– tanultam a múltamból –

Feladattudatról, gyógyulásról, a Magyar Rákellenes Ligához való kapcsolódásról, túlélést segítő mosolyokról, szülőkről, barátokról beszélgettünk, miközben mondanom sem kell hol bólogattunk csak némán, hol mosolyogtunk, legtöbbször sírva röhögtünk, folyt a könnyünk. Meggyógyultam! interjú Vajek Andreával, aki imádja a sapkákat, sálakat, kalapokat, azt mondja, öltöztet, kiemel, varázslatos, anyukájával kedvelte meg külföldi utakon shoppingolva…

– Andi, kábé három hónapja ismerjük egymást, de mintha háromezer éve barátok lennénk, de amolyan szívbéli – ami mindent kibír, olyan – fél szavakból értjük egymást, a poénokra egyformán rezdülünk, sírva röhögünk és bizony a világunkban jelen lévő rejtett vagy napvilágra került feszültségeket is azonosan érezzük, egyszerre ugrunk rá, és most nyilván nem véletlenül működünk együtt társadalmi célú programban is… Csoda ez… vagy valami más?

– Igen! Hasonlóan összegezte Siófokon a szomszédom, aki egyszer átszólt hozzám: „köszönöm, hogy élsz!” Akkor még nem értettem, nem is figyeltem erre, csak, ahogy az évek telnek, mostanra tudatosult bennem, hogy én mi mindent túléltem, mennyi minden feladatot állított elém az élet és mégiscsak itt vagyok. Így már más értelmet nyert a mondat: köszönöm, hogy élsz. Jó időben, jó helyen talált meg, akár ez a munkahely, ahol most vagyok, illetve az a kérdés, hogy nekem valami dolgom van, példa lehetek a betegségből való továbblépésből.

– Hogy vetted észre a daganatos betegségeidet és mi jött azután?

– Annak idején egy pizzériát üzemeltettünk. Nagyon fejfájós voltam, egy migrénes családba születtem bele, anyu gyakran átjött a szomszéd üzletből, sokszor ott is ebédelt. Megint nagyon fájt a fejem, elkezdte masszírozni a tarkómat és a fülem mellett egy csomót észlelt. Javasolta nézessük meg, mi lehet ez. Volt egy jó ismerősünk, egy remek diagnoszta, radiológus doktornő dr. Nahm Krisztina, elmentünk hozzá, megvolt az első ultrahangos vizsgálat. Azt mondta ezzel tovább kell menni, ő volt az én túravezetőm, – úgy neveztem akkor –, mert ő sorolta el, hova kell forduljak; az onkológiai intézetbe, a sebészetre. Ott kivették azokat a bizonyos csomókat, elküldték elemzésre, hogy jóindulatúak vagy rosszindulatúak. Én addig elmentem síelni, elfelejtettem visszatelefonálni az eredményért, nem is figyeltem oda mondván, úgyis szólnak, ha valami baj van. Szóltak is, azt mondta a sebészorvos, van egy jó híre, nincs akkora vész, még fogok tudni szülni… Ez volt az a rossz mondat, amiből arra következtettem valami nagy gond van.

Aztán… Bekerültem az egészségügy bűvkörébe. Anyuval (Vajek Jutka az ismert újságíró – a szerk.) mentünk be Nahm doktornőhöz, akkor a MÁV kórházba, anyun láttam a riadalmat, ám nem értettem, hogy miért megint az aggodalom. Krisztina elmondta, hova kell menni, Uzsoki Kórházba, az Országos Rehabilitációs Intézetbe a karfájdalmam miatt, mivel nem mozgott a karom, csak valami iszonyatos fájdalom árán. Így nem tudtam azzal foglalkozni, hogy Hodgkin vagy non-Hodgkin, amit találtak nálam, a mai napig nem tudom megjegyezni, hogy fehér vérsejt vagy vörös vértest probléma, dobja az agyam, mindig csak a kísérő fájdalmak, maradnak meg bennem. Fölkerültem a rehabra és párhuzamosan az Uzsokiba, Landherr doktor kezei alá. Ott az első lelettel a kezemben szembesültem azzal, hogy mennyi beteg ember van. Első fázisban beosztottak sugárkezelésre.

– Akkoriban bele kellett egyezni a kezelési terv előírásaiba?

– Igen. Meg kellett kapni az előírt orvosi protokoll szerint. Meg ott volt az anyu a fő ostorával, a fő védelmével, hogy nekem, amit az orvos mond, akiben ő hisz, azt el kell fogadnom, és én egy szófogadó gyerek vagyok, elfogadtam, nem is volt kérdés. Azt nem tudtam, hogy beteg vagyok, de azt láttam mindenkin – magamon kívül -, hogy valami nagy baj van.

– Azt szokták mondani, hogy az elfojtás a daganatos betegségek melegágya… A szófogadóságodról utólag nem derült ki az, hogy van benne jó adag elfojtás?

– Sok év telt el azóta és már kezdek tisztába lenni ennek a betegségnek a lelki okaival, hogy mi az elfojtások szerepe. Már akkor is úgy gondoltam, ajándék, hogy ez a csomó a nyakamon kifelé mutatkozott, mert hány ember úgy lesz beteg, hogy nem láttatja magát a betegsége. Nekem meg ajándékba adatott egy olyan betegség, amiben az első miniszterelnökünk, Antall József hunyt el, én még ezt se tudtam, csak azt láttam mindenkin, hogy valami baj van, én meg úgy döntöttem, végigjárom. Csak az érzéseket éltem meg igazából, a többi homály. Az pl. hogy milyen a lelet hetente vagy havonta vérkép, azt mások intézték. És anyu kiadta az ukázt: ilyen gomba, olyan gomba, Varga gomba, ilyen víz, olyan pí víz, na és akkor jött az összes mindenki az ismeretségi körből, hogy ez ellen ezt egyek, azt egyek, vagy épp húst ne egyek…

– Anyukád máris a komplementer gyógymódokat is beemelte az orvos által megszabott sugárterápia mellé… Hogyan élted meg a sugarazást?

– Üzletasszonyosan felöltöztem, és mivel kiégett a nyakamnál a sugártól a haj, anyu kedvéért végre kendőt kötöttem, nőiesen, szépen öltözködtem, ez volt a húzóerő a sugárkezelésnél. Merthogy a sugárterápián még jobban elszörnyedtem, hogy rengetegen álltak sorba erre a kezelésre. Mindenki összeroskadva, panaszkodva ült vagy éppen járkált, ezt mondtam: „a betegfolyosó egy halálgyár, itt csak betegnek maradni lehet”. Egy idős hölggyel ketten voltunk, akivel átnéztünk e fölött, mi voltunk azok, akik örültünk a következő randiknak. Közben ugyanúgy dolgoztam, félévenként kellett kontrollra menni, az egyik féléves kontroll kimaradt. Még én is éreztem, hogy lehet ezt nem lett volna szabad kihagyni…

– Akkor jött a következő daganat?

– Igen, a következő féléves kontrollnál… akkor a tüdőmben találtak valamit, ez 2006-ban volt, az első csomó 2003-ban. Megint SOS gyorssegély-művelet: biopszia. Ezúttal is csak azt láttam magam körül, hogy mindenki rohan, kapkod, hogy velem valamit tenni kell, de azonnal. Működtek a megérzéseim… Ki voltam írva tüdőműtétre, de „véletlenül” be volt kapcsolva a mobiltelefonom, felvettem egy hívást, ami egy tragédiáról szólt, meghalt a barátaink 23 éves focista fia. Már előkészítettek a másnapi műtétre, amikor kijelentettem, hogy nekem haza kell mennem, mert a gyermekeim egyedül maradtak. Ez azért fontos, mert azt súgta valami belső hang, hogy valamitől megmentett engem ez a fiú és ma is úgy érzem, hogy ez a műtétnap nem biztos, hogy jó lett volna. Amúgy végig tartottam, hogy nem eshetek ki a protokollból, elfogadom azt, amit az orvosok tanácsolnak. Amikor megvolt a tüdőműtét, bekerültem az intenzívre, de ott meg a vesémmel lett probléma. A nagy fájdalmak miatt nem foglalkozhattam azzal, hogy a tüdőmön van egy vágás, hogy a mellem szép-e, vagy, hogy bikinit tudok-e hordani. Mészáros doktor ügyelt a részletekre, szép bikinifazont alkotott. Akkor már megvolt, hogy hány kemót kell kapnom.

– A kemót is megtapasztaltad… Rettenetes valóban?

– Attól függ… Tudod, az ember azt se tudja igazán, hogy mi az a kemoterápia, amikor odakerül… Hall ezt, hall azt, elhiszi, hogy az szörnyű, vagy mást hisz el. Az utóbbi mellett döntöttem én, ösztönösen. A legjobb barátnőmmé lett ápolónőm, ha valami nehézségem volt mindig „életvizet folyatott az infúziós csövemen”. Így nekem a kemóról ez a képzetem támadt: az életvíz csepeg belém. Egyébként rossz, mert hányingert okozott, de a legrosszabb az idegileg való rákészülés a sok várakozással telt óra, ettől elfáradsz, és mire sorra kerülsz, olyan stresszes leszel, hogy akkor is hányingered lesz, ha hányinger elleni gyógyszert kapsz.

– Milyen a sugár?

– Azt játéknak vettem, csinosnak kell lenni és úgy kell bemennem a többi beteg előtt is, hogy nem sopánkodom. Most már látom ezt nem szabad, meg kell állni. Az a probléma a komoly betegségekből való gyógyulásoknál, hogy – dacból, dühből, félelemből, hárításból… nem tudom talán ezektől együtt – képesek vagyunk azt mondani, minden megy tovább, ugyanúgy dolgozom tovább… velem nem történhet semmi végzetes. Azt mondom meg kell állni.

– Nyilván a másodiknál megálltál…

– Még akkor sem, csak azután jóval. Egy depressziós időszakot „túlélve”

– Ezt kötöd a daganatos betegséghez?

– Én nem kötöm, de azt mondják, hogy köthető, nekem azalatt a családi életem tönkrement, nagyon-nagyon mély zuhanás volt 2006-tól.

– Kik segítettek a gyógyulásban?

– Próbált a közvetlen, vér szerinti családom és az igazság az, hogy nem mindig a család tudja adni a legtökéletesebb segítséget. Ma már úgy gondolom, hogy aki szüleire, férjére hagyatkozik, az nehezebben gyógyul meg.

– Miért látod így?

– Mert benne hagynak abban a tudatban, hogy beteg vagy. Csakis az ő tudásuk szerint próbálnak segíteni, és sokszor nem jól látják az összefüggéseket. Lehet egy külső ember egy mondata, ami pofon üt, az ránt helyre. A család olyan erős érzelmi kötődés, ami egyben érzelmi gát is, mert nem mersz ellentmondani, átmész kisgyerekbe, átengeded – kényelemből, megszokásból, gyermekies érzületből – döntsenek ők helyetted, biztos ők jobban tudnak mindent. Dobod a felelősséget.

– Mikor indultál el „másik” hangok, az ún. komplementer irányba?

– Amikor a kemót kaptam, azt mondta egy barátnőm, van más segítség is. Akkor vitt ki engem reikizni Inárcsra. Gyerekkoromtól volt egy ösztönös más érzetem, amit a családomban eddig nem tapasztaltam, ez ott akkor visszaköszönt. Sok-sok érdekes dolgot hallottam, ami nem materialista, nem a gyógyszereken alapszik, pl. kézrátétel, a vízfogyasztás fontossága. Mossuk át a szervezetünket minden szinten. A kemókezelések alatt, nem adtak útmutatást, hogy mit egyek, mit igyak.

– Hol volt a fordulat?

– A kemó alatt fél úton kaptam egy pihenőt, volt egy PET-vizsgálat, ami kimutatta, hogy tünetmentes vagyok, pedig nemcsak a tüdőmön, hanem csont és mindenféle áttétek voltak, kiderült, hogy tele volt a szervezetem gócpontokkal. Akkoriban anyuéknál laktam, ő vigyázott rám, visszamentem gyerekbe. Könyörögtem, hadd hagyjam abba a kemót, mert éreztem a torkomban is már, hogy a szervezetem tele van méreganyaggal… Ez ellen kezdtem el küzdeni. Víz, víz és víz és innen kezdve lettem nyitottabb a másféle gyógymódokra, és közben mennem kellett az orvosi protokoll szerinti úton tovább, ahonnan nem volt kiszállás. Utas voltam egy száguldó vonaton, amiről addig csak azt hallottam: a vonatról nincs kiszállás.

– Az alternatív közösségben megmutatták, hogy máshol is le lehet szállni, ha megáll a vonat?

– Ez a vonat azóta is a szívem csücske, hitemmé vált, hogy felszállunk, leszállunk, vannak barátok, akiket elveszítünk útközben, és vannak, akik velünk jönnek. Így van ez a reikis csapattal is, egy kicsit azóta eltávolodtam, mert egy idő után az ember bevonzza az újabb kapcsolatokat. Van egy jó élményem: a kemó alatt az egyik szobatársam a vízkristályokról szóló könyvet mutatta nekem, ha a pohár víz alá odaírod, hogy szeretlek, kedves vagy, akkor megváltozik a víz szerkezete, rezgése. Ez a szeretet-víz egy érdekes tanulmány. Van, aki megérti elsőre, van, akinek magyarázni kell, attól függ – mint minden viszonyulás – kinek hol áll az érzelmi szintje.

– Összegezzük: orvosi protokoll, reikizés, vízivás… Mi volt még?

– Illés doktornő, akit szintén anyu talált, és a mindenféle vitaminjai, tablettái. A szimpatikus doktornő a heti vérképem alapján tudományosan adagolta a beveendő pirulákat. Így megérkeztem a táplálék-kiegészítők világába, aztán azt „optimalizáltam”, mivel akkoriban havi negyvenezret simán elköltöttünk…

– Javasoltak táplálkozási irányokat?

– Igen… Akkor jött az, hogy csak vegán életmódban éljek, mondtam oké, és azonnal nekiugrottam, kimentem a keresztúri piacra egy bio-boltba és tizenvalahány ezer forintért tudatosan vettem ilyen rizst, olyan rizst. Már amikor kifizettem olyan rosszullét fogott el, hogy mondtam magamban, ezt nem fogom kibírni.

– Miért?

– Talán mert túl erőltetettnek éreztem, mindenkinek próbáltam megfelelni. Aztán a depresszió mély völgyén át jutottam el a saját harmóniámhoz, ebben nagyon sokat segített a Nyírő Gyula kórházban dr. Harsányi András osztályvezető főorvos, aki egyenjogú partnernek tekintett. Tőle feltétel nélkül el tudtam fogadni a gyógyszeres kezelést, és amikor már az „orvosi” gyógyulásom útjára léptem, dr. Prezenszki Zsuzsa onko-pszichológushoz irányított, aki mai napig is a fő lelki kapaszkodóm, segítő útmutatóm.

– Hol volt a hit szerepe a gyógyulásodban?

– Az első hitem az volt, hogy ez egy feladat, amiből győztesen kell kijönnöm. Ma már sokkal érzékenyebben látok rá a betegségre, ki tudom azt mondani, hogy hálás vagyok azért, ami történt velem. Most már tudom és hiszem, hogy minden azért történt, hogy megtanuljak belőle valamit. Magamat. Tanultam az átélt helyzetekből, életemből, a betegségemből, magamból.

– Rengeteg energia buzog benned, hogy pozitív irányba tereld az embereket és ne hagyd őket nyavalyogni… Hol vetődött fel a segítőszerep?

– Elkezdtem csinálni a kávézót, ami óhatatlan beszélgetős „munka”, így mosolyt is tudok átadni az embereknek. Jó időpontban, jó helyen keresett meg a Magyar Rákellenes Liga, a kezelések utáni gyógyuló fázisban részt vettem gyógyító közösségek fakanálklub, táncklub rendezvényein. Közösségépítő beszédes ember vagyok felkértek, hogy indítsak egy gödöllői alapszervezetet. Ez nagyon megérintett, jel volt, hogy megjött a feladat, amit már régóta éreztem belsőleg, hogy csinálnom kell. Itt köszön vissza, az elején elmondott „köszönöm, hogy élsz, Andi” átszólás, azzal kiegészítve, hogy ha annyiszor felálltam a rettegett betegségből, akkor másokat is fel tudok emelni, a példámmal és a szavaimmal, amik hitelesek, gyakorlatiasak, támogatóak. Hiszem-vallom: nemcsak a betegeknek, az egészségeseknek is teljes szemléletet kell adni. Ezért is pályáztuk meg az alapszervezettel a helyi Tesco jótékonysági támogatását, amiből szűrőprogramot hozunk városunkba. Dr. Gémesi György polgármester védnökséget vállalt az október 5-i nagyszabású egészségnapunk megrendezéséhez. A pályázaton elnyertük a 400 ezer forintos támogatást, amit komoly sikernek tartok, nagy lelkesedéssel, sok meglepetésprogrammal készülünk a napra.

– Hogy telik egy napja az Add tovább a mosolyodat! rákellenes klubodnak?

– Minden szerdai találkozó úgy kezdődik, hogy a pöttyös labdánkat körbe adjuk, és mindenkinek el kell mondani, hogy milyen pozitív dolog történt vele. Az elején nehezen indult meg, de nagy örömöm, hogy már akkor is igény van a pozitív körindításra a pöttyös labdával, ha nem vagyok ott. Rengeteg közös programot szerveztünk együtt – kiállítást rendeztünk az érintettek festményeiből, fényképeiből, kézműves munkáiból, írásaiból. Minden megmozdulásunk pozitív irányú, az életigenlésről szól.

– Kicsattansz az egészségtől Andi!

– Hála az égnek mindig jók a kontroll eredményeim. A magas vérnyomásomra – mert az van – nem pirulát szedek, hanem úszni járok egy héten kétszer, háromszor.

– Szeretsz nevetni, eszed és a szíved összhangban van… igazi életigenlő vagy!

– Valamiért belülről kaptam, szeretek nevetni csak úgy. Ám ez a nevetni tudás nem okvetlenül családi eredetű, mert ott erős volt a kritikai szellem, sokan tudják anyu elhíresült kritikai riportjairól, de benne is ott van egy olyan nem is tudom mi, amitől sokszor sírva röhögünk. Zsófi lányom mondta mindig, hogy nem tudok úgy haragudni, hogy ne látsszon a szememen a nevetés.

– Van-e, amit el kell engedned?

– Az elvárást el kell engednem. Tanulom, de már 80 százalékon túl vagyok. A legtöbb lelki baj okozója a párkapcsolat, a család és úgy érzem, amíg feldolgozatlanul repkednek a tükrök, addig azok csak görbe tükrök lehetnek. Fel kell dolgozni, amit látunk, és akkor a kisebb-nagyobb megértések – „aha-sóhajok” segítenek, hogy elengedjünk olyan dolgokat, amikhez addig akár foggal-körömmel ragaszkodtunk. Az a betegség gyökere, de onnan ered a kivezető út is.

– Mi az életigenlésed?

– A jól ismert „Live, love, laugh!” „Élj, szeress, nevess!”

– Így legyen! Maradj sokáig egészséges és sokaknak add tovább a mosolyodat!

Vajda Márta

Tiszteld a tisztelendőt
az embert!
s ne a Tisztelendőt, ki nevével
visszaélve tesz ezer és ezer
meg nem tett dolgot, tettet.
mert a tisztelet sokat jelent.
nekem.
s neked? mit?
ki mit tesz hozzá? vagy vesz el.
s ha elveszel ki vesz fel?
mert a csend hangja maga a
tisztelet bennem,
nekem.
s ez velem
nem lehet szemtelen.
(Andiszettek)

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek