Egy átütő tekintet, egy semmivel nem keverhető mozdulat, egy különös, nehezen megfejthető férfiasság, egy ikon. Alain Delon, akiről szinte lehetetlen úgy beszélni, hogy előbb ne az arca jelenjen meg előttünk. Csakhogy az ikon mögött ott volt egy férfi, egy ember is. Nagyjaink életigenlése sorozatunkban, halálának második évfordulója alkalmából rá, az ikon mögött megkeresett emberre emlékezünk.
Generációk rajongtak érte, színészóriásként élt köztünk, ő azonban nem úgy érkezett a filmszakmába, mint aki gyerekkora óta színész akart lenni. Saját elmondása szerint a mozi sokáig egyáltalán nem érdekelte. A hadsereg, Indokína és különféle alkalmi munkák után szinte belecsöppent a filmezésbe. Yves Allégret rendező felesége látta meg benne azt a figurát, akit a férje keresett egy filmhez. Delon először nem is akarta elvállalni a szerepet.
Aztán a világ meglátta az arcát. És ettől kezdve nem engedte el.
„Egyáltalán nem voltam vak arra, hogy tetszem” – nyilatkozta Delon, aki soha nem tett úgy, mintha nem tudná, hogy gyönyörű. Miért is tette volna?
Interjúkban derűs őszinteséggel beszélt arról, hogy tisztában volt a hatásával, és tudta, hogy a nők felfigyelnek rá. Elmondta, hogy külsejét az édesanyjától örökölte, és amikor néha hátrasimította a haját, a tükörben őt látta.
A szépségnek azonban szerinte volt egy másik oldala is. A jó külső segít, de akadályoz is. A szép férfit könnyű besorolni: fiatal hős, romantikus főszereplő, álomférfi. Aztán be kell bizonyítania azt is, hogy közben színész.
Delon pontosan tudta, hogy az arca előbb érkezik meg egy filmbe, mint ő maga.
Talán ezért is volt fontos számára, hogy a kamera előtt ne csupán egy szépen megvilágított arc legyen. Arról is beszélt, hogy évekig nem használt sminket, mert inkább a bőr élő felülete érdekelte, a grain de peau, amely mozog és lélegzik. A sminket maszknak érezte. Különös dolog ez egy filmsztártól, a világ a tökéletes arcát imádta, ő pedig azt akarta, hogy a kamera az élet múlását is lássa rajta.
A vörös szőnyegen túl
A világsztárságot kívülről könnyű irigyelni. Belülről azonban egészen más lehetett. A vörös szőnyegen a tökéletes tartás, az elegáns öltöny, az újságíróknak és fotósoknak szánt tekintet szinte elvárás volt. Ő maga azonban igencsak ambivalensen viszonyult ehhez az egészhez.
A világ imádta Alain Delont nézni. Ő viszont talán kevésbé szerette, hogy folyton nézik. „Az életem egy jéghegy. A közönség csak a felszínt látja, a nagy része pedig rejtve marad.” Ez a mondata talán közelebb visz hozzá, mint bármelyik filmográfia.
A nyilvánosság Alain Delont akarta. A magánember Delon viszont nem feltétlenül akarta a nyilvánosságot. Egy interjúban arról beszélt, hogy a filmezést szereti, a szakmát körülvevő világot viszont egyáltalán nem. A kamera előtt, a „motor” és a „cut” között érezte magát igazán otthon. Minden más – a filmes közeg, a versengés, a háttérjátszmák – inkább fárasztotta.
A legendás Delon mögött egyszer csak feltűnik egy egészen más ember: nem a vörös szőnyeg királya, hanem egy férfi, aki szerette a munkáját, de nem feltétlenül szerette azt a világot, amely körülvette.
A barátság és a valódi kapcsolatok
Amikor megkérdezték tőle, mit szeret a filmes pályán kívül, nem valami fényűző dolgot mondott, hanem a barátait. Többnyire nem is a filmszakmából kerültek ki. Az igazi barátság számára a legfontosabb dolgok egyike volt a világon.
Ez más kép róla, mint amit az ikonikus fotók sugallnak, ahol Alain Delon gyakran egyedül látható. A saját történeteiben viszont újra meg újra emberekhez kötődik. Barátokhoz. Szerelmekhez. Családhoz.
Jean-Paul Belmondóval híresen jó volt a barátsága. Két teljesen különböző személyiség voltak. Delon sokszor keménynek, zárkózottnak tűnt, Belmondo egészen más alkat volt, mégis értették egymást. Volt köztük heccelés, játékos versengés, szakmai rivalizálás, mégis megmaradt valami sokkal fontosabb: a valódi kötődés.
A nagy fordulat
Ő volt a tökéletes platóni férfiszépség, milliók elérhetetlen, plátói szerelme. Ám miközben a világ a lábai előtt hevert, a magánember Alain Delon egy ponton hátat fordított a csillogásnak. Önként vállalt visszavonulásban, büszke remeteségben élt douchy-i birtokán, hűséges kutyái között. Ez az elvonulás nem egyszerűen az öregedés következménye volt. Sokkal inkább egy tudatos döntés, miszerint nem kívánt mindenáron részt venni abban a világban, amelytől egyre idegenebbnek érezte magát.
Megalkuvást nem tűrő őszinteséggel beszélt arról, hogyan látja a világot: „Az élet már nem tartogat számomra sokat, mindent megismertem, mindent láttam már. De mindenekelőtt utálom ezt a kort, hányok tőle. Nincs többé tisztelet, nincs adott szó. Csak a pénz számít.”
Douchy és a kutyák
Talán nem véletlen, hogy élete végének egyik fontos tere éppen az a birtok lett, ahová a világ már sokkal kevésbé tudott utána menni. Douchy nem egyszerűen birtok volt számára. Az a hely lett, ahol a világhírű Alain Delonból újra egyszerűen Alain lehetett.
Élete során mintegy ötven kutyát tartott, a birtokán pedig saját állattemetőt és kápolnát is létesített. Végül hatósági engedéllyel őt magát is kedvencei mellé temették.
Rendszeresen támogatott állatmenhelyeket, és többször is fellépett az állatkínzás ellen. A kutyákhoz való kötődése sok mindent megmutatott abból a férfiból, aki a kamera előtt gyakran keménynek és kiismerhetetlennek tűnt.
Talán éppen itt volt a legkevésbé szüksége arra, hogy bármit is eljátsszon.
Budapest és a magyar hangok
Alain Delon nemcsak Cannes-ban és Párizsban mozgott otthonosan. Szerette Budapestet is.
Amikor Jean-Paul Belmondóval Magyarországra látogatott, lenyűgözte a Halászbástya panorámája, és a Budai Vár hangulata is megmaradt benne. A magyar közönség emlékezetében azonban nemcsak a budapesti látogatásai miatt maradt különleges. A hazai nézőknek a hangja is hozzátartozott Alain Delonhoz.
A fekete tulipánban Lukács Sándor kölcsönözte a hangját, és nem is akármilyen feladatot kapott. Delon kettős szerepben játszott, így a magyar színésznek két különböző karaktert kellett megszólaltatnia. Más filmekben Kalocsay Miklós, később pedig Oszter Sándor hangján is hallhattuk. Így a magyar nézők számára Alain Delon alakja idővel összekapcsolódott ezekkel a jellegzetes, nagy színészi orgánumokkal is.
Talán ezért is van, hogy ha egy régi Delon-film megszólal a televízióban, sokunknak nemcsak az arca, hanem egy ismerős magyar hang is azonnal visszahoz egy egész korszakot.
Életigenlése: a valódiság és a lázadás
A fiatal Delon arca legendát csinált belőle. Az öregedő Delon arca pedig egy ember történetét kezdte el mesélni.
Delon élete tele volt ellentmondással, magánnyal, veszteséggel, szeretettel, munkával, szépséggel és öregedéssel. Nem próbálta mindezt egyetlen szép, hibátlan legendává kisimítani. Talán éppen ez az ő életigenlésének egyik kulcsa. Nem az, hogy mindig boldognak látszott, hanem az, hogy minden csalódása, vesztesége és ellentmondása ellenére ragaszkodott ahhoz, ami számára még mindig élő és valódi volt: a munkához, a barátaihoz, az állataihoz, a családjához és a saját világához.
A fiatal Alain Delont a világ akarta. Az idős Alain Delon pedig egyre inkább azt akarta, hogy a saját életét élhesse. Egész életében szerepeket játszott. A világ azonban talán akkor láthatta őt a legközelebb önmagához, amikor már nem akart senkinek megfelelni. Amikor egyszerűen csak Alain maradt Douchyban, a kutyái között, a saját világában.
Talán ez volt az ő utolsó és legfontosabb szerepe: végre nem eljátszani, hanem megélni önmagát.
Vajda Márta, Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
