Volt már úgy, hogy napokig nem beszéltél valakivel? Nem veszekedtetek. Nem csattantak el kemény szavak. Egyszerűen csak… elmaradtak a szavak. Te sem kerested őt, ő sem keresett téged. Kívülről csend volt, belül azonban napról napra magasabb lett egy láthatatlan fal.
Különös dolog a hallgatás. Tud vigasztalni, amikor egy gyászoló mellett ülünk. Tud szeretni, amikor egy öleléssel többet mondunk minden szónál. De tud rombolni is. Mert vannak csendek, amelyek nem békét teremtenek, hanem távolságot.
Talán ezért beszél olyan sokat a Biblia a szavakról – és a hallgatásról is. Mert kapcsolatainkat nemcsak az formálja, amit kimondunk, hanem az is, amit soha nem mondunk ki. A legvastagabb falakat nem téglából építjük, hanem elhallgatott igazságokból.
Az első tégla: amikor a tömeg kedvéért hallgatunk
A legtöbben nem azért sodródunk rossz irányba, mert rosszat akarunk tenni. Sokkal inkább azért, mert nem akarunk kilógni a sorból.
Ismerős a helyzet? Egy baráti társaságban valaki gúnyt űz egy távol lévőből. Egy munkahelyi beszélgetésben elindul a pletyka. Egy internetes hozzászólás alatt valakit igazságtalanul támadnak. Belül érezzük, hogy ez nincs rendben. Mégis hallgatunk. Legfeljebb küldünk egy mosolygó emojit, nehogy rólunk is azt gondolják: „túl érzékenyek vagyunk.”
Pedig minden ilyen pillanatban választunk.
A népi bölcsesség így fogalmaz: „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.” Pál apostol pedig ugyanezt mondja más szavakkal: „A jó erkölcsöt megrontja a gonosz társaság.” (1Kor 15,33)
Nem azért, mert Isten el akar választani bennünket az emberektől. Éppen ellenkezőleg. Azt szeretné, hogy jelen legyünk a világban, de közben megőrizzük a lelkiismeretünket, a tisztánlátásunkat és a bátorságunkat. A hallgatás ilyenkor nem semlegesség, hanem az első tégla a falban.
A második tégla: amikor önmagunk elől is elhallgatunk
Van azonban egy még nehezebb hallgatás, amikor már nem mások előtt hallgatunk, hanem önmagunk előtt. Mélyre temetünk egy hibát, egy rossz döntést, egy bűnt, és azt reméljük, hogy ha nem beszélünk róla, talán egyszer magától eltűnik. A magyar nyelv találóan mondja: „vaj van a füle mögött.” Az ember ilyenkor állandó készenlétben él. Fél, hogy egyszer kiderül, amit rejteget. Egyre több energiát fordít arra, hogy fenntartsa a látszatot.
Pedig a titok különös természetű. Fogva tart, szorongat, amíg nem mondjuk ki.
Gyökössy Endre az 51. zsoltárt találóan „pszichoanalitikus zsoltárnak” nevezte. Dávid addig próbálta elhallgatni bűnét, amíg már nemcsak a lelke, hanem az egész élete belerokkant. Amit nem mert kimondani, az belülről kezdte emészteni.
Ma már a pszichológia is beszél a feldolgozatlan szégyen és a tartós bűntudat romboló hatásáról. A Biblia azonban ezt évezredekkel korábban felismerte.
Jézus pedig nem fenyeget, hanem felszabadít: „Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne kerülne.” (Lk 12,2)
Ez nem elsősorban figyelmeztetés, hanem meghívás.
Isten nem azért világít rá az életünk sötét sarkaira, hogy megszégyenítsen bennünket, hanem azért, hogy végre meggyógyíthassa azt, amit mi évek óta rejtegetünk.
A harmadik tégla: amikor a csend bántani kezd
Nem minden hallgatás arany. Van hallgatás, amely gyógyít. És van hallgatás, amely sebez.
Babits Mihály sokat idézett mondata ma is érvényes: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”
Hányszor hallgatunk, amikor valakit igazságtalanság ér? Hányszor nem merünk szólni, mert félünk a következményektől? És hányszor büntetjük éppen a szeretteinket a csendünkkel? A napokig tartó szótlanság, a sértett elfordulás, a „majd rájön, miért haragszom”… Ezek mind falakat emelnek.
Jakab apostol kemény, de szeretetteljes mondatot ír: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak.” (Jak 4,17)
Van, amikor szeretni annyit jelent, hogy megszólalunk. Van, amikor szeretni annyit jelent, hogy megvédünk valakit. És van, amikor szeretni annyit jelent, hogy kimondjuk az igazságot szelíden, de bátran. A hallgatás nem mindig béke. Néha fal.
Ki bontja le a falakat?
Itt érkezünk el az evangélium szívéhez. A Biblia nemcsak arról beszél, hogyan épülnek fel a falak, hanem arról is, hogy ki bontja le őket.
Emlékszünk, amikor Ádám elrejtőzött, Isten nem lemondott róla, hanem megkereste.
Aztán amikor Péter háromszor megtagadta Jézust, Jézus nem megszégyenítette, hanem háromszor újra megszólította: „Szeretsz engem?”
És nagy tanítás, amikor a tékozló fiú hazatért, az apa nem a múltját sorolta, hanem elé futott.
A kegyelem lényege
Isten mindig közelebb jön, mint amennyire mi eltávolodtunk. Van út a túloldalra.
Nem az a kegyelem, hogy nincsenek falaink, hanem az, hogy Krisztus előtt egyik sem túl magas.
Lehet, hogy most olvasás közben valaki eszedbe jutott. Lehet, hogy egy régóta húzódó harag. Egy ki nem mondott bocsánatkérés. Egy titok, amelyet túl régóta cipelsz. Vagy egy igazság, amelyet ideje lenne szeretettel kimondani.
Talán ma nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyi falat építettél, hanem az, hogy melyikből bontasz ki ma egyetlen téglát.
Mert minden őszinte bocsánatkérés egy kibontott tégla. Minden megvallott bűn egy újabb rés a falon.
Minden kimondott igazság egy nyíló kapu.
A hallgatás falat emel. Az igazság kaput nyit. Krisztus pedig átvezet rajta.
Batári Gábor
** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
You must be logged in to post a comment.