Interjú Révész Sándor zenésszel, hazai rock ikonnal
Ha volna két életem… Ez a dalcím a 70-es, 80-as évek, de még a 2000-es évek emberének is egyet jelent: a Piramist és Révész Sándort. Sokakban, így bennem is mély érzéseket mozgatott meg ez a dal, ezért ismerve Sándor sikeres színpadi életét, amikor készültem erre a beszélgetésre, azt a munkacímet adtam az interjúnak: Akinek bejött az egy élete…
Az interjúban érintjük azokat a Piramis-dalokat, amiken generációk nőttek fel, együtt énekelték a zenekarral sokezren, de akár egy-egy jó vagy rossz napunkon is óriási töltést adott a szellemisége a jól megírt, jól előadott, szívig érő daloknak. Valószínű most is énekelve fogják az olvasók olvasni az interjúhoz kiválasztott sorokat. Sztárságról, becsületről, két életről, magasra-repülésről, emberségről, bölcsességről, spiritualitásról, Szepes Máriával való őszinte és mély kapcsolatáról, szeretetről, egészségről, betegségről-gyógyulásról, alázatról, életigenlésről, az örökifjú lelkületről – ahogy a környezete becézte, a „kölyökségről” és az idén megjelent könyvéről beszélgettünk.
Ajándékba kaptam a szép kivitelezésű és nagyon tartalmas RÉVÉSZ-könyvet, amit ezúton is nagyon köszönök, és abban szinte elsőként ezt olvastam: Azt hiszem, végig az öröm futószalagján jártam. Ez életnek is, interjúcímnek is tökéletes. Adódik az első kérdés, vajon a kettősélet a teljesebb, bizalommal telibb, illetve esetleg a kicsapongásokat is megengedő élethez kellene sokunknak?
Az élet sokszínű: helyszínekben, társszereplőkben és változatos eseményekben kínálja magát az élet dinamikája, szerintem ez viszi előre az életünket. Az, hogy ki, hogy tud eligazodni olykor ebben az infernális közegben – ami maga az életünk – úgy, hogy a megélt dolgaiban nem vezeti félre magát, az szerintem az ember morális és lelkiismereti tartásának a függvénye. Ami engem illet, neveltetésemnél fogva mindig igyekeztem szerény, visszafogottabb életet élni. Lévén javarészt a nagyszüleim neveltek, az ő habitusuk, világlátásuk volt a domináns. Velük nagyon nagy szerencsém volt, mert szorgalmas, fegyelmezett és igyekvő emberek voltak, ami az én életemre is példázatul kihatott. Az élete vége felé beteges nagymamám derékfájásával hosszú tűrésre, s nem jajgatásra „tanított”. A stroke miatt nagyon nagy önfegyelemmel élem a mindennapokat, s ilyenkor eszembe jut ő, aki többnyire zokszó nélkül tűrte fájdalmait. Összegzően elmondhatom magamról, hogy együttérző szívvel nagyon fogékony voltam az emberi szenvedésre és a jajszóra. Bennem az empátia meghatározó, rengeteg mindenre megtanított, aminek manapság hasznát veszem.
Sándor, mit éreztél, amikor a Piramis koncerteken énekelted, és mit érzel ma a dal egyik lényeges sora láttán-hallatán: „Miért is nem lehetek egyszerre két helyen?”
Harminc évvel ezelőtt a Kurír címlapján szerepeltünk és ott erről így nyilatkoztam: egészséges skizofréniában élek. Hogy akkor mit éreztem, azt nem tudom pontosan megmondani, de ma már tudom, igenis van bennem kétlakiság: egy csöndesebb, és egy harsányabb. Az ember életének több fényszöge, több rálátása van, árnyaltabban nem tudok erről beszélni, de mindig éreztem ezt a dualitás-dilemmát magamban, hiszen sokszor a jó és a rossz, a szép és a csúf, a helyes és helytelen határmezsgyéjén billeg az ember, s közben a legjobb tudása szerint próbálja helyre tenni a dolgokat. A színpadi dinamikában mindig a kettősség dominált; a barátaimmal az öltözőben beszélgettünk, a következő pillanatban felmentem a színpadra, elindult a koncert – mindegy, hogy száz vagy ezer ember előtt-, és más ember lettem. Az a dinamika elsodort abban a pillanatban, a zenekar felkészültsége, hogy magam mögött tudtam a próbák biztonságát, sodró lendületet adott, nehéz volt elképzelni, hogy az előző pillanatban még meghitten beszélgettünk. Az én olvasatomban ez is az egészséges skizofrénia megnyilvánulása.
A Piramis-dalok döntő többségének szövegírója Horváth Attila volt. Mennyire írta bele a gondolataidat, személyiségedet a sorokba?
Szinte a Piramis hatodik tagja volt, velünk élt, ismerte minden gondolatrezdülésünket, reakcióinkat, s kiválóan tudta artikulálni mindezeket a Piramis szövegekben. Ismerte mi az, ami a lényünkkel és egyéniségünkkel összeegyeztethető. Az ő fejéből pattantak ki az emlékezetes sorok, de nekünk írta, és tudta, hogy könnyedén tudunk azonosulni velük.
A Piramis, és a Generál időszakodban született dalok nemcsak az akkori emberek számára jelentettek sokat. Néhány nagyon ismert, ikonikus sor következik a dalokból, amik kérdésfelvezetőként szolgálnak.
„Őszintén akarok élni. Minden utam végig járni. Hinni abban, amire vágyom, s ha hiszek benne, küzdeni érte, bármilyen áron.” Maximalista vagy? Miben méred a sikert?
A sikert többféle módon lehet mérni: eladott lemezek és a koncertlátogatók számában, felizzó szakrális pillanatokban, az összhangulati volumen súlyában, vagy éppen a Sportcsarnokban összegyűlt zenebarátok ölelő karéjában. Ők segítettek sikerre vinni alkotó igyekezetünket. Az első sorokban ülők mosolyából, buzdító kacsintásukból, önfeledt mozdulataikból ki lehetett olvasni, hogy minden rendben van. Ez is a siker egyik lenyomata, ezért dolgozik a színpadi ember. Dalainkkal mi hála Istennek csúcsokat ostromoltunk, ami nagyon nagy örömöt okozott.
A dal címe és első sora „őszintén akarok élni”, miért épül ez a dal hangsúlyosan az őszinteségre?
Az őszinteség legfontosabb erényeink egyike. Például iszonyatosan bántott engem, hogy az édesanyám öngyilkossága előtti két évben nem tudtunk őszintén beszélgetni bizonyos körülmények miatt. Megviselt, hogy ebben az időszakban nem lehetett az őszinteség „luxusát” élni, mert fiú gyerek lévén velem nem oszthatta meg eltitkolt nemi habitusát, szexuális orientációját, ugyanis élete utolsó 25 évében egy hölgy mellett kereste a boldogságot. Sírni tudtunk együtt, de jó lett volna őszintén beszélni is. Anya élete utolsó két évében hat alkalommal mindent megtett, amit az élete ellen tenni lehetett a hipó-ivástól, a gyógyszer-túladagoláson át a metró elé ugrásig, és ezeket mind túlélte. Emlékszem, ültem az ágya szélén a kórházban, vagy otthon, de a témát kerültük, mint a forró kását… akárhányszor Ilona, az élettársa szóba került, hogy vele van-e baj, a válasz csak sírás és hebegés volt. Édesanyám végül 1976-ban egy kőbányai pályaudvaron vonat elé vetette magát és meghalt. Amikor ez történt 23 éves voltam, még generálos, a Piramis Őszintén akarok élni című gyönyörű dala csak évekkel később született.
Édesanyád életében a titkolózás, az őszintétlenség vagy a szégyen jelentették a pszichés összeomlást?
Nehéz kérdés… szerintem mind a három, de a szégyen leginkább, mert ez akkor társadalmilag, és az igazságszolgáltatás szempontjából is felelősségre vonható, büntetendő tétel volt. Ma, ha látnám anyámat egy pride felvonuláson, mindent megértenék. Bár ők nem vállalták a világ előtt, de nyilván volt susmorgás a kőbányai négyemeletes panelban, ahol laktak… Ma erre biztos lenne más megoldás.
„Szeretnék bízni mindenkiben, hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem.” Amióta világ a világ az ember legnagyobb félelme az árulás… Ezt sikerült elkerülnöd?
Nagyon erős az Istenhitem, mélyen hívő ember vagyok, de nem templomba járó. Ahogy az angol mondja: „have a talk with God” (beszélgess Istennel), ezt egy paptól hallottam egy nem klasszikusan megszövegezett imában 1977-ben, Angliában. Javarészt derűben, bizalomban volt részem, de azért sok csalódás is ért. Volt magánéleti és szakmai is, aminek hiányában nem lettek volna teljesen hitelesen énekelhetőek ezek a sorok… Olykor sajnos csalódtam barátok be nem tartott adott szavában, csalódtam zenésztársamban, Som Lajosban is, amikor azzal vádolta a zenekart, hogy elloptuk a jogdíjait. Ezek a fajsúlyos vádak elgondolkodtatóak voltak.
Sikerült tisztázni a vádakat?
Tudtuk, hogy képtelenségeket állított. Azért fantáziálhatott az ellopott jogdíjakról, mert nem érkezett meg hozzá a szerzői jogvédő hivatal értesítő levele. Az adott címen már nem találták, mivel élete utolsó éveiben nagyon sokat költözött. De a végén békében váltunk el, nagyon nemes pillanatban búcsúztam el tőle. Szerettem őt mindig, nagyszerű, jó humorú, dinamikus fickó volt. Nagyon sokan félreismerték, most itt is megragadom az alkalmat és kérem az olvasókat, zenebarátokat, hogy ne az utolsó tizenöt éve alapján ítéljék meg, miután az mélyrepülés volt; a paranoiát az alkohol, a kokain, és ki tudja, hogy még miegyéb váltotta ki belőle. Ezektől nagyon lehet repülni, ő ezt bebizonyította, de összességében egy szeretni való, egyenes tekintetű, jó srác volt. Legyen áldott az emléke!
„Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.” Ez egy csodásan megfogalmazott szívből jövő kívánság. Nem véletlen, hogy a legszentebb ünnepek idején ez a dal máig felcsendül. Mit jelentenek számodra az ünnepek, az önzetlen, feltétel nélküli szeretet?
Szakrális, gyönyörű pillanatok, amelyeknek ötvöznie kéne családtagokat, barátokat, az embereket. Ha ez az erő betölti hivatását és sikerül, akkor az óriási, ha nem, akkor kíséreljük meg legközelebb. Feltétlen híve vagyok, hogy szeretettel, türelemmel, odafigyeléssel, főleg empátiával rengeteg mindent meg lehet oldani. Ezek a sorok az „Ajándék” c. dalban nagyon nemesen csengő feszességben vannak összeállítva és az üzenetük is becses.
„Ismerlek, néha kérsz (…) Álmok közt ébren élsz, Másoknak adni félsz”. Jótékonyságról is ismert vagy. Szerinted hogyan-mikor ébreszthető fel az önzetlen adni-tudás, a kérni és elfogadni tudás az emberekben?
Azokra az embertársainkra, akik segítségre szorulnak, külön-külön nem lehet az emberek figyelmét felhívni, hogy „lásd őt így vagy úgy!”. Abban az emberben, aki egy szerencsétlen sorsú embertársunkra nem tud olyan empátiával, szolidaritással nézni, amely megilletné a szenvedőt, abban ezt nagyon nehéz lesz felébreszteni. De előbb-utóbb minden embert megérint az elmúlás vagy az egyre drámaibb kilátások felismerése, és akkor talán elgondolkodik, s meglátja benne az üzenetet. Nem ítélkezem az emberek felett, de önmagáért beszél, ha valakit egy testét vonszoló beteg ember látványa hidegen hagy. Egy tizenöt éves lánygyermek apja vagyok és amikor vele egyidős kislányokat látok a háborús híradásokban, megszakad a szívem. Amikor hallom hányan sérültek meg, mi történt velük, a „semmiről nem tehetnek” érzéssel szembesülök, és mindig az én gyermekemet képzelem oda, hátulról a lobogó haját látom… az borzasztó. Egy világjáró hajón dolgozva jártam Brazíliában, ahol láttam embereket leprával, Haitin olyan eltorzult emberi testeket, hogy nem akartam hinni a szememnek… A nehéz sorsok mellett nem tudok elmenni érzéketlenül.
Sokan nem mernek kérni, szégyellik… vagy nem tudnak elfogadni, kiszolgáltatottságnak élik meg…
A szemérmes, nehezen elfogadót is megértem, nehéz neki is, inkább a primér pillanatot látom magam előtt, hogy a szenvedésben szolidárisnak kell lenni mindenképpen. Van egy dalom a szóló lemezemen: „Nem vagy egyedül”. Egy alföldi tanyán éltem, ami másfél kilométerre volt a szerb, illetve vajdasági határtól. Amikor az amerikaiak bombázták Szabadkát, röpcédulákat is dobtak ki, amelyekben vigasztalták az embereket; „mi jót akarunk nektek!” Ezekből az én házam udvarára is hullott. „Nem vagy egyedül, én veled érzek, ha sírsz” – szól a nótám, rájuk gondoltam, mert Szabadka nagyon közel volt, esti fényeit a tanyámról lehetett látni. A pár száz méterre lakó szomszéd Juci nénit kérdeztem: nem akarnak elköltözni? Azt válaszolta: esze ágában sincs elmenni, a Jóisten vigyáz rájuk. Ez a bátorság és a hit ereje.
„Ember a világból csak a sajátod érdekel. A szükség határát ritkán hagytad el. Azontúl szintén van világ. Gondolhatod: ott gondolnak rád. S értünk a mindent jól vigyázd”. A mai környezetmegóvásra való figyelemfelhívás, a civilizációs ártalmak, az önzés egyre többünket megérint. Véleményed szerint mit lehet tenni egyes ember és társadalmi szinteken?
Nagyon nehezet kérdezel, bárcsak tudnám rá a választ. Sting 30 évvel ezelőtt egy reklámban vállalt szerepében azt sugalmazta, hogy fogmosás közben, amíg sikáljuk a fogunkat, zárjuk el a vízcsapot. A világsztárt erre a reklámra felkérték, és szívből, magától értetődően megtette. Ezek az apró kis mozaikok, amiket megtehetünk, a figyelemfelhívás és a példamutatás. A szelektív hulladékgyűjtés mozgalmába én például azonnal bekapcsolódtam, amint hírét hallottam. Ha az ember saját életével példázza, hogy hogy kéne tenni a dolgokat, akkor már az egyes ember szintjén sokat tesz. Ez a legnagyobb tanítóerő szerintem, hogy nagyobb társadalmi szinteken is követőkre találjon. Szepes Mária néni, akinek szerencsére a barátja lehettem, már a nyolcvanas években sokat beszélt nekem a természettudatosságról. Mária néni szava engem időben elért.
„Ha ismerném az ég ezernyi csillagát, (…) Ha ismerném a föld rég rejtett titkait, Ha meglelném a tűz eltűnő lángjait, (…) Mindig csak rád gondolnék!”. Első körös értelmezésben általában a szerelemre gondol, aki hallja. Mélyebb olvasatában a transzcendens, a magasabb erő, aki megjelenik a csodás fohász-sorokban?
Nagyon szeretem ezt a dalt, gyönyörű. Szigeti Edit egykori generálos kolleginánk írta 17 éves korában, volt vagy 50, amikor a Sportcsarnokban újra eljátszottuk, akkor kezet csókoltam neki, és azzal köszöntem meg neki ezt az igazgyöngy dalt. Minden szó, ami fel van fűzve a sorokban gyönyörű mondandó, minden benne van, természetesen a magasabb erő is, hiszen Isten mindenben jelen van.
„Ne azt kövesd, aki hátra dől, és a karosszékben a semmire tud várni. Eredj, haladj, hogy le ne maradj, és ne engedd, hogy megállítson bármi. Égni kell (…) annak, aki gyújtani akar.” Sándor, egész életedben magas hőfokon, nagy amplitúdókkal, saját célkitűzéseid szerint éltél. Ahogy írod a könyved címében; Ezt én választottam. Ezt tényleg te választottad? Volt esetleg forrófejűség is benne?
Nyilvánvalóan voltak hibás döntéseim, de hiszen az élet teljessége mozaikokból áll össze. Biztos vagyok benne, hogy voltak meggondolatlan dolgok, amiket elkövettem, de olyan kardinálisakat, melyek nyomasztanának, olyat nem. Mária néninek volt egy meglátása, meg is lepődtem amikor azt mondta: „Alex, kozmikus bűnt nem követtél el!”
A legvégén a könyvedben is azt írod: „Minden, ami megtörtént a kedvem szerint történt, és semmi olyan vágyálmom nincs, ami kimaradt volna.” Ezek szerint a stroke-t is feldolgoztad, be tudtad építeni az életedbe?
Abszolút betudtam! Azt mondom zenészként, hogy ez az élet egy másik üteme. Szerencsére az elmúlt 70 évben az öröm futószalagján jártam, az élvezet volt a menetirány az életemben. A sok földi jó után most jött egy olyan, hogy „kicsit állj meg és oldd meg!” Igazán belefér. [nevet] Öröm és nevetés most is van, persze másfajta öröm ez, de pl. minden áldott nap lemosdom tetőtől talpig, amihez nagyon nagy figyelem kell, mert az ember könnyen el tud esni. Fegyelmezem magam és ez óriási dolog. Millió hála azoknak az embereknek, akiknek a példájából tudtam tanulni. Elfogadom maradéktalanul, hogy valami nehézkesen megy… Egyébként az ügyetlenségeimen is tudok jókat derülni.
Véleményed szerint az életigenlés a betegségből való gyógyuláshoz nélkülözhetetlen attitűd?
Alapvetően én derűnek mondanám, a kedély egy nagyon figyelemre méltó állapotának, amire hála Istennek meg is van az okom, mert annyi örömöt, szeretetet, rajongást, annyi mérhetetlen kitárulkozást, őszinteséget és kedvességet kaptam és kapok, ami erőt ad a mához is. A Ments Életet Alapítvány négy évvel ezelőtt felkért, hogy a zeneszerző Menyhárt Jánossal írjunk meg a közösségük himnuszát „Várnak még új csodák” címmel. Egy fillért nem kértünk, tiszta szeretetből vállaltuk. Ezután 2022. március 14-én megtörtént velem a stroke… és a betegágyamon megkaptam azt a felvételt, melyen beteg gyerekek, leukémiások és nagyon súlyos, őrületesen nehézsorsú kisemberek nekem üzennek, hogy „Sanyi bácsi szedd össze magad!” és hozzá olyan mimika, emberség, szeretet áradt, hogy azt hittem szétolvadok tőle. Akkor is óriási hálával gondoltam rá, milyen jó időzítés volt, hogy én tudtam előbb adni; kértek bennünket, hogy írjuk meg azt a dalt és amikor velem történt a baj, az élet abban a pillanatban viszonozta az önzetlen szolidaritást.
Közismert, hogy Szepes Mária spirituális írónő nagy hatással volt életedre, mély barátság fűzött egymáshoz. Neki köszönhető a spiritualitás megérkezése az életedbe vagy már lépkedtél az ösvényen, amikor Mária nénivel találkoztál?
Igen, én már 1974-ben fogékony voltam lelki dolgokra, de 1976-ban édesanyám halála sajnálatosan nyomatékosan hívta fel figyelmemet mély érzésekre, amikre egyre fogékonyabb lettem. 1979-ben Szepes Mária nénivel való találkozásom egyenes folytatása volt az anyám halálával kapcsolatos ráébredésnek. Attól fogva kezdtem mindent árnyaltabban látni, de ezzel párhuzamosan a dualitás, az egészséges skizofrénia volt tetten érhető akkori életemben; miközben a legsikeresebb pillanatokat éltük át a színpadon, a legnagyobb mélységben volt a szívem. Megélni se tudtam a gyászt, egy napon volt édesanyám temetése és egy fergeteges koncertünk Törökszentmiklóson… Ennek volt valahol a következménye, hogy az édesanyám sorsa kapcsán Mária nénivel elkezdtük a bensőséges, négyszemközti beszélgetéseket, és hatalmas bizalom alakult ki közöttünk, amiért én nagyon hálás vagyok.
A csendre, az elvonultan élt életre is ekkortájt született meg az igényed?
Az ütem, a mi zenélési ütemünk annyira harsány volt, hogy törvényszerű volt az elcsendesedés igénye. Amikor a hangerőtől és a lázas ritmusgomolygó pillanatoktól volt telített az életünk, jött a másik ütem, kíváncsi lettem arra, mi van a másik oldalon, ahol csend és nyugalom lakozik, és nincs taps.
Őszintén nagyon érdekel, hogy egy sikeres sztáréletből hogyan lehet „kiköltözni” a csendbe? Vajon mi oka volt ennek a váltásnak az életedben?
Olyan alkatnak kell lenni, hogy abban a szent pillanatban váltani tudj, és a rákjegyű ember, amilyen én is vagyok, bír ilyen tulajdonsággal. Mária néni pszichokémiai dolgokra is felhívta a figyelmemet, ami azt jelenti, hogy a vízjelű emberek a jégtől, a cseppfolyóson át, az éterikus finomságok felé tudnak közlekedni. Ezt a három halmazállapotot, ha rávetítem a karakteremre, van, amiben megmerevedek, van, amiben fluid vagyok, mint a folyadék, és van, amikor éterivé finomodok. A jól működő halmazállapot-változások miatt a sikerek fluid folyadékos lendülete, a dübörgés és rajongásfütty, eksztatikus kurjongatás világa után, a taps nélküli, éteri csend térfogatában is nagyon jól érzem magam. Az asztrálcsürhe – Mária néni fantasztikus kifejezése ez – vagyis az érzelmi túlfűtöttség megy veled a csendbe is, de ezeket le kell rázni magadról, hogy elérjél a tökéletes csend teljességébe. Alföldi tanyámon tapasztaltam meg, hogy gitárjátékomra a csönd válaszol. Megpendítettem egy akkordot és mélységes csend válaszolt. Ez a csöndesség az igazi béke.
Megvan még a tanya?
Már eladtam, de egy olyan pesti barátom vette meg, aki azt mondta, bármikor visszamehetek. A régi bútorok még mind ott vannak, a gyermekkoromban kapott zongora is, barátom használja is őket és vigyáz rájuk, bármelyiket elhozhatnám, ha akarnám. Ha elmegyek a tanyára és leülök a zongora elé, komplett időutazás gyermekkorom messze ringó világába. Ez is egy sorskegy.
A sztársággal együtt járó csillogást, a fiatalságot hogyan lehet alázattal, lelkünkben hálával elengedni?
Márai Sándor, aki nekem nagy kedvencem, s a naplóiban boldogan bogarászok, azt mondta: „az ifjúságtól szépen kell búcsúzni”, azt hiszem ez nekem sikerült.
Az interjú vége felé beszéljünk a beceneveidről, a gyerekkorodról… Egy ország Sanyikája lettél, a zenész-szakmában és a barátaidnak Kölyök vagy, voltál Alex, és gyerekként Tufi, ami talán nem annyira ismert… Melyik beceneved a legkedvesebb?
Mindegyiket elfogadom, dinamikájában az akkori pillanat hű lenyomatai. A Tufi becenevet apámtól kaptam, nagyon kedves a szívemnek. A gyerekkori, nem budai csodapalotánkból a Keleti pályaudvar termináljára néztünk. Negyedik emeleti lakásunk rácsos ablakába kapaszkodva néztem a vonatok, gőzmozdonyok sokaságát, és állandóan tuffogtam. Apám további szellemes variánsokat talált ki: Tufenás, Tufec, de a Tufenás Bumbus volt a szívemnek a legkedvesebb. A Kölyök becenevet 16 éves korom körül kaptam, az Echo együttesben játszottam fél évig, ott az átlag életkor 23-25 volt, tehát magától értetődött, hogy az idősebb társaim kölyöknek szólítottak. Az Alex a külföldi utak során ragadt rám, nem őszintén szerettem, de elfogadtam, ma már egyre kevesebben becéznek így, de azért még találkozom vele. A legkedvesebb mostanában, a „Révész bácsika”, egy erdélyi pincér kislány adta, amikor szép komótosan botra támaszkodva bandukoltam. Ez is nagyon kedves a szívemnek, semmi bajom nincs vele. A bácsizás már normális a korosztályunkat illetően.
A Sanyika?
Apám szavai mindig figyelemre méltóak voltak számomra, azt mondta: „Fiam, őrült szeretetben van részed, mert a Sanyi már egy becézési fokozat, a Sanyika ennek tovább fokozása, és ez összecseng azzal, amit a koncertjeiteken is látok, nagyon szeretnek benneteket.”
Elégedett vagy-e, mindent elértél? Vannak-e színpadi vagy egyéb megcélzott álmok, amiket tervezel?
Olyan igazi, nagyon nagy nincs. Ha valaha még színpadon lesz dolgom, akkor a háromtagú zenekarommal, szelíden, békésen ülve fogunk zenélni. Nagy kegy lesz a Teremtőtől, ha ezt megadja. A könyv kapcsán, lehet, hogy még idén télen vagy a jövő év elején elszánom magam úgynevezett Életutam találkozókra. Nagyon sok meghívás érkezett. Az erdei kirándulások nagyon hiányoznak, ugyanis nagy természetjáró, barangoló ember voltam, olykor naponta húsz kilométereket tettem meg hetente többször. De komótosan, lassan, bácsikásan most is megy.
A könyvírás gondolata hogyan-mikor született? Mondhatjuk egyfajta terápia volt? Ahogy elmesélted az egész életedet, szinte az olvasó is jelen van a helyzetekben. Ez az élménydús, különleges visszaemlékezés mit adott a jelenbeli életedhez?
Abszolút mondhatjuk terápiának is. A pécsi klinikán az egyik orvosom, Péley Iván doktor úr, egy beszélgetés alkalmával figyelmembe ajánlotta a gondolatot, hogy az írás serkenti az agytekervényeket. Az írás lehetősége már korábban is vonzott, fejben megvolt, de most tudtam elszánni magam, hiszen most időm is lett rá. Kiváló társakra találtam Derksen Gyöngyi és Bálint Csaba személyében, akik lejegyezték az elbeszéléseimet, köszönet illeti őket a magam és minden olvasó nevében. A könyv kiadójával is korrekt volt az együttműködés, hálás vagyok minden igyekezetükért.
Az interjú végén kérlek, mondd el összegezve, mi az életigenlésed?
A hit! Imádság reggeltől estig, az ész és a szív cserekereskedelme, és egymás kölcsönös segítése. A szív ösztönzéseire nagyon figyelni… Ahogy az egyik dalban énekeljük, valahol mélyen legbelül megélt, nagyon intim érzés az Isten-hit, nem kell leborulni, nem kell okvetlen klerikális módon végezni – természetesen úgy is lehet, semmi akadálya -, a lényeg, hogy beszélgess az Istennel! Emlékszem, amikor a tanyán hajnalban mentem friss tejért Juci nénihez (aki nem hagyta el tanyáját az amerikai bombázás alatt sem, az állataival ott maradt) mondtam neki: „Tetszik tudni mit csináltam az úton, amíg idejöttem? Imádkoztam.” Mire ő: én egész nap azt csinálom! Mária néninek van egy gyönyörű axiómája „A szíveddel gondolkozz, és az agyaddal érezz.” Szívvel gondolkozni… hatalmas útravaló!
Vajda Márta
Fotók: Derksen Gyöngyi, Fekete Éva, Kriskó Zoltán és
Révész Sándor Hivatalos weboldal és internet
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
