A függőségek hátteréről – emberről emberre
Több mint huszonhat éven át ittam, a függőségem rabja voltam. Aztán egy terápiára kerültem, ahonnan kikerülve a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára mentem. Ezt nem azért írom le mindjárt az elején, hogy bárkit meghassak, hanem mert szeretném, ha tudná: amit a következőkben olvas, az nem csupán könyvekből származik. A saját bőrömön tanultam meg, milyen az, amikor valami, ami eleinte segítségnek tűnik, lassan átveszi az irányítást – és azt is megtanultam, hogy van út kifelé.
Ma addiktológiai konzultánsként dolgozom, és nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik szégyellik magukat. Szégyellik, hogy „nem tudják abbahagyni”, hogy „gyengék”, hogy „másnak ez megy, nekik meg nem”. Az első dolog, amit szeretnék tisztázni, éppen ez: a függőség nem jellemhiba. Nem az akaraterő hiánya. Sokkal inkább egy nagyon is emberi válasz a fájdalomra, amely idővel önállósodik, és a saját logikája szerint kezd működni.
Hol húzódik a határ szokás és probléma között?
Mindannyiunknak vannak szokásaink. Van, aki esténként megiszik egy pohár bort, más a kávéjához ragaszkodik, megint más lefekvés előtt görgeti a telefonját. Ezek önmagukban nem betegségek. A határ nem ott húzódik, hogy mit csinálunk, és nem is egyszerűen azon, hogy milyen gyakran. A határ ott van, hogy ki irányít kit.
Érdemes feltenni magunknak néhány őszinte kérdést. Folytatom-e akkor is, amikor már látom a kárát – a kapcsolataimban, az egészségemben, a munkámban? Egyre többre van-e szükségem ugyanahhoz a hatáshoz? Meg tudom-e állítani, amikor szeretném, vagy minden „holnaptól tényleg abbahagyom” ott marad ígéretnek? Kiszorít-e olyan dolgokat az életemből, amelyek fontosak nekem?
Egy példa. Egy férfi munka után megiszik egy sört, hogy kicsit leengedjen. Ez önmagában semmi rendkívüli. De ha eljön az a pont, ahol az este nem indul be az ital nélkül, ha feszültté válik, amikor nincs otthon, ha a család már óvatosan kerülgeti a témát – akkor a szokás már nem őt szolgálja, hanem ő szolgálja a szokást. Ugyanez igaz lehet a nyugtatóra, a szerencsejátékra, a végtelen telefonozásra vagy az evésre is. A függőségnek sok arca van, de a mintázat mindig hasonló: valami, ami eleinte kapaszkodó volt, egyre nagyobb helyet követel.
Mi áll a háttérben?
A függőség ritkán szól valójában a szerről vagy a tevékenységről. Sokkal inkább arról szól, amit ad nekünk: tompítja a fájdalmat, kitölti az ürességet, lecsendesíti a szorongást, pillanatnyi megkönnyebbülést vagy a kontroll illúzióját nyújtja egy olyan élethelyzetben, ahol minden más kicsúszott a kezünkből.
A háttérben gyakran ott van fel nem dolgozott veszteség, régi seb, tartós stressz, magány, szorongás, levertség vagy a soha el nem ismert kimerültség. Sokszor nem is egyetlen nagy dráma, hanem a hétköznapok lassú felőrlődése.
És van egy élethelyzet, amelyről ennek a magazinnak az olvasói talán többet tudnak, mint bárki más: a súlyos betegség. A sajátunk vagy egy szerettünké. A félelem, a tehetetlenség, az átvirrasztott éjszakák, az a fajta feszültség, amit nem lehet csak úgy letenni. Mélységesen emberi dolog ilyenkor megragadni bármit, ami egy pillanatra enyhülést hoz – egy pohárral többet, egy altatót, valamit, ami elnémítja a fejben kavargó gondolatokat. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. De érdemes észrevenni, mert épp az ilyen nehéz időszakokban tud egy ártalmatlannak tűnő kapaszkodóból csendben fogság lenni.
Egy ismerős mintázat: valaki egy különösen nehéz időszakban kezd altatót szedni, mert másképp nem jön álom a szemére. Teljesen érthető. Csak épp egy év múlva azon kapja magát, hogy nélküle már nem mer lefeküdni – nem azért, mert élvezi, hanem mert fél attól, mi lesz, ha nem veszi be.
Miért nem elég az akaraterő?
Ez talán a legfontosabb rész, és az, amit a legtöbben félreértenek. „Csak akarnia kell” – mondjuk a másiknak, és sokszor saját magunknak is. Csakhogy a függőség nem ott dől el, ahol az akaraterő lakik.
Engedjen meg egy egyszerű képet az agyról. Van bennünk egy jutalmazó rendszer, amely arra való, hogy életben tartson minket: jó érzéssel díjazza az evést, a kapcsolódást, a sikert, mindazt, ami a túléléshez kell. A függőséget okozó szerek és viselkedések pontosan ezt a rendszert tanulják meg eltéríteni. Idővel az agy átállítja a prioritásait, és úgy kezd működni, mintha az adott szer vagy szokás létszükséglet lenne – ugyanolyan sürgető, mint az éhség vagy a szomjúság.
Ezért nem működik a „szedd össze magad” felszólítás. Olyan ez, mintha valakit arra kérnénk, akarata erejével ne legyen éhes. Az akaraterő létezik, és fontos – de véges és kimeríthető erőforrás. Aki kizárólag rá támaszkodik, az olyan, mint aki visszatartja a levegőjét: egy ideig megy, aztán a természet győz. A felépülés nem arról szól, hogy keményebben szorítjuk a fogunkat, hanem arról, hogy megértjük, mi zajlik bennünk, és más eszközöket adunk a kezünkbe.
Ennek a felismerésnek van egy felszabadító oldala is. Ha a függőség nem erkölcsi gyengeség, hanem egy megtanult túlélési mintázat, akkor nem rossz emberek vagyunk – hanem olyan emberek, akik valamit megtanultak, és ezért valami mást is meg lehet tanulni helyette.
Milyen korai jelekre érdemes figyelni?
Sokszor halljuk, hogy „nem vettük észre, pedig ott volt a szemünk előtt”. A korai jelek ritkán látványosak. Inkább halkak és könnyű őket másnak magyarázni.
Néhány árulkodó jel, akár magunkon, akár egy szerettünkön:
- Egyre több kell ugyanahhoz a hatáshoz – ami tavaly elég volt, idén már kevés.
- Titkolózás – elrejtett üvegek, letörölt böngészési előzmények, megszépített válaszok arra, hogy „mennyi is volt”.
- Védekezés – feszültté, ingerültté válik az ember, amint valaki óvatosan szóba hozza a témát.
- A „bármikor abba tudom hagyni” és a valóság közötti rés – sok sikertelen vagy rövid életű nekifutás.
- Egyetlen megküzdési eszköz mindenre – öröm, bánat, unalom, feszültség: a válasz mindig ugyanaz.
- A fontos dolgok háttérbe szorulása – kapcsolatok, hobbi, munka, önmagunk gondozása.
Hozzátartozóként a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy a hangulati változásokra, a visszahúzódásra és a szokatlan ingerlékenységre figyelünk – ítélkezés nélkül. Nem nyomozóként, hanem szövetségesként.
Hogyan indulhatunk el a változás felé – akár apró lépésekben?
A jó hír, hogy nem kell egyszerre mindent megoldani. Sőt, az „egyszerre mindent” hozzáállás épp az, ami sokakat elbátortalanít. A felépülés szinte mindig egyetlen őszinte pillanattal kezdődik: „lehet, hogy ez nálam már több, mint szokás.” Ennyi. Ez az első lépés, és ez a legnehezebb.
Onnan pedig jöhetnek a kis, kezelhető lépések. Néhány, amit a gyakorlatban működni látok:
Először is, figyeljük meg, mielőtt megváltoztatnánk. Pár napig csak jegyezzük fel, mikor és miért nyúlunk a szerhez vagy a szokáshoz. Nem ítélkezve – kíváncsian. Gyakran kiderül, hogy nem az ital, a cigi vagy a telefon a lényeg, hanem a feszültség, az egyedüllét vagy az unalom, ami mögötte van.
Másodszor, mondjuk el valakinek. Egyetlen embernek, akiben megbízunk. A függőség a titkolózásból és a szégyenből táplálkozik; mihelyt kimondjuk hangosan, máris veszít az erejéből.
Harmadszor, ne csak elvegyünk, hanem pótoljunk is. Ha valami eddig betöltött egy szükségletet – megnyugtatott, társaságot pótolt, kikapcsolt –, akkor nem elég kivenni az életünkből: helyet kell csinálni valami másnak, ami ugyanazt a szükségletet egészségesebben szolgálja. Egy séta, egy beszélgetés, egy mozdulat, ami visszahozza a testünkbe a jelenlétet.
És végül a legfontosabb: ne egyedül. A segítségkérés nem a gyengeség, hanem az erő jele. Konzultáns, orvos, önsegítő közösség, egy támogató ismerős – mindegy, kivel kezdjük, csak ne magunkban. És ha közben megbotlunk, az nem a kudarc, hanem a folyamat része. Én magam is tudom, hogy a visszaesés nem a történet vége; sokszor épp ott kezdődik a valódi tanulás.
Zárszó
Ha olvasás közben magára ismert, vagy valakire, aki fontos Önnek, szeretném, ha ezt vinné magával: nem késő, és nem egyedül van. Az agyunk gyógyulni képes, az ember pedig bármelyik életkorban, bármelyik ponton el tud indulni egy másik irányba. Láttam már embereket a legmélyebb pontról is visszatalálni az életükhöz – nem azért, mert erősebbek voltak másoknál, hanem mert egy ponton megengedték maguknak, hogy segítséget kérjenek.
A függőség nem azt jelenti, hogy valami baj van velünk. Azt jelenti, hogy valami fájt, és megpróbáltuk túlélni, ahogy tudtuk. A felépülés pedig nem más, mint hogy megtanuljuk: van ennél jobb mód is – és megérdemeljük, hogy megtaláljuk.
Tóth Zoltán
addiktológiai konzultáns
Ha segítségre vagy további információra van szüksége, látogasson el a honlapomra: www.fuggosegnelkul.hu
Közösségi felületek – YouTube: youtube.com/@tothzoltan-addiktologia · Facebook: Facebook-oldalam · Instagram: @toth_zoltan_addiktologia
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
