Latabár Kálmán egy tragikomikus zseni, az életszeretet polgára volt. Ahogy generációk emlegették, „a Latyi” maga volt a vegytiszta jóság. Összetéveszthetetlen színészi őserő áradt belőle, amint feltűnt a színpadon, a nézőtér felbolydult. Egy egész ország rajongását tudhatta magáénak évtizedeken át, mert felszabadító, sőt katartikus kacajhullámot váltott ki a közönség lelkének mélyéről. Színésznagyságunk következik a Nagyjaink életigenlése sorozatunkban.
Jellegzetes, gumiszerű mozgása, utánozhatatlanul sokrétű orgánuma és a lényéből áradó elemi humor azonnal magával ragadta a publikumot. Kiváló példák erre a Mágnás Miskában megformált dekadens gróf, amit testvérével, Árpáddal megbonthatatlan párosban alakított, vagy Szilveszterkor a színházi programokban műsorra tűzött A denevér című operettben Frosch börtönőr zseniális alakítása, amiben elhangzik a legendás, sokat idézett párbeszéd:
– „Frosch maga részeg? Maga tántorog!”
– „Lehet, hogy t’án ittam, lehet, hogy t’án torgok, de részeg nem vagyok!”
Csakhogy Latabár zsenialitása messze túlmutatott a burleszkbe hajló geg-halmozáson, helyzeti komikumon vagy a felszínes operettfigurák sablonjain. Ő nem csupán egy nagyszerű nevettető volt, hanem a klasszikus, nagybetűs Clown, aki a legszélesebb jókedvre derítés közepette is képes volt felmutatni az emberi lélek legsötétebb, legkiszolgáltatottabb pillanatait. Játékában a komikum és a tragikum nem kioltották, hanem felerősítették egymást.
A bohócruhás humanista, a heroikus kisember a filmkockákon
A magyar filmtörténet két kiemelkedő alkotása is bizonyítja, hogy Latabár képes volt a komikusi maszk mögül egy valódi, drámai mélységű tragikus hős arcát felmutatni. Keleti Márton 1954-es, Fel a fejjel című remekművében Peti bohócként nyújtott alakítása a művész hitvallásának is tekinthető. A háború borzalmai, a fasizmus tébolya közepette bukdácsoló, menekülő cirkuszi kisember figurájában Latabár a tiszta humanizmust testesítette meg. Amikor a porondon, a halálos fenyegetettség árnyékában is a békéről és az emberségről beszél, a néző torkában megfagy a nevetés. Peti bohóc csetlése-botlása mögött felsejlik a kiszolgáltatott ember egyetemes drámája, aki a művészet és a szeretet erejével próbálja túlélni a pusztítást.
Hasonlóan megrázó és összetett a karaktere a Micsoda éjszaka című Révész György rendezte filmben is. Latabár itt sem csupán a helyzetkomikumokra épít. Képes arra az érzelmi metamorfózisra, amely a Chaplin-i hagyományok legszebb öröksége, a megalázott, magára hagyott, ám méltóságát és hitét mégis megőrző kisember melankóliáját jeleníti meg a vásznon. Ezekben a szerepekben válik nyilvánvalóvá, hogy Latabár nem azért nevettetett, mert a világot felületesnek látta, hanem mert pontosan tudta, milyen mély fájdalmakat kell a humorral elviselhetővé tenni.
Polgári fegyelemben élt, a bohém létformát elutasította
Míg a színpadon és a felvételeken a féktelen energia, a rögtönzésnek tűnő, zseniális játékosság dominált, a kulisszák mögött egy teljesen más ember állt. Kortársai feljegyzéseiből és a Színházi adattárak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy minden egyes fellépésére, mozdulatára szinte tudományos alapossággal, vasszorgalommal készült. Nála a látszólagos könnyedség mögött kőkemény fizikai és mentális munka állt. Nem bízta a véletlenre a sikert, minden poént, minden lépést ezerszer begyakorolt. Ezt a fegyelmet és morális tartást a magánéletében is megkövetelte, környezetében sokszor már-már erkölcscsőszként lépett fel, óvva szeretteit és önmagát a kor káros hatásaitól.
Latabár Kálmán tehát magánemberként szinte szöges ellentéte volt a színpadi figuráinak. Megvetette a felszínes bohémséget, a művészvilágra olykor jellemző éjszakázást, a szerencsejátékokat és a fegyelmezetlenséget. Életét a szigorú polgári rend, a pontosság és a család szentsége határozta meg.
Miben állt Latabár életigenlése?
Életét és művészetét egyetlen hatalmas, közös nevezőre lehet hozni, a megalkuvást nem ismerő, mindenen áttörő életigenlésre. Bár súlyos, krónikus cukorbetegséggel küzdött, amely az évei előrehaladtával egyre jobban felemésztette a fizikai erejét, a színpadra lépve ebből semmit sem engedett láttatni. Számára a játék nem csupán mesterség, hanem terápia és küldetés volt.
Ahogy Gáspár Margit írónő találóan megfogalmazta: „Latabár mindenkinél mohóbban éhezte és szomjazta a szeretetet, mert ő maga is csupa emberszeretet volt. A megtestesült, vegytiszta jóság.” Ez a szeretet és életszeretet sugárzott belőle akkor is, amikor a legnehezebb történelmi korszakokban adott hitet és reményt a közönségnek. Nemcsak a színház világában, de a mindennapokban, például az Aranycsapat labdarúgóival való bolondozásai során is a tiszta, emberi örömöt terjesztette.
Mit látott a primadonna és a pályatárs?
Latabár titkát és emberi nagyságát senki sem ismerhette jobban, mint azok, akik vele együtt álltak a reflektorfényben. Az Operettszínház koronázatlan királynője, Honthy Hanna – aki maga is híres volt legendásan szigorú szakmai fegyelméről, így emlékezett vissza rá: „Kálmánka a színpadon egy csoda volt, egy energiabomba, de a kulisszák mögött a legfegyelmezettebb úriember, akit valaha ismertem. Sokan azt hitték, hogy a poénjai csak úgy jönnek belőle, de én láttam őt próbálni. Úgy mérte ki patikamérlegen a hatást, mint senki más. És ami a legfontosabb, hogy soha nem akart lejátszani senkit a színpadról. Sugárzott belőle a kollégák iránti tisztelet.”
A korszak másik zseniális táncos-komikusa, a mély intellektusú Feleki Kamill még pontosabban ragadta meg Latabár művészetének kettősségét, a nevettetés mögötti drámát: „Mi, komédiások mindannyian hordozunk magunkban egy adag szomorúságot, de Kálmánban ez valami egészen nemes, tiszta lírává érett. Amikor a porondon vagy a színpad szélén állt, és a nagy, kerek szemeivel belenézett a közönségbe, abban a tekintetben ott volt az egész huszadik század minden ijedtsége és fájdalma. Nemcsak a lába meg a nyelve járt zseniálisan, hanem a szíve is. Egyszerre voltunk vetélytársak és barátok, de megemelem a kalapom előtte, mert ő volt a legnagyobb közöttünk.”
Latabár Kálmán öröksége múlhatatlan. Amikor rágondolunk, egyszerre látjuk a porondon parádézó, közönségét megbabonázó komikust, és a kulisszák mögött meghúzódó, csendes, mély érzésű embert, aki pontosan tudta, hogy a nevetés a legdrágább gyógyszer a világon.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
