősorban az állatok szeretetére nevelt, illetve az összes, sporttal kapcsolatos dologra megtanított, mivel ő is szeretett focizni. Ezen felül elvitt karateedzésekre, az összes küzdősportot végigpróbálhattam mellette. Mindenbe szépen belevezetett, nem erőltette, hanem mindig valamilyen részét megízleltette a sportoknak, és én gyerekként rákaptam. A kézilabdában volt versenycsapatunk általános iskolában, több mint egy évet végigversenyeztünk hetedik és nyolcadik osztályban. Nekem mindig fontos volt a sportolás, de sosem űztem nagyon komolyan.
– Megtörtént a motorbaleset, hogyan emlékszel vissza rá és mi volt akkor, amikor felébredtél?
– Igen, ez egy elég nagy fordulópont volt az életemben. Huszonöt évesen egy helytelen döntést hoztam és olyan helyzetbe kerültem, amit ebben a korban az ember nem így képzel. Viszont úgy „programozódtam”, hogy ha már ez a szituáció van, akkor a lehető legjobbat hozzam ki belőle. Nagyon nem volt egyszerű az egész, és a környezet elég komoly nyomást gyakorolt rám, hogy ők mit látnak ebben a helyzetben, és hogy mit kéne szerintük csinálni?
– Mi volt az a rossz döntés?
– A rossz döntés az volt, hogy elmentem találkozni, egy társasághoz motorral, akiket már régóta nem láttam, és ennek lett ez az ára.
– Kinek a hibájából történt a beleset?
– Az én hibámból. Erről nagyon nehéz beszélni, mert nem emlékszem a részletekre sajnos. Okokozat törvényszerűsége alapján vállalnom kellett a következményét, még úgy is, hogy a szakértők sem tudták megmondani, hogy mi történt pontosan, mert nem volt szemtanú. Évekig dolgoztam ezen, hogy minden egyes pillanatát feltárjam, mert azt vallom, ha történik valami és azt az ember megérti, akkor tud abból tanulni. Ez sajnos nagyon nehéz lecke volt, mert nem egy ujjtörésről beszélünk, ezért a következményét viselni kell egy életen keresztül
– Kitartó vagy. Hogyan küzdesz meg a fogyatékkal élő címkével, ami a díj nevében is benne van? Ez hogyan érint téged, mentálisan, lelkileg?
– Úgy érzem, hogy a társadalom folyamatosan fejlődik, az ahogy mi bekerülünk a közmédiába, mellettem Lukoviczky Réka vagy László Attila, Lévay Petra, vagy sorolhatnék még sok embert, szépen formálja át az emberek tudatát, ezért nem nyomorékként, hanem megváltozott képességű vagy megváltozott állapotú emberekként tekintenek ránk az emberek.
Ma már a társadalomban átalakult a fogyaték szó a „para-” kategóriára. Sok minden finomodik, és ez nekünk is kényelmesebb helyzet, mivel nem betegek vagyunk, hanem megváltozott az állapotunk. Igazából nekünk a gyógyulás csak az amputáció utáni rész beforradása, nem egy krónikus betegséget kellett legyűrnünk. Itt jegyzem meg, hogy én 15 éve nem voltam beteg, nem kapok el vírusos vagy baktériumos fertőzéseket, rendszeres véradó vagyok. Ezeket a társadalmi rossz beidegződéseket el lehet mozdítani, amiben egy kicsit nekünk, akik szerepelni tudnak, van küldetésünk az eredményeink által. Igenis, hangot kell adni annak, hogy bizonyos kategóriák tisztuljanak le az emberekben és adják át a gyerekeiknek is. Hogyha ez végigmegy a generációkon, onnantól mindenki helyén kezelje és jól értelmezze a dolgot, és nekünk a sorstársaimmal is sokkal könnyebb lesz.
– Versenyeket nyersz, sportolsz, példát mutatsz. miután felépítetted a saját lelkedet, merthogy nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is gyógyulnod kellett az elmúlt 15 évben.
– Kezdjük ott, hogy eleinte a baleset után hétköznapi életet próbáltam élni, pontosan úgy, amit az ember logikusan gondol, hogy először vissza kell illeszkedni a társadalomba és meg kell találni a helyét. Nagyon sok olyan pillanat volt, amikor magyarázkodnom kellet vagy el kellett mesélnem, hogy most miért jövök úgy le a lépcsőn, miért lépek így, mi történt? Óriási könnyebbség volt, hogy a megjött a lehetőség az életembe és a sport által ki tudtam kicsit bontakozni.
– Mi a nagy elképzelésed, ami elhangzott, amikor a díjat átvetted?
– Ezek nem könnyű kérdések. Amikor elkezdték nekem mondani, hogy példakép vagyok és nagyon sokszor nem csak a sorstársaim, hanem az épek számára is, akkor éreztem, hogy egy olyan területre kerültem, amit nem tanítottak meg nekem, és talán másnak sem. Az ember a saját bőrén tanul, de én mégis nagyon óvatosan próbálom ezeket a kérdéseket kezelni, mert nem szeretnék hibázni. Tehát én először csinálom, és azt mondom, hogy az eredmények után lehet bármit közvetíteni, tapasztalatokat átadni, segíteni.
– Mit tanított meg neked ez a baleset és a felépüléssel járó küzdelmed? Hogy ha óvatosan is, de eltervezted, hogy szeretnél támaszt adni azoknak, akik a te tapasztalataidat szeretnék megkapni?
– Abszolút azt vallom, hogy mindent együtt kell fejleszteni, mind a testi, tehát a fizikai tényezőket, mind a lelki, és a szellemi, tehát a mentális dolgokat. Tanulni kell, tapasztalni kell, művelődni. Hogyha ezek mind összhangban vannak, akkor az emberrel nem történnek ilyen dolgok az életében. Olyan életet éltem 25 éves korom előtt, hogy a bulizáson kívül még egy-két huncutságban is benne voltam, itt kiemelném, hogy mindenki másfajta útravalót kap gyerekkorában és akit jobban felszerelnek, annak az szerintem sokkal simábbá teszi az ember útját. Nem becsültem meg az életet tízen-huszonévesen, és szerintem ez egy útbairányítás volt az élettől, utólag egyértelműen látom. Azóta sem mindig működöm hibátlanul, vannak még mindig olyan dolgok, amikben hibázom, hogyha innen közelítjük meg, akkor ezekre a kérdésekre tudok válaszolni. Ha az összképet nézi az ember, akkor rá fog jönni, hogy ezek miért jelennek meg az életében. Ezért azok a fölösleges kérdések, hogy „ez miért velem történt?” nem fogják foglalkoztatni.
– Gábor, hol tartasz most? Kinek és mit szeretnél átadni? Miben látod azt a bizonyos pluszt, hogy segítesz a sorstársaidnak?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Budakeszin van egy kis csoportunk, amit három és fél éve megálmodtunk, és minden hónap második szerdáján találkozunk. Ez egy önkéntes csoport, a mi oldalunkról, akik régebbi esetesek, a tapasztalatainkat osztjuk meg, az osztályokon fekvők bátran bejöhetnek, kérdezhetnek. Az már nagy dolog, hogy kérdeznek. Egyre oldottabb a légkör és egyre nagyobb rutinunk van nekünk is. Ez az egyik platform, a másik pedig az, ami bennem már korábban is érlelődött, aztán megfogalmazta az élet: megkeresnek. A harmadik, azt pedig egy közösségi központ, amit megálmodtam és keresem a partereket hozzá, ahol szakértők segítségével szeretnénk a sportolni, mozogni vágyó sorstársainkat összefogni és az ő részükre egy olyan komplexumot, ahol a tapasztalatok cserélődnek és egy pezsgő közösségi élet fog megvalósulni, azon felül, hogy lehetőséget fognak tudni kapni a fejlődésre.
– Mi az életigenlésed? Hogyan tudnád összegezni az életfilozófiádat? Mit javasolsz az olvasóknak? Akár, akik daganatból gyógyulnak most éppen, akár azoknak, akik egyszerűen csak nehéz élethelyzetben vannak. Vagy például nagyon égető most ez a kérdés, hiszen az ország, kontinens, az egész emberiség van nehéz helyzetben…
– Csak a tapasztalataim alapján tudok szólni, sok olyan helyzetet, amikben más emberek vannak, én nem éltem át. Lehet, hogy tudnék adni nekik tanácsot, de azt hiszem, hogy abban hiteles az ember, amit megélt. Én úgy érzem, hogy mindig maximálisan kell figyelni a környezetre, és amikor kell, akkor hagyni kell, hogy segítsen, akármilyen karakán is az ember. És, ami nagyon fontos: keresni kell a jövőbe mutató dolgokat, célkitűzésekkel kell élni és a megvalósításhoz kellő hit is kell, hogy legyen mindannyiunkban.
Az első dolgom volt, amikor ez a mostani veszélyhelyzet kialakult (Covid-19 – a szerk.), hogy a sokat megélt 85 éves nagymamámhoz forduljak, és megkérdezzem neki milyen tanácsa van. Az ő édesanyja élt már meg hasonló méretű helyzetet, de lényegében eltelt azóta minimum két emberöltő (szerényen számolva), de akkoriban teljesen más volt az életvitel, a közlekedés. Most egy olyan helyzet állt elő az emberiség életében, amiben az összefogásra van szükség. Sokan szólaltak már meg és mindenki bölcsességgel és pozitív megközelítéssel nyilatkozik ebben a mai ember számára ismeretlen helyzetben. Azt súgja a belső hangom, hogy óvatosnak kell lennünk, minden kijelentéssel és feltételezéssel, mert hatást gyakorolunk azonnal egymásra. Itt most jelenleg minden új, minden kizökkent a megszokottból, eldeformálódtak a tervek, későbbre halasztódnak a tervezések. Most más megközelítésből éljük meg a hétköznapjainkat. A helyzet még bármerre fordulhat.
– Egy nagy egésznek vagyunk a nagyon parányi részei. Ilyen aspektusát gondoltad a jövőbe mutató dolgoknak vagy arra gondoltál, hogy a magunk kis emberi mivoltában a jelenünk határozza meg a közeli és a távoli jövőnket?
– Valahol a kettő között. Mindegyikre szükség van ahhoz, hogy valahonnan ki tudjunk kerülni és valahova el tudjunk jutni. De először látni kell, hogy jelenleg hol tartunk és azután hova szeretnénk eljutni. Azt is meg kell érteni, hogy miért vagyunk egy bizonyos helyzetben. Ami nekem nagyon-nagyon sokat segített, az az utazás volt, a világot látás különböző országokban és kontinenseken. Nem voltam közlékeny ember, kerültem a szerepléseket, ha abban az időszakban, valaki azt mondta volna, hogy ki tudok állni 800 ember elé előadást tartani az életemről, nem vettem volna komolyan. És valahogy az élet mindig azt hozta, amitől legjobban tartottam, azt tette oda tálcán elém, hogy oldjam meg.
Meg kell oldani dolgokat, meg kell találni azokat a feladatokat, amikben felismerem a kis küldetésemet, és aztán küzdeni a kitűzött célért, ami olyan sikereket hoz, amit nem tud megkérdőjelezni senki.
Köszönetet mondok a támogatóimnak: OrtoProfil Kft., Éltex Kft., Bringa land Kft., Vámtanácsadó Kft., Media Markt – Dr. Zátrok Zsolt elethosszig.hu, Magyar Triatlon Szövetség, Magyar Paralimpiai Bizottság
Vajda Márta
Gábor idén is számos jó dologgal színesítette a tudását, tenni akarását, hogy örömet okozzon az embereknek, ilyen volt a Mátra Aquatlon OB rendezése, továbbá véradáson való részvétel csoportosan, a P&G keretein beül. 2020. szeptember 13-án ott lesz személyesen A rák ellen… Alapítvány szűrőnapján Gyöngyös Fő terén és dedikálja a magazint a részvevőknek.
Kapcsolódó: Segítek a sorstársaimnak – rádióinterjú Czene Gábor paratriatlonistával ?
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
