Tanulságos történet a tudomány másik oldaláról
Nem célom megbántani vagy elítélni bárkit. Ez az írás tanulságul szolgál mindazoknak, akik egészségügyi problémákkal küzdenek és segítő után kutatnak. De nagyon nem mindegy, kiben bíznak meg.
Ez a történet rólam és egy magát „gyógyítónak” nevező emberről szól, akit egykor a barátomnak tartottam és akiben megbíztam. Az érintettek személyiségi jogainak tiszteletben tartása miatt nevek és személyes adatok nem kerülnek nyilvánosságra.
KI AZ A „GYÓGYÍTÓ”?
A „gyógyító” foglalkozását tekintve nem orvos. A civil szférából érkezett, autodidakta módon sajátított el bizonyos ismereteket. Magát „coach-nak” nevezte, bár sem a szó valódi jelentésével, sem annak mélyebb tartalmával nem volt tisztában, arról pedig végképp nem volt fogalma, milyen komoly feladattal és felelősséggel jár ez a hivatás. Büszkén hirdette, hogy ő nem a hagyományos utat járja, hanem más, transzcendentális, alternatív hipnózis terápiával gyógyít. Az ő agya másként volt huzalozva: alapszabálya az volt, hogy nincsenek szabályok. Ezért aztán minden alapvető szabályt megszegett. Nem értette meg, hogy a szabályokat nem öncélúan, hanem éppen azért alkották, hogy másokat megóvjanak a problémáktól, súlyos következményektől, akár életveszélyes helyzetektől is. Ezek mögött a szabályok mögött ugyanis évtizedes tapasztalat, kipróbált tudás és gyakorlati bölcsesség áll. Nem csoda, hogy folyamatosan kapta a pofonokat, a büntető „piros mikuláscsomagokat”, de őt ez egyáltalán nem érdekelte.
A TUDÁS ALÁZATRA TANÍT
Az évek során sok tapasztalat és gyakorlati tudás gyűlt össze bennem, amit nem önelégültséggel, hanem egyre nagyobb alázattal és nyitottsággal kezelek. Sokféle emberrel találkoztam, sokféle módszerrel ismerkedtem meg – és mindig arra törekedtem, hogy megértsem, mi szolgálja igazán a segítségre szorulók javát. Nyitott vagyok az alternatív megközelítésekre is: nem utasítok el semmit, ami valóban támogatja az egyént, és nem okoz számára kárt. Úgy gondolom, minden eszköz értékes lehet, ha jó szándékkal, hozzáértéssel és felelősséggel alkalmazzák.
AMIKOR AZ EMBER BETEG LESZ
2012-ben teljesen egészségesnek éreztem magam, semmilyen panaszom nem volt. Egy évvel később, egy kontrollröntgenen derült ki, hogy daganat van a szívemen – egy „kis citromnyi” méretű, 5x6x3 cm-es képlet. Ez a hír bárkit letaglózna. Én sem voltam kivétel. A döbbeneten túl ott volt bennem rengeteg kérdés, félelem, bizonytalanság. A lehetséges megoldás egy rendkívül bonyolult, endoszkópos műtét lett volna: a szívet leállították volna, mesterséges keringéssel tartottak volna életben, a tüdőt összeejtve próbáltak volna meg hozzáférni a daganathoz. Nehéz elképzelni, mit érez az ember, amikor ilyen helyzettel szembesül: tudja, hogy döntést kell hoznia, miközben a következmények súlya óriási. Hosszas mérlegelés után végül úgy döntöttem, nem vállalom a műtétet, hiszen, ha végzetes dolog történne, az a családomat nagyon mélyen érintené.
A BIZALOM LASSAN, A KÉTELY GYORSAN SZÜLETIK MEG
2019-ben, hat évvel a diagnózisom után találkoztam először a „gyógyítóval”. Rendkívül kulturáltan és magával ragadóan tudott beszélni számtalan témáról, különösen az alternatív gyógyászatról. Érdeklődve hallgattam rögtönzött kiselőadásait, akkor még nem találtam bennük semmi kivetnivalót. Egy véletlen folytán tudta meg, hogy korábban daganatos betegséggel diagnosztizáltak, és azonnal felajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy ingyen fog kezelni, mert számára különleges kihívás egy ilyen esettel foglalkozni. Ez elsőre kifejezetten szimpatikusnak tűnt. Ugyan voltak bennem fenntartások, hiszen még laikusként is tudja az ember, hogy bizonyos kezelésekhez tapasztalat, képzettség és felelősségérzet is kell, de a „gyógyító” rendkívül meggyőző volt. Azt ígérte, hogy a kezelés nemcsak hatékony lesz, hanem teljesen kockázatmentes is. 1000%-ig biztos volt a sikerben.
Naponta többször hívott, és valóságos üzenetáradatot zúdított rám, tele olyan írásokkal és anyagokkal, amelyek látszólag szakmai tartalommal bírtak. Már a puszta átolvasásuk is komoly idő- és energiaráfordítást igényelt. Az elején nem igazán akartam ezzel foglalkozni, nem volt hozzá sem türelmem, sem erőm –, de a „gyógyító” olyan állhatatos és kitartó volt, hogy végül elkezdtem beleásni magam az anyagba. Egy ponton világossá tette: az ideje drága, nem foglalkozik akárkivel. Azt kérte, hogy mielőbb döntsem el, kérem-e a kezelést vagy sem, mert sokan várnak rá, én viszont egy különleges eset vagyok, és ezért hajlandó rám szánni a nem létező szabadidejéből. A sok noszogatás hatására végül úgy döntöttem, hogy kipróbálom a technikáját és belevágtam. Már az elején erősen szkeptikus voltam, és sajnos az idő engem igazolt.
A HATÁR, AMIT NEM SZABAD ÁTLÉPNI
A „gyógyító” módszere hipnózis alapú terápia volt. Ezzel önmagában nem is lenne gond – feltéve, ha azt megfelelő képzettséggel rendelkező, erre jogosult személy végzi. Csakhogy létezik egy jogi és etikai alapelv, közismerten „boszorkánytörvényként” emlegetik, amely kimondja: hipnózissal történő gyógyítást kizárólag olyan személy végezhet, aki megfelelő iskolázottsággal és hivatalos szakvizsgákkal rendelkezik. Ő azonban egyik feltételt sem teljesítette. Ennek ellenére évek óta folytatja ezt a tevékenységet. Véleményem szerint óriási felelőtlenség bárkit úgy kezelni, hogy a kezelő félnek nincs átfogó rálátása az adott betegségre. Ez különösen akkor veszélyes, ha olyan állapotokról van szó, amelyek mögött komoly, akár életet veszélyeztető problémák állhatnak.
A „gyógyító” eredeti foglalkozása egyébként teljesen kívül esett az egészségügyi vagy terápiás szakmák körén. Korábban ő maga is komoly betegséggel küzdött, szteroidkezelést is kapott, és bár állítólag meggyógyult, vagy legalábbis tünetmentes lett, ennek során mélyen megrendült a bizalma az orvostudományban. Egy ponton úgy döntött, hogy hátat fordít az orvosi kezeléseknek, és saját módszereket kezdett alkalmazni. Azt vallotta, hogy amit saját magánál elért, az másoknál is működhet. Ettől kezdve nemcsak kezelni akart, hanem bizonyítani, hogy ő többre képes, mint azok, akik mögött évtizedes tanulás és tapasztalat áll. Az, hogy engem mégis kezelni akart – annak ellenére, hogy alapvetően szkeptikus voltam -, valószínűleg számára külön „trófea” lett volna. Egyfajta személyes diadal, hogy megtérített és meggyógyított valakit, aki korábban nem hitt benne. Ez lett volna az ő elégtétele.
KONTROLL ÉS KIJÓZANODÁS
Mindig is precíz és szabálykövető ember voltam. Úgy gondolom, hogy a gyógyítás nem játék, ezért a „kezelés” ideje alatt végig szigorúan figyelemmel kísértem az állapotom alakulását. Míg a „gyógyító” erről mit sem tudott, én rendszeresen visszajártam kontrollvizsgálatokra, és képalkotó eljárásokkal dokumentáltattam a daganat méretét. Ezt magam miatt is fontosnak tartottam, hogy objektív tények alapján értékelhessem a hatékonyságot, ne csupán benyomások vagy remények alapján. Sajnos hamar világossá vált, hogy a kezelésnek a daganatra nem volt semmiféle hatása. Ekkor döntöttem el, hogy befejezem ezt a „terápiát”. Bár nem volt egyszerű lezárni az együttműködést, hiszen a „gyógyító” meggyőződésesen hitt a saját módszerében, és nem fogadott el semmilyen észszerű érvet. Úgy éreztem, csak egyféleképpen tudok megszabadulni tőle, ha elhitetem vele, hogy „meggyógyultam”, és ezzel számára is okafogyottá válik a folytatás. Ha ugyanis rájött volna, hogy a kezelés nem hozott eredményt, valószínűleg engem hibáztatott volna érte, mint olyasvalakit, aki „nem hitt eléggé”, vagy „nem csinálta jól”. Ismertem már annyira, hogy tudjam: ismét rám zúdítaná az információcunamit, a tudományosnak tűnő és valóságtól elrugaszkodott cikkek tucatjait, felszólítva, hogy „olvasd el, tanuld meg, és csináld”. Ezt a kört nem akartam újra megfutni.
A LEPEL LEHULL
A történet elején őszintén tiszteltem a „gyógyítót” azért az elszántságért, amivel segíteni akart. Egy teljesen ismeretlen embernek, bajban, ellenszolgáltatás nélkül – ez akkoriban nagyon nemes gesztusnak tűnt. Úgy éreztem, valódi szándék vezérli. Még ha szokatlan is volt az út, amit választott, a jóindulatát nem kérdőjeleztem meg. Ahogy azonban telt az idő, világossá vált számomra, hogy a terápia nem működik. Ezt elfogadtam, és lezártam volna magamban, de ekkor történt valami, ami mindent más megvilágításba helyezett. A kezelések után egy alkalommal megjegyezte, hogy külföldön ezért több millió forintot is elkért volna, csak hogy érezzem, micsoda értéket kaptam tőle. A célja talán az volt, hogy lenyűgözzön a „szakmai kaliberével”, de én ekkor már egészen mást láttam. Nem szóltam semmit, de belül megmozdult valami. Elkezdett megváltozni róla az a kép, amit korábban kialakítottam. Ott és akkor átkoztam magam, amiért ennyire jóhiszemű voltam.
AZ ÖNÁLTATÁS ÉS EGY „TUDOMÁNYOS DOLGOZAT”
A „gyógyító” a mai napig abban a hitben él, hogy engem meggyógyított. Én ezt soha nem cáfoltam meg nyíltan – nem azért, mert igaz lenne, hanem mert egyszerűen nem lett volna értelme. Az ő legnagyobb hibája ugyanis nem a módszere volt, hanem az, hogy teljes rálátás nélkül próbált kezelni olyan betegséget, amiről sem pontos ismerete, sem valódi tapasztalata nem volt. Esetemben például azt sem tudta, hogy milyen típusú daganatról van szó – ennek ellenére kezdett hozzá a „terápiához”. Amit ő sikernek könyvelt el, az egy félreértés volt, de ezen annyira felbuzdult, hogy úgy döntött: erről a „gyógyításról” tudományos dolgozatot ír. Ennek külön weboldalt is szentelt volna. A honlapból végül nem lett semmi, a dolgozatot pedig sosem fejezte be. Bár úgy tűnt, rendkívül lelkes, a tudományos megalapozottság enyhén szólva is hiányzott belőle. Ezt jól példázza, hogy forrásként olyan, sci-fi kategóriájú filmekre hivatkozott, mint például a Lucy. (Az a film, amelyben az emberi agykapacitás 100%-os kihasználásából származik szupererő.) A kézirat idővel egyre terjedelmesebbé vált, meghaladta a 200 oldalt is. Ennek egy kivonatát, egy összefoglaló cikket egy magazinban akart megjelentetni. Ezt viszont sikerült megakadályoznom, mert a tartalma minden valóságalapot nélkülözött. Egyetlen „sikeresnek” vélt eset még nem ad alapot következtetések levonására – különösen, ha a siker ténylegesen nem igazolható. Ahogy a mondás is tartja: egy fecske nem csinál nyarat.
ÉRZELMI VIHAROK ÉS HOSSZÚ ÉVEK TANULSÁGAI
Nálam a betegség hátterében – legalábbis részben – egy mély érzelmi krízis állt. Egy öt hónapon belül történt tragédiasorozat három közeli hozzátartozó elvesztésével teljesen letaglózott. Ketten közülük a karjaim között mentek el, egyikük pedig egy előrehaladott, áttétes daganatos betegség következtében halt meg. Ezek a veszteségek mély nyomot hagytak bennem, és úgy érzem, szerepet játszottak abban, hogy később nálam is daganat alakult ki. Ettől eltekintve mindig is tudatos, kiegyensúlyozott életet éltem: nem dohányzom, nem iszom, nem használok semmilyen függőséget okozó szert, rendszeresen sportolok, stabil, boldog családi és szakmai háttér vesz körül.
Most 2025 van, vagyis már 12 év telt el a daganat felfedezése óta. Ha ez a daganat valóban rosszindulatú lett volna, nagy valószínűséggel nem írhatnám most ezeket a sorokat. Az ilyen típusú elváltozások, ha agresszívak, gyorsan terjednek és nem sok időt hagynak a mérlegelésre. Az én esetemben azonban a daganat végül jóindulatúnak bizonyult – bár egy meglehetősen problémás helyen található -, de az elmúlt évek során nem nőtt, és szerencsére semmilyen tünetet nem okoz. Ez az időtáv önmagáért beszél. Ha annak idején a „gyógyító” valóban értette volna a betegség természetét, valószínűleg ő maga is belátta volna, hogy a „siker”, amit magának tulajdonított, nem az ő tevékenységének az eredménye volt.
MIÉRT MENTEM BELE A „GYÓGYÍTÁSBA”? ÉS MIT TANULTAM BELŐLE?
Korábban láttam már olyat, hogy valaki papíron egészségügyi végzettséggel rendelkezett, mégsem állt a helyzet magaslatán a gyógyításban. Ugyanakkor találkoztam olyan emberrel is, akinek nem volt formális végzettsége, mégis rendkívüli gyógyító érzékkel bírt. Ezért azt gondoltam, végső soron mit is veszíthetek? Kipróbálom a kezelést, hiszen a szándék jó, és a „gyógyítót” az elején kifejezetten nagyra becsültem az önzetlensége, elhivatottsága és segítőkészsége miatt. Utólag visszanézve viszont azt is belátom: érdemes lett volna referenciát kérni, mielőtt belevágok. Sajnos idővel egyre világosabbá vált számomra, hogy a terápia mögött nincs valódi tudás, módszertan vagy szakmai megalapozottság. Az igazi veszély pedig nem is az, hogy a kezelés nem működik, hanem az, hogy közben a legdrágábbat, az időt veszi el a betegtől. Az időt, amit egy hozzáértő szakember irányításával a gyógyulásra lehetne fordítani.
A „gyógyító” legfőbb hibája az volt, hogy minden betegségre ugyanazt az egy módszert alkalmazta, és annyira hitt a saját tévedhetetlenségében, hogy még csak fel sem merült benne: talán nincs igaza. És hogy miért nem mondtam meg neki, hogy a kezelés hatástalan volt? Mert tudtam, hogy egy fanatikust nem lehet meggyőzni. Egy intelligens ember képes belátni, ha tévedett, de egy olyan, akit az egója vezérel, soha nem fogja elfogadni, hogy hibázott. Biztos voltam benne, hogy engem hibáztatna: nem olvastam el a teljes anyagot, nem tartottam be minden utasítását, és így tovább. Ezért egyetlen kiútként azt választottam, hogy elhitettem vele: meggyógyultam. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy véget vessek az együttműködésnek. Ő pedig, biztos lévén saját nagyságában, ezt fenntartás nélkül el is hitte, és keresett egy újabb „pácienst”.
Képzeljük el: mi történt volna, ha nem vagyok ilyen óvatos, ha nem ellenőrzöm időről időre a daganat alakulását? Mi van akkor, ha közben a betegség súlyosbodik, és az elvesztegetett hónapok miatt a gyógyulás reménytelenné válik? Mi van azokkal, akik vakon hisznek, és nincsenek eszközeik vagy ismereteik, hogy felmérjék, valóban javul-e az állapotuk? És akkor felmerül a kérdés: hogyan védekezhetünk az ilyen emberek ellen? Kiben bízhatunk meg? És vajon milyen felelősség terheli azt, aki mások hitével, sőt életével játszik? Egy hivatásos gyógyítót – ha hibát követ el – jogi, szakmai és erkölcsi következmények is sújtanak. De ki vonja felelősségre azt, akinek semmilyen hivatalos kompetenciája nincs, mégis azt állítja magáról, hogy képes gyógyítani? Ez a történet nemcsak az én személyes küzdelmem, hanem figyelmeztetés is: az egészségünkért felelősséget kell vállalnunk. A hit nem helyettesíti a tudást, de kiegészítheti, ha megfelelő kezekben van. A tapasztalatom azt tanította meg, hogy a segíteni akarás önmagában nem elég. Szakértelem nélkül a jó szándék is veszélyes lehet. A legfontosabb tanulság, amit hazavihetünk: bízzunk – de ne vakon.
anonym (Egy orvos története)
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
