Interjú Simon Kata klinikai szakpszichológussal
Ma nincs ember, aki ne hallott volna arról, hogy az egészségmegőrzéshez fontos a lelki béke, a lelki kiegyensúlyozottság, a stresszmentes élet. Talán az is egyértelmű sokak számára, hogy nem olvasgatni kell ezekről, és azt is belátjuk többen, hogy a sikertréningekre járkálás sem biztos, hogy mindig megoldást hoz.
Az illúziómentes, helyes önismeret nagyon fontos, viszont az objektív rálátás saját viselkedésünkre, a reagálásaink mozgatórugóira sok tanulás után érkezik meg életünkbe… Mondhatjuk, „pofonok” nélkül nincs fejlődés. Egy-egy komolyabb trauma és annak tudatos feldolgozása áll a lelki fejlődésünk mögött? Manapság trendi tréningeken megvehető-e a lelki béke? Az önismeret és a lelki szintű egészségtudatosság kérdéseiről beszélgettem Simon Kata klinikai szakpszichológussal.
Évtizedekig messziről kerülendő téma volt a lelkiségről beszélni, manapság divat lett a pszichologizálás… Mit gondolsz erről, Kata?
Évtizedekig nem igazán volt nyilvánvaló, kik azok a pszichológusok és mit is csinálnak. Kik egyáltalán azok, akik járnak, járhatnak hozzájuk? Ki engedheti ezt meg magának? Távoli volt és homályos, hogy milyen előnyökkel jár, ha valaki szán időt-figyelmet-pénzt arra, hogy átdolgozzon problémákat, témákat az életében. Itthon a Ranschburg-Vekerdy-Popper trió, meg talán Lux Elvira kezdte el a nyilvánosságot edukálni, aztán eltelt 20-30 év, és már nincs olyan óra a médiában, amikor ne nyilatkozna pszichológus-szakértő. Szóval szerintem beértük a tudomány létezését, fejlődését: jó tudnunk a vívmányairól, és ez egészen bőrünkig is elérhet. Könnyebben-hamarabb észrevehetünk az életünkben fordulópontokat, kulcsfogalmakat: tudjuk már jobban használni, hogy létezik ez a tudomány és szakma. De hogy ma mondjuk a lelkiség is trendi volna, ahogy kérdezted, nem tudom. Ezalatt én inkább hitre, spirituális meggyőződéseim személyes megélésére gondolok, és azt érzem, ez pont privát ’részlet’ marad a mostani zajban. Pedig nem kicsi és nem jelentéktelen résztvevője ez a lelki életünknek, jó volna, ha erről is születne több program vagy könyv.
Fontos a fogalmak tisztázása. Melyek az önismeret témakörébe tartozó pszicho-módszerek, tréningek, technikák, amelyek mindenki számára elérhetők és megelőzés célzattal akár ajánlottak is?
Tudományosan igazolt módszerek alapján dolgozó segítőt ajánlanék, ahol egyértelműen ismerhető a terapeuta végzettsége. Amikor a segítő módszere kutatott, kicsiszolt: biztonságos körülmények közt tudja megtartani az intenzív lelki munkára vállalkozót. Ha keresünk, érdemes az alábbi kulcsszavakat használni: evidence based pszichoterápia, tudományosan alátámasztott terápiás módszerek. Sokan vagyunk a szakmában, sokféle módszerrel és irányzatban dolgozunk, gondolkodunk az emberről, tudom, hogy nem egyszerű ilyenkor választani. De hogy ne maradjon konkrétum nélkül a kérdésed, mondok pár lehetőséget: családterápia, pszichodráma, rövidebb vagy hosszabb dinamikus pszichoterápia, autogén tréning, sématerápia, hipnózis, eMDR, áttétel fókuszú terápiák, kognitív viselkedésterápia.
Ki honnan tudja melyiket érdemes igénybe vennie?
Laikusként nem kell ezt tudnod! De a megfelelő időpontban segítségkérés már sokkal inkább feladat: mi az a szenvedés mennyiség, amit még elbírok? Észreveszem-e, hogy már tünetek tömege vesz körül engem vagy a családom tagjait, és tagadásban is vagyok? Óriási felelősség. Jó mankó tud lenni az igazán közeli barátok, jó kollégák visszajelzése, aggódása és esetleg ajánlása, elkísérése a megfelelő szakemberhez. Vagy ha már itt tartunk: a háziorvos értő és érzékeny figyelme, kérdése: sokszor pont ők a szemtanúi legelőször a pszichés problémák, zavarok indulásának.
Számtalan kurzus, egyéni és csoport-terápia kínálja magát a pszicho-piacon, amit 2-3 nap alatt elvégezhet, akinek van ideje, kedve, pénze. Mit lehet elvárni ezektől a „gyorstalpaló” kurzusoktól?
Gyors, lobbanásszerű élményeket, akár konkrét megmondásokat is, mi az, amin változtatnod kellene. Ezek lehetnek katartikusak, de azt kell mondjam, hatásukban is eddig tartanak. Többször érkeznek hozzám úgy kliensek, hogy írjam elő, hogy csak mondjam meg, mi okoz náluk tüneteket, nyomott, rossz hangulatot. Oldjam meg helyette, ha lehet. Akkor dolgozok jól, ha a kíváncsisága át tud fordulni munkába, ha bele tud rázódni abba, hogy van értelme magával kapcsolódni, gondolkodni. Hiszen végigélnek sok olyan érzést a terápia folyamatában, amit addig talán sosem. Így már nem lesz sürgős a gyors lelépés. A változtatás így válik belülről fakadó igénnyé, így nem „trendi.”
Meddig érdemes autodidakta (olvasás, hallomás útján alkalmazott) módszereket, kurzusokat elvégezni és mikortól érdemes szakemberhez fordulni?
Gyorsan vissza is csatolok az előző válaszomhoz: az önismeretünkhöz azért nagyon is kellenek a kívülről érkező impulzusok! Amik, ha időben érkeznek, nagyon jól tudnak vezetni! Könyvélmények, előadások, egy jó találkozás tudják a figyelmünket irányítani, elgondolkodtatnak, de akár a konkrét (terápiás) segítségkéréshez is elsegíthetnek. Az igazi szaksegítséget viszont sosem pótolják: dialógban lenni, érzéseket, gondolatokat megosztani emberrel lehet igazán, aki ért és érez téged igazán, s aki a nehéz csomagjaiddal is érzékenyen tud foglalkozni. Olyan „bölcsek könyve” nem létezik, ami mindannyiunk összes problémáját teljesen meg tudná válaszolni. Szóval a gyógyuláshoz kapcsolatra van szükség leginkább. És sokan dolgozunk úgy, hogy a terápia folyamán ajánlunk párhuzamos feldolgozásra laikus szakirodalmakat, mélyítve a terápiás üléseken végzett munka mélységét.
Az információ-technológiai korszakváltás idején élő átlagember hogyan tud éber lenni önmagára, és közben a környezetében zajló rettentő gyors változásokra is jól reagálni?
Óriási zajban élünk! Fizikailag és mentálisan is, a figyelmünkkel és az időnk beosztásával maradt nálunk az irányítás: minek szentelem, ezt olyan szépen kifejezi a magyar nyelv! Szóval mennyire tudom kontroll alatt tartani a figyelmem, magam viselkedését ennek megfelelően szabályozni: óriási a kihívás, talán sosem volt ennyire az idegrendszerünk terhelve a sok képpel, a nagy kínálattal, vágyaink most már korlátok nélküli elérhetőségével. Minél gyakorlottabb vagyok befelé, önmagam felé, minél többet földelem magamat és testemet is, annál kevésbé tud külső inger kibillenteni. Csend, egy torna, zenélni vagy rajzolni-díszíteni valamit, figyelni egy-egy testrészem: frissít is, tisztít is ebben a nagy zajban.
Pszichológusként azt vallod, hogy fontos feladatunk értelmet keresni bármely élethelyzetben. De mindjárt hozzáteszed azt is: néha még egy kérdést is nehéz feltenni, nemhogy magát a problémát értelmesen, időben és egyedül megoldani… Miért félünk a változástól, és a segítségkéréstől?
Azzal, hogy beszélni kezdünk magunkról, kikerülünk a csigaházamból, a magunk körüli érvelésből is. Körbejárhatóak leszünk a másik számára, s ezért egy idő után a terapeuta visszatükrözésein keresztül önmagunknak is. Ez a szembesülés nem mindig kellemes, azt hiszem, ettől a pillanattól előre is jócskán sokan szoronganak. Mit nem tettem meg másért? Magamért? Le fogok bukni, mert nem ezt a képet sugalltam magamról? Ennyire jóértelemben lemeztelenedni nem szeretünk mások előtt. Azt hallani viszont, hogy mások is küzdenek, nem egyedül vagyok a bajaimmal, nagyon felszabadító, az elfogadás és a bizalomteli légkör, ami épül páciens és terapeutája közt tudja szépen oldani a szorongást, a szégyenérzetet. És el tud indítani az igazi önmagunk, a szükségleteink felé. Nagyon kívánnám mindenkinek megtapasztalni ezt a típusú értést és megtartottságot!
Egyre többször van szó a békebeli időkről, a telek, karácsonyok nyugodt, pihenős eltöltéséről. Vajon miért csak emlékszintű ez a vágy? Dönteni kell csupán, és nem hagyni magunkat belesodródni az év végi hajszába… Miért van az, hogy elhatározunk valamit, de félünk megtenni a következő lépést, inkább azt nézzük, mit szólnak hozzá. Ez is egyfajta lelki zűrzavart okoz… Miért nem tudunk/merünk – jól – dönteni?
Látunk tisztán ebben a kever-kavarban, Márti? (nevet) Én magam is elveszek a hajszában, hát hogy lenne meg hosszan a helyes irány? Annyi minden csábít és eltérítene az eredeti céloktól, óriási önkontroll az, ami vágányon tud tartani, és nem húz felesleges pénzköltésbe, szórakozásba, bambulásba… fecsegésbe, ha barátok jutnak eszembe. A békebeli idők egyszerűsége az, ami miatt szerintem vonzó. Jó értelemben analóg dolgok, amikhez nem kell gyorsaság, fixen jelen vannak és „csak” adják magukat. Nem kápráztatnak el, idő bennük az örömöt felfedezni, megtalálni és megélni. És lehet hozzájuk igazodni, támpontok az életünkben. Az ünnep rituáléi, díszei, ízei és hangjai, dallamai, ahogy megtöltjük élettel: mi magunk is ünneppé tudunk válni általuk.
Te hogyan készülsz az ünnepekre, és milyen tervekkel indulsz a 2025-ös évbe?
Nagy a család, írom már a listákat, ki minek örülne. Kötünk adventi koszorút, kamasz lányom még mindig áhítattal várja a reggeli Angyal aznapi akcióját, meglepijét vagy épp kérését… Szeretem, ahogy beleérünk a Szentestébe, ahogy vehetem elő az ünnepi terítőt, előkerülnek a fadíszek, felidéződnek az előző karácsonyok. Enni egy jó flódnit, hallgatni a karácsonyi lemezeinket vagy már csomagolni: szeretek ilyenkor elemelkedni, megélni az ünnep lényegét. És a tervek? Jelenleg pihenőévemet töltöm, rengeteget olvasok, mozgok, másban dolgozom. Frissítem magam, a hajszoltságomat tettem félre.
Mi az életigenlésed, Kata?
Menjünk előre, amit lehet, merjük meglépni magunkért, családunkért, környezetünkért, hiszen más nem fogja helyettünk megtenni!
SIMON KATA
klinikai szakpszichológus, képzésben lévő hipnoterapeuta
www.szivvel-lelekkel.com
kata@szivvel-lelekkel.com | +36 70 543 9895
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
