Vannak színészek, akiknek a megjelenését harsány taps és reflektorfény kíséri, és vannak azok a „csöndes óriások”, akik nélkül a magyar filmművészet és színház szintén elképzelhetetlen lenne. Makláry Zoltán ilyen volt.
Ha ránéztünk az arcára, nem egy elérhetetlen sztárt láttunk, hanem az ezerarcú embert, aki úgy tudott eggyé válni a szerepeivel, hogy a néző szinte elfelejtette, hogy színészt lát a színpadon, a vásznon vagy a képernyőn. Makláry Zoltán nem játszott, hanem létezett. Nagyjaink életigenlése sorozatunkban most az ő munkásságát méltatjuk.
Makláry művészete a teljes önátadásról szólt. Számára a színészet nem a csillogásról, a vörös szőnyegről vagy a primadonnák és bonvivánok hiú világáról szólt. Őt a karakter igazsága érdekelte. Olyan alázattal hajolt meg minden egyes figura előtt, legyen az koldus vagy történelmi hős, mintha az élete múlna rajta. Ez a szerénység nem gyengeség volt, hanem egyfajta mély életigenlés, ami abban mutatkozott meg, hogy tisztelte az élet minden árnyalatát, és fontosabbnak tartotta a hitelességet a népszerűségnél.
Gondoljunk csak az egyik legemlékezetesebb alakítására, Mujkó cigány szerepére a Gül babában. Makláry itt nem csupán eljátszotta a figurát; ő maga volt a furfangos, életszeretetet sugárzó, mégis esendő karakter. Mozdulataiban, tekintetében ott vibrált az a népi bölcsesség és humor, ami miatt Mujkó alakja évtizedek múltán is beleégett a nézők emlékezetébe. Nem karikatúrát festett, hanem egy hús-vér embert, akinek minden rezzenése őszinte volt.
Ugyanilyen elemi erővel keltette életre a magyar történelem egyik legikonikusabb alakját, Bem apót a Föltámadott a tenger című Petőfi-filmben. Miközben mások talán szoborszerű, merev hőst formáltak volna a lengyel tábornokból, Makláry a „hős” mögött megmutatta az „apát”, azt a fáradt, de törhetetlen akaratú hadvezért, akinek tekintetében ott ült a szabadságharc minden súlya és reménye. Úgy vált Bemmé, hogy egy pillanatra sem akart többnek látszani nála, és éppen ettől vált monumentálissá.
Pályafutása során számtalan más remekműben is bizonyított. Ott volt a Körhinta felejthetetlen sógoraként, vagy A csodacsatár – ezekben öccsével, Makláry Jánossal együtt játszott – és az Édes Anna karaktereiben. Minden egyes epizódszerepet úgy emelt főszereppé, hogy közben soha nem játszotta le kollégáit a színpadról.
Bár János neve talán kevésbé égett bele a köztudatba, mint Zoltáné, ő is ugyanezt a szerény zsenialitást képviselte.
Makláry Zoltán élete és munkássága mementó a mai kor számára is. Azt tanítja nekünk, hogy az igazi nagyság a szerénységben lakozik. Hogy nem az a fontos, hány címlapon szerepelünk, hanem az, hogy mennyit tudunk átadni magunkból másoknak. Ő nem akart sztár lenni, ő „csak” művész akart lenni, és éppen ezért maradt meg nekünk örök csillagnak a magyar kultúra egén.
A színjátszás misztériumában kétféle óriást ismerünk. Az egyik, aki a saját izzó személyiségén keresztül szűri át a világot, míg a másik, aki képes teljesen „eltűnni”, hogy átadja a helyét a karakternek. Makláry Zoltánról bátran mondhatjuk, hogy a legtisztább, legmegrendítőbb képviselője a magyar film- és színházművészetnek.
Az ő életigenlése nem harsány jókedvben, hanem a létezés minden formája iránti végtelen kíváncsiságban és tiszteletben nyilvánult meg. Úgy tekintett az emberre – legyen az a társadalom peremén élő vagy a szellem arisztokratája –, mint megfejtendő titokra. Ezért volt az a „formaváltó zseni”, akihez hasonlót Sinkovits Imre alakjaiban láthattunk, mindketten képesek voltak egyik pillanatban koszos képű, kérges tenyerű dokkmunkásként hitelesen káromkodni, a másikban pedig egyetemi professzorként, a tudomány súlya alatt görnyedve, finom intellektussal érvelni.
Ez a fajta művészet az ego teljes háttérbe szorításáról szól. Makláry számára a színészet nem önmegmutatás volt, hanem szolgálat.
Makláry nem akart érdekes lenni. Nem akarta, hogy a magánember Makláry Zoltánt lássák Mujkó cigány vagy Bem apó mögött. Ő az életet igenelte azzal, hogy mindenféle sorsot méltónak talált a megformálásra. Számára egy falusi kovácsmozdulat ugyanolyan szent és fontos volt, mint egy akadémikus kézmozdulata. Ez a szerep iránti alázat tette őt pótolhatatlanná.
Nem kereste a sztárságot, mert az eltakarta volna a lényeget, vagyis a megfigyelést. Ő a háttérbe húzódott, hogy onnan nézhesse az embereket, és később belőlük gyúrhassa össze felejthetetlen alakításait. Ebben a csendes, szerény elvonulásban rejlett az igazi ereje. Makláry Zoltán olyan művész volt, aki nem a csillogástól vált naggyá, hanem attól a mérhetetlen empátiától, amivel minden emberi sorsot magára öltött.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
