Tánclépéseket tettem a gyógyulásomért!

Interjú Szigeti Marival

Egyre többen felismerik, hogy a kezeléseik idején valamilyen komplementer terápia felé érdemes fordulni. Közéjük tartozik Marcsi, akit nagyon sok, daganatos betegséggel megküzdő sorstársa ismer, hiszen több mint tíz éve tünetmentes, és járja az országot táncos bemutatójukkal.

Szigeti Marcsi a tánccal nemcsak a gyógyulását, hanem a párját is megtalálta. A táncolás és a táncpartnere a szerelme. E kettő olyan erőssé teszi, hogy egyre energikusabb, egészségesebb életet él, egyre többeknek segítenek gyógyulni a tánc által. Számtalan esélyegyenlőségi és rákellenes civil szervezetek által szervezett rendezvényen vesznek részt, sok meghívás érkezik olyan fellépésekre, amelyen részt vesznek daganatos betegségből gyógyuló hölgyek. Szigeti Marcsi vállalta, hogy elmondja betegsége és gyógyulása történetét.

Marcsi, legelőször is beszéljünk a beceneveidről! Korábban Marcsinak ismertelek, a rákellenes megmozdulásokban, közösségi médiában Maresz és ERMA táncpáros, amikre hallgatsz… Hogyan, mikor kaptad az új neveidet?

Az új becenevem a betegségemhez kötődik, 2012 április 3-án műtöttek vastagbél daganattal, melyet követően egy 12 alkalmas kemoterápiás kezelést írtak elő. A kezeléshez háromhetenként három napra be kellett feküdnöm a Szent László Kórházba, ahol négyágyas szobában helyeztek el és a kemó időtartama alatt a kezdeti négyes csapat végig együtt volt, három szobatársam és én. Nem csak a betegségünk, a kezelésünk, de a keresztnevünk is azonos volt. Mindenki kapott egy becenevet, így lettem Maresz.

Nagy öröm, hogy több mint tíz éve gyógyult vagy. Szerinted az orvosi kezelések mellett tényleg a tánc tette ezt veled?

Ez egy nagyon jó kérdés. A 7. kemó után kezdtem el táncolni és valami furcsa érzés kerített hatalmába, amit előtte nem éreztem, nem úgy éreztem. Átjárt a zene, a rezgések, a hanghullámok. Hatással voltak rám és igen, végül is azt gondolom, hogy nagy szerepe volt a gyógyulásomban. Nem csak magának a táncnak, hanem a vele járó gyógyító közösségnek is.

Előtte is a tánc szerelmese voltál vagy a betegség vitt a táncterembe, az Újjászületés Rehabilitációs Alapítvány tánccsoportjaiba, majd a színpadra?

Mindig szerettem táncolni, nézni a táncot, de sosem gondoltam, hogy egyszer én is színpadon fogok táncolni és lámpaláz nélkül, önfeledten élvezni fogom. Egy rákbetegeknek szóló újságban olvastam az Újjászületés Rehabilitációs Alapítványról, ezt követően írtam Legéndi Veronikának, a táncklub akkori vezetőjének és 2013-tól már közéjük tartoztam.

ÚJJÁSZÜLETÉS REHABILITÁCIÓS ALAPÍTVÁNY
Olyan daganatos betegségből gyógyuló hölgyek számára nyújt tánc révén való önismereti munkát, akik többsége mellrákos volt. Mindannyian átestek azokon a megpróbáltatásokon, ami e kórral jár. A legtöbben meggyógyulnak, legyőzik a rettegett betegséget. A tánc révén önfeledten magukra találnak, céljuk, hogy visszaszerezzék testi- lelki egészségüket és megerősödve, segítő kezet nyújtanak azoknak, akik egyedül, magányosan próbálkoznak túlélni a betegségüket. Egyik fő szempontjuk, hogy a fizikai megpróbáltatáson túl sérül az ember lelke, így egymásra találásuk jóvoltából megbeszélhetik a gondjaikat, amiket megkísérelnek feladatként fogadni. Nagyon fontosnak tartják a rehabilitációt, a nőiesség visszaszerzését. Ennek érdekében hozták létre az „Újjászületés” táncterápiás csoportjukat Budapesten, ahol rákos és gyógyult nőbetegek – kortól függetlenül – hetente egyszer összejönnek. Táncolnak (hastánc, latin tánc, vagy amihez épp kedvük van), meteoroznak, botot forgatnak.

Táncotokkal példát mutattok a gyógyuló sorstársaitoknak? Hogyan kovácsolódott össze ez a táncos lábú hölgytársaság?

Reméljük, hogy példát mutattunk és mutatunk, annyit mindenképp, hogy bármilyen nagy problémával, vagy betegséggel állít szembe az élet, nem szabad feladni. Meg kell találni azt, ami boldoggá tesz és élvezni, amíg lehet. Azt hiszem, hogy sajnos erre sokan csak későn jönnek rá – akárcsak én. A klubban lévő hölgyek közül mindenki szembenézett valamilyen daganatos betegséggel, ez volt a közös pont és hogy szerettünk táncolni és egy sorstársakból álló közösség tagjai lenni. Nemcsak a próbákon, fellépéseken találkoztuk, voltak kifejezetten beszélgetős, lélekápoló programjaink is.

Egy pár kérdés erejéig, térjünk vissza a betegség kezdetére… Hogyan vetted észre a daganatot? Önvizsgálatot végzel, és volt konkrét tüneted, vagy szűrésen vettél részt?

Igazából azt kell, hogy mondjam, hogy nem. Sajnos nem voltam szűrésen, sőt, orvoshoz is csak akkor mentem el, amikor már muszáj volt. Emésztési problémáim voltak, de a tüneteimet is figyelmen kívül hagytam egészen addig, amíg elviselhetőek voltak és amíg el nem rendeztem az akkori devizahitelem átminősítését. Nagyon nagy szerencsém volt, az orvosaimmal és a körülményekkel is.

A diagnózis: rák… amikor ezt kimondta az orvos, mit éreztél?

Még, ha sejted is, hogy nagy a baj, nyilván más amikor egy orvos kimondja veled szemben a diagnózist. Letaglózott, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De szerencsére ez a „vége a világnak” állapot nem tartott tovább pár percnél, aztán már a hogyan tovább és a lehetőségek keresése került előtérbe.

Mik következtek a diagnózis után?

Minden nagyon gyorsan történt, mivel a daganat a vastagbél belseje felé növekedett és elzárta azt, azonnali cselekvések sorozata következett. A születésnapom után két nappal, pénteken gasztroenterológus, ledolgozós munkanap miatt szombaton CT vizsgálat, hétfőn kiértékelték az eredményeket és kedden műtöttek. A műtét sem volt komplikációmentes, a megszokott 1-2 óra helyett közel 4 órásra sikeredett. Ahogy a műtétet végző orvos mondta a lányomnak, „vérfürdő” volt. Mikor magamhoz tértem, Papp doktor annyit mondott, hogy ő már elvégezte a dolgát, most én jövök.

Kaptál kemoterápiát, sugárkezelést?

Igen, a műtét után 12 alkalmas kemoterápiás kezelést kaptam, sugárkezelésre szerencsére nem volt szükségem.

Hogyan viselted a kezelések esetleges mellékhatásait? Volt-e segítséged?

A kezeléseket szerencsére jól viseltem, az egyedüli rosszullétem a 9. kemó után volt. A többi alkalommal próbáltam mindent pozitívan kezelni, hogy minden az én érdekemben történik, még táncoltam is az infúziós állvánnyal. Azt hiszem, itt kezdődött el igazán a tánccal való szerelem és az első táncpartnerem egy görgőkkel rendelkező, könnyen mozgatható infúziós állvány volt. A kemoterápia mellékhatása, ami a mai napig megmaradt, hogy megritkult az amúgy sem sűrű hajam és emiatt azóta parókát hordok. Szerencsére volt segítségem, végig mellettem volt a lányom, masszírozott, mosdatott, segített, amiben csak tudott. De azzal tette a legtöbbet, hogy mellettem volt és fogta a kezem, ezzel erőt adott.

A közeli, távolabbi környezeted hogyan reagált a betegségedre?

Azt hiszem, hogy ezzel és bármilyen más típusú betegséggel nem tud mit kezdeni az ember. Megdöbben, sajnálja a másikat, de többet nem tud tenni és valljuk be, hogy szerencsére amíg nem tapasztalsz meg egy hasonló betegséget a közvetlen környezetedben, addig elképzelni sem tudod, hogy milyen. Ez így van jól és addig jó, amíg nem kell megtapasztania sem magán, sem a szerettein. A lányomat velem együtt letaglózta a hír, de végig erős maradt és nem hagytuk a másiknak, hogy egy pillanatra is azt gondolja, hogy itt véget fog érni az út.

Tudjuk, hogy az egyik kiegészítő módszer volt a tánc, amit alkalmaztál a gyógyulásod idején. Igénybe vettél-e más mentális, lelki, táplálkozási, mozgásterápiákat?

Részben igen, természetes étrend-kiegészítőket szedtem, a lányom erősítette az immunrendszerem, ha akartam, ha nem és többféle mozgásfajtát is kipróbáltam. Illetve több, mint 50 évnyi dohányzás után letettem a cigarettát.

A táncolásban a gyógyulásra és a párodra is rátaláltál… Ez a kettő az élet igazi csodája, ugye?

Igen, valóban ez a két dolog az igazi csoda, hogy ennyi idősen megtapasztalhattam két nagy szerelmet. Az Újjászületés Rehabilitációs Tánccsoport mellett 2016-tól már egy szalontánc csoportban is táncoltam. A következő évtől pedig teljesen elcsábított a szalontánc és hozta magával a páromat is. Azóta együtt táncolunk, eleinte csoportban és három éve ERMA táncpárosként párban. ERnő és MAresz, az együttesen 160 évünkkel.

Egyetértesz-e azzal, hogy a lelki fejlődésünkhöz hozzájárul egy-egy komolyabb betegségből való gyógyulás. Neked adott-e, és ha igen mit kaptál lelki értelemben a betegséged által?

Mindenképp számot vet az ember, ha nagy betegséggel találkozik szembe és átgondol, átértékel dolgokat. Én megtanultam elfogadni, szeretni önmagam. Ezáltal megtanultam élni, átélni, önfeledten táncolni. Már nem csak tervezgetem, hogy megveszem, hanem régen megvettem és hordom is a bíbor kalapot. Nem csak elmegy mellettem az élet, hanem megélem minden pillanatát. Csak azoknak az embereknek a véleményével foglalkozom, akik közel állnak hozzám, értékelem azt, amim van.

A rák nem válogat… Nem kérdezi meg, akarod-e, felkészültél-e. Csak jön, mint derült égből a villámcsapás. Gondolkodtál-e azon, hogy mi okozhatta a betegedet?

Igen, gondolkoztam rajta, azt hiszem, hogy sok összetevője van. Sosem volt könnyű életem, de akkoriban és az előtte lévő években nagyon sokat dolgoztam. Mindig bennem volt, gyermekkorom óta munkálkodott bennem egyfajta megfelelési kényszer, bizonyítási vágy. Hogy meg tudom csinálni, hogy ki tudom fizetni a hitelt, hogy talpon tudok maradni… Ami pedig szerintem a leginkább közrejátszott a betegségem kialakulásában, hogy előtte három évvel meghalt a fiam. Túlélni egy gyermeked…. nem lehet feldolgozni, csak egy idő után megtanulsz együtt élni a hiányával.

És mi a véleményed arról, hogy a daganatos betegséggel való megküzdéshez miért van egyre nagyobb szükség „tapasztalati szakértőkre”, vagyis a kezelő orvosaik mellett egyre többen kérdeznek különböző „betegklubok” tagjait?

Mert a sorsközösség erőt ad, gyógyít, reménnyel tölt el, bár sokszor fájdalmat okoz. Akik benne voltak, vannak tudják, hogy ez a betegség ilyen. Jól vagy, de lehet, hogy csak tünetmentes és lehet, hogy mindez csak időszakos. A betegklubok tagjai ismerik a saját, ezáltal a másik nehézségeit és félelmeit is és lehet, hogy ezáltal könnyebben megnyílnak és támogathatják egymást.

Van egy 12 szirmú egészségvirága A rák ellen… Alapítványnak, ami egyre ismertebbé teszi a rákellenes életmódot, a megelőzést vagy a gyógyulást… Melyik hármat választod közülük és miért?

Az első a pozitív gondolkodás, mert csak úgy érdemes élni, ha látod a szépet, észreveszed a jót és reménykedsz a holnapban. A második a nevetés, mert szerintem gyógyít. Receptre kellene felírni, az egész testre és lélekre jó hatása van. Csak írok róla és mosolygok. A harmadik mi lehetne más számomra, mint a zene, ének, tánc, tánc, tánc kifulladásig.

Mi az életigenlésed, Marcsi?

Ne várj addig, amíg megérint egy komolyabb betegség, próbálj meg ÉLNI, most!

„Kezdjetek el élni legyen mit mesélni!” (Anna and the Barbies)

Vajda Márta

***                    ***                    ***                    ***

Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!

eletigenlok.hu