Címlapinterjú Illényi Katica hegedűművésszel
Minden hangban benne van a hála, az élet szeretete, az öröm. – vallja Illényi Katica, akinek neve fogalom a magyar könnyű- és komolyzene világában. Liszt Ferenc-díjjal kitüntetett virtuóz hegedűművész, érdemes és kiváló művész, énekesnő, a klasszikus zene, a jazz és a crossover stílus határain bátran átkelő alkotó. Emellett az egyetlen magyar művész, aki mesterfokon szólaltatja meg a titokzatos theremint is.
Katica a színpadon él igazán. Ott, ahol minden hang egy érzés, minden rezdülés egy vallomás. Hivatása a zene, teltházas koncertjein a közönség szeretete inspirálja és ő a muzsikán keresztül gyógyít, lényével feltölti a hallgatóságát. Kevesen tudják, hogy volt idő, amikor a dallamok kicsit csendesebben szóltak: rákbetegségen esett át. Óriási belső erővel, hittel és kitartással járta végig ezt az utat. Ma már gyógyultan áll újra a színpadok fényében. Mi Katica életreceptje? Otthonról, zenéről, énekről, táncról, színpadról, lelkierőről, betegségről, gyógyulásról, tervekről beszélgettünk és arról is szó esett, hogyan lehet az élet legnehezebb pillanataiban is dallamot formálni.
Hogyan indult a kapcsolatod a hegedűvel?
Három és fél éves voltam, amikor a kezembe adta édesapám a hangszert. Arra emlékszem tisztán, hogy teljesen természetes volt a családban a muzsika, apu hegedült minden nap, édesanyám zongorázott és a bátyám is hegedült már. Apu úgy tanított, hogy észre sem vettük, hogy ez később napi rutin lesz. Az elmeséléséből tudom, hogy az első hegedűórák úgy alakultak, hogy azt mondta: „ez egy olyan érdekes hangszer, hogy benne vannak a dalok, meg a muzsikák, gyere, segítek neked kikeresni, hogy hol vannak a hangok.” Így kezdtük, ezek voltak az első gyerekdalok.
Milyen útravalót kaptál otthonról zeneileg és emberileg?
Szigorú, ámde szeretetteljes, tudatos nevelést kaptunk. A testvéreimmel együtt már anyatejjel szívtuk magunkba a muzsikát. Minden szobából zene szólt, minden szobában gyakorolt valaki – a három testvérem, én, sőt még apu is – és apám sorba járta a szobákat, mindannyiunknál eltöltött egy-két órát. Ez így ment minden nap. Nem nagyon volt szünnap, talán karácsonykor és nyáron egy-két hetet engedett kihagyni apu. Nagyon komoly értékrendeket kaptam, ami meghatározza az egész életemet. Sokszor mondom, amikor valami nehézség előtt állok, hogy ha hegedülni megtanultam, akkor azt is megtanulom. Egy hangszer tanulásához tulajdonképpen egy élet is kevés és korai gyerekkorban, ha ránevelik az embert egy mindennapos, tudatos munkára, úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb érték és ajándék, amit szakmailag kaphatunk otthonról. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas előny az, ha az egyik szülő, ahogy nálunk az édesapám minden nap ott állt mellettünk, kontrollálta és irányította zenei életünket. Behozhatatlan előny, ha ezt összehasonlítom egy olyan gyerekkel, aki csak zeneiskolába jár és hetente kétszer fél órát kap. Úgyhogy nagyon szerencsés helyre születtem.
A testvéreiddel közös muzsikálás mindig különleges élmény. Miben más a családoddal zenélni, mint kollégákkal?
A legjobb a testvérrel muzsikálni, két szempontból. Először is lelkileg, mert összeköt minket minden, a gyerekkorunk, múltunk, családunk, ami nagyon szoros szeretetközösség, ezt semmilyen kollégával nem tudja az ember átélni, csak a testvérével. Másodszor, ami nagyon-nagyon örömtelivé teszi a közös muzsikálást az, hogy ugyanazon értékrendek szerint nőttünk fel, ugyanúgy tanítottak minket, ugyanúgy az édesapánk volt a tanárunk, és ez közös zenei gondolkodást eredményezett. Természetesen nekünk is kell próbálni, de annyira egyértelmű minden, hogy minden magyarázat nélkül nagyon egyszerűen megy a zenélés. Mérföldkő volt a karrierem során 2010-ben a Művészetek Palotájában szervezett koncertünk, ahol a testvéreim voltak a vendégeim „4 Illényi” címmel adtunk két csodálatos koncertet. Életem egyik meghatározó és legszebb élménye volt a testvérekkel muzsikálni.
Mire emlékszel legszívesebben azokból az időkből, amikor bontogattad a szárnyaid?
Nagyon izgalmas időszak volt számomra. Miután befejeztem a Zeneakadémiát és megkaptam a hegedűművész diplomámat, rájöttem, hogy sok minden más dolog is érdekel, amire addig nem volt időm. A komolyzene teljes embert igényel és én kisgyermek korom óta azon az úton mentem. Azután, amikor tudatossá vált bennem, hogy énekelni, táncolni is szeretnék zenés darabokban, akkor a színjátszást is kipróbáltam. Gyakorlatilag huszonévesen nulláról kezdtem el táncolni, amikor megcsináltattam az első szteppcipőmet, amikor először mentem énekórára, hangképzésre és kitaláltam, hogy szeretnék énekelni is. Titokban indult ez az egész, mert nem akartam azt hallani, hogy „miért akarsz te mást csinálni, amikor neked már van egy szakmád, miért akarsz énekelni, te hegedűs vagy!” Ezek nekem nagyon kedves hobbik voltak. Arra voltam kíváncsi, hogyan kell énekelni, hogyan kell a testemet koordinálni. A színpadra vágytam, közlési vágyam volt, örömet és vidámságot akartam megosztani. Soha nem felejtem el, hogy az első fellépőruhánkat én terveztem, flittereztem. Utána, amikor a hegedülés mellett már pár éve énekeltem, táncoltam, jó pár évet eltöltöttem különböző tanároknál, iskolákban privát órákon, akkor rájöttem, igazából az a vágyam, hogy legyen egy saját önálló estem, egy koncertem. Vágytam egy olyan produkcióra, amit az elejétől a végéig én állíthatok össze, kiválogathatom a repertoárt, a számokat, a muzsikusokat, a stílusokat. Az első önálló estem a Thália Színházban volt 2002-ben. Nagyon szép emlék.
A klasszikus zene mellett sok műfajban kipróbáltad magad. Mi inspirál arra, hogy új stílusok felé nyiss?
Az inspirációt a régi filmek, a jó musicalek és az igazi, sokoldalú nagy művészek adták. Minden érdekelt, ami a színpaddal kapcsolatos. Fiatal koromban, tizennyolc-húsz éves lehettem, amikor egy jóbarátom megmutatott nekem egy-két amerikai filmet, amelyben Fred Astaire, Gene Kelly, Ginger Rogers énekeltek, szteppeltek, játszottak. Óriási hatással voltak rám, innentől kezdve ilyen embereket kerestem. Liza Minnellit például rengeteget néztem, és nagyon tetszett a sokoldalúságuk. Azt gondolom, hogy igazából ez adta az utolsó löketet. Amúgy is megvolt bennem a nyitottság és kíváncsiság, hogy ezeket a műfajokat, művészeti ágakat elsajátítsam, hogy gyakorlatilag minden pénzemet, amit akkor hegedüléssel kerestem elköltöttem az ének- és táncóráimra, színészmesterség óráimra. Rettenetesen érdekelt minden, ami kell a színpadhoz, és úgy gondoltam, hogy egy muzsikusnak illik tudni énekelni is. A hangszer megtanított arra, hogy mennyi mindent kell elsajátítani ahhoz, hogy az ember teljesen üzembiztos legyen a hangszerjátékban. Ugyanezen a vonalon indultam el és tanulmányoztam az éneklést és a tánctechnikákat.
A theremin egy misztikus hangszer. Mi vonzott hozzá, és mit kaptál tőle, mit adsz át általa a közönségnek?
Azt hiszem, arról egy könyvet lehetne írni, hogy hogyan kezdődött és hogyan folytatódott, hogyan jutottam el idáig. A theremin-kalandom indulása olyan izgalom volt, mint a kisgyermekeknél, amikor új játékot kapnak. Sosem felejtem el, amikor életemben először megláttam a theremint egy YouTube linken, és első pillanatban beleszerettem, mert láttam, hogy ezzel a hangszerrel tökéletesen lehet az énekhangot, az emberi hangot és a vonóshangszerek hangját utánozni. Mivel mindkettővel foglalkozom, úgy gondoltam, hogy ez biztosan az én hangszerem, muszáj kipróbálnom. Gyermeki izgatottsággal vetettem bele magamat a theremin-őrületbe. A theremin sosem reked be, és soha nem fogy el a levegője, és amit még nagyon szeretek benne, hogy amit én már nem tudnék elénekelni, azt a theremin még el tudja játszani. Gyakorlatilag a kezeimmel éneklek. Rengeteget jártunk az Operaházba gyerekkorunkban, apám sokat vitt minket koncertekre, operába, a fülemben van a műfaj és nagyon szeretem utánozni az énekeseket, ezért ez egy hihetetlen nagy játék egy magamfajta muzsikus számára. A közönség pedig imádja, már nincs olyan fellépés, hogy ne kérnék a szervezők, hogy „azt a misztikus hangszert mindenképpen hozzam magammal.” A másik, ami kifejezetten inspiráló volt, hogy ebben az országban nem ismerte senki ezt a hangszert és nagy öröm számomra, hogy általam ismerhették meg, hogy mi az a theremin. Számomra az élet különös ajándéka, hogy megkaphattam a lehetőséget, hogy ezt a gyakorlatilag teljesen ismeretlen hangszert most már sokan ismerik Magyarországon.
Mit gondolsz, hogyan lehet a komolyzenét közelebb vinni a fiatalabb közönséghez?
Mindig azt mondom, hogy a komolyzenét az emberek nem nem szeretik, hanem nem ismerik. Minden ott dől el, hogy a gyerekeket, a felnövekvő fiatal generációt hogyan neveljük, milyen zenét mutatunk nekik, mit hallgatnak otthon a szülők vagy mit tanítanak az iskolában. A zenei nevelésben a pedagógusoknak nagyon nagy szerepük van abban, hogy hogyan mutatják be a gyerekeknek – ha egyáltalán bemutatják – a komolyzenét. Nagyon fontosnak tartanám, hogy jó zenét halljanak a fiatalok, mert a gyerekek azt szeretik, amit hallanak, amilyen környezetben vannak. Sokszor bosszantó tud lenni, ha az ember bemegy egy elegáns étterembe vagy egy szép üzletbe és igazi buta zene szól. Olyankor mindig elszomorodom, hogy szerintem sokkal több ember betérne és több ember étkezne abban az étteremben, vagy sokkal több mindent el lehetne adni, hogyha olyan zene szólna, ami a lélekre hat és a testnek is jólesik. Nem hiszek a gépzenében, és én muzsikusként nagyon sokat szenvedek a rossz zenéktől. Meggyőződésem, minden ott dől el, hogy a gyerekekkel milyen muzsikát hallgatunk. Nekem szerencsém van, mert olyan családi környezetben nőttem fel, ahol mindig színvonalas és szép zenét hallgattam, ami egy életre szóló ajándék.
Van olyan érzés vagy gondolat, amit csak a zene által tudsz elmondani?
Kodály Zoltánt idézem, az ő híres mondása volt: „Ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik a zene”. Ezzel a gondolattal tökéletesen egyetértek, hiszen az életben a legszebb, legmélyebb dolgokat nem tudjuk jól megfogalmazni, mert nincsenek rá elég jó szavak. És valóban, itt kezdődik a zene. Sőt, még azt is mondanám, hogyha az embernek valami bánata, szomorúsága van vagy nehéz időszakot él át – és ez minden művészeti ágra vonatkozik -, az ilyen szituációkból születtek általában a legnagyobb alkotások. A zene az önkifejezés és a lélek tükre, igazából a lelki dolgokhoz nincsenek elég jó szavak.
Sokan példaképként tekintenek rád. Mit jelent számodra a siker?
A siker számomra egyértelműen felelősséget jelent és minél sikeresebb az ember, annál nagyobb a felelőssége, hiszen egy művész sokakat vonz. Olyanfajta felelősség, minthogy az ember felelős azért, hogy mit mond egy kisgyereknek, akit felnevel. A gyerek mindent elhisz a szülőnek, az idősebbeknek. Egy művész, ha kiáll a színpadra, azzal befolyásolni tudja a nézői ízlését, véleményét, mindenképpen hat a gondolkodásukra, a lelkükre. Nagyon nem mindegy, hogy milyen műsorral állunk színpadra, mit választunk repertoárnak. Felfoghatatlan és sokszor nehéz belegondolni, hogy amikor megtelik egy hatalmas koncertterem, azok az emberek mind azért jöttek el, hogy engem hallhassanak. Óriási felelősség az, amit mondok a közönségemnek és nagyon nagy feladat, hogy mit játszom, mert a zenével befolyásolni lehet a lelket és a gondolatokat.
Hogyan éled meg a sztársággal, az ismertséggel járó mindennapi „követelményeket”?
Soha nem éreztem magamat sztárnak, minden sztársággal járó érzést, külsőséget megtartok a színpadra és abban a pillanatban, ahogy vége van a koncertnek vagy bármilyen fellépésnek és kijövök a hátsó ajtón, onnantól kezdve teljesen privát létemben Illényi Katica vagyok. Nincs igényem hétköznapi sztárságot átélni, ennek ellenére természetesen nagyon sokan megismernek, megszólítanak, éppen ezért igyekszem mindig rendes külsővel emberek közé menni. Soha nem fordulna elő, hogy rendezetlen külsővel lássanak engem az utcán, de biztos vagyok abban, hogy ha nem lennék ismert ember, ez ugyanígy működne. Igyekszem az emberekkel kedves lenni, nem veszek részt internetes vitákban, nem szólok hozzá dolgokhoz éppen azért, mert ismert ember vagyok. Aki közelről ismer engem az tudja, hogy ugyanolyan vagyok a mindennapi életben is hangulatra, természetre, mint a színpadon.
2020… mindannyiunk számára embert próbáló időszak kezdete volt. Ahogy elmesélted egy korábbi interjúban, nem akartad elhinni, hogy mindenhonnan az hallatszott „maradj otthon!” Azt hitted, ahogy például én is és talán sokak, hogy ez biztos „csak” egy komolyabb járvány, amit óvatosabban kezelnek, de hamarosan vége lesz. Sajnos nem így történt, és ami még tetézte ezt a lelki sokkot, hogy ezzel szinte egyidőben megtudtad betegségedet is… Hogyan emlékszel vissza arra a pillanatra, amikor kimondták a diagnózist? Mikor tudatosult benned igazán, hogy ez egy testet-lelket megterhelő hosszabb próbatétel lesz?
Abban a pillanatban, amikor kimondták a diagnózist, tudtam, hogy ez nem egy három hetes időszak lesz. Meg is mondták, hogy nagyon nagy műtét lesz és egy féléves kemoterápia követi. Úgyhogy rögtön megjelent a szemem előtt, hogy egy féléves kemoterápia után mire a külsőm megint olyan lesz amilyen volt, az nagyon hosszú ideig fog tartani. Akkor gyakorlatilag számot vetettem az életemmel. A műtét előtt végig gondoltam, ha most el kell menni, akkor tulajdonképpen, ami idáig történt velem az életben, az nagyon szép és jó volt, azt csinálhattam, amit szerettem, csodálatos, szerető családban nőttem fel, senkivel nem vagyok haragban, sikeres vagyok, minden ideális. Gyakorlatilag egy olyan mozgó és színes életútban vagyok benne, amiben minden együtt van. És most itt van ez a betegség… de ha ezt itt abba kell hagyni, akkor is azt mondhatom, hogy csak hálás lehetek. Ha most menni kell, akkor menni kell, de azért imádkoztam, hogy ha lehet, akkor hadd maradjak még, mert annyi tervem, ötletem lenne, amihez kedvem volna az életben. Ez történt a műtét előtt, ami jól sikerült. Aztán jött a másik hosszú szakasz – a kezelések -, amit egyszerűen tudomásul vettem, hogy ez így van, ezt végig kell csinálni és bíztam, reméltem, hogy minden rendbe fog jönni. Ilyen szempontból nem voltam rossz beteg, mivel teljesen pozitív, bizakodó természettel megáldott ember vagyok. A negatív végkimenetel számomra nem volt opció. Nem volt halálfélelmem, hogy „jaj Istenem, most mi lesz?” Az volt bennem, hogy most egy átmeneti időszak van, nagy a csend, minden lelassult, de majd ennek egyszer vége lesz. Az is megfordult a fejemben, hogy „hol van az megírva, hogy ez csak másokkal történhet meg és velem nem?” Teljesen természetesnek fogtam fel azt, hogy az ember lehet az életében nagybeteg is. Végig csináltam és örülök, hogy nem zuhantam össze, hanem küzdöttem, dolgoztam, harcoltam lélekben, testben és elfoglaltam magamat.
A zene veled tudott maradni a legnehezebb napokon is? Volt olyan dallam, ami kapaszkodót nyújtott akkor?
Igen, tulajdonképpen feljátszottam két lemezt is. Az egész betegség a világjárvány időszakában történt, de én dolgoztam, rengeteg célom, feladatom volt, és olyan jó volt, hogy volt időm otthon ezeket megtanulni, kigyakorolni és stúdióban feljátszani. Egyszerűen fantasztikus volt, hogy egész végig volt mit csinálnom, sőt, egy nagyon kedves ismerősöm ötlete folytán életemben először írtam zenét. Soha nem jutott eszembe, hogy én zenét írhatnék, mert mindig úgy gondoltam, hogy a zeneszerzés egy szakma, de valahogy jöttek a dallamok és írtam egy számot thereminre, aminek azt a címet adtam, hogy „Healing” azaz „Gyógyulás”. Minden koncertemen eljátszom.
Mi volt az, ami erőt adott a gyógyulásod során? Olyan, amiről korábban nem is tudtál?
Amikor az ember bajban van, akkor látja, hogy a körülötte lévő emberek mennyit segítenek. Nagyon sok szeretetet, segítséget, törődést, odaadást kaptam a családomtól, a barátaimtól. Tudjuk egymásról, hogy szeretjük egymást, hogy jó a család, jó a házasságom, jók a barátok, de amikor tényleg baj volt és kiszolgáltatott voltam, akkor fantasztikus volt látni azt a hihetetlen összefogást, azt az őrült nagy szeretetet, ami körülvett, és azt átélni, hogy milyen sok ember imádkozott értem. Nagyon sokat imádkoztam én is. A kemoterápiás kezelések alatt fél éven keresztül gyakorlatilag az egyetlen testmozgás volt, hogy futópályán sétáltam, és ezt a sétálást összekötöttem az imádsággal. Először csak nagyon picit tudtam sétálni, utána kicsit többet, és a végén már több mint egy órát sétáltam. Ez óriási nagy dolog volt abban az állapotban és ez teljesen összefonódott az imádsággal. Soha nem gondoltam volna, hogy a folyamat, amíg az ember feláll egy nagy műtét után és végig csinál egy nehéz, hosszan tartó kezelést, az milyen „érdekes” tud lenni. Ugyanis naplót írtam. Minden nap leírtam, hogy hogyan érzem magam. Leírtam, hogyan gyógyult meg a sebem, hogyan jött vissza az erőm, minden nap leírtam, hogy hány kiló vagyok, hány lépést tudtam megtenni, milyen távolságra tudtam sétálni. Gyakorlatilag egy vastag könyvnyi A4-es papírt teleírtam arról, hogy napról napra hogyan épülök fel. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna azt, hogy a betegség és az utána lévő hosszú időszak mennyire izgalmas. Egyszerűen fantasztikus volt érezni és visszakövetni, hogy honnan indult és hová jutott el, amíg vissza nem jött az erőm. A betegség utáni időszakot az emberek nagy része nagyon negatívan és rosszul éli meg, rossz a hangulatuk. Ezt az egészet én úgy fogtam fel, hogy rettenetesen izgalmas időszak, ami leírva egy naplóba és visszaolvasva, valóban nagyon érdekes. Úgyhogy mindenkinek azt ajánlom, aki ilyen helyzetben van, hogy érdemes leírni. Ezek nem jó dolgok, de minden nappal könnyebb, a test minden nap gyógyít magán, ami egy örömteli folyamat. Egy diadalmenet, aminek a vége az, hogy az ember egészséges.
A betegség sok mindent új megvilágításba helyez. Miben változott az élethez, a „vállalásokhoz” való viszonyod?
Bizony, ez nagyon nagy igazság! Nagyon-nagyon sok minden változott abból a szempontból, hogy az ember, ha átél egy ilyen nagy megpróbáltatást, akkor utána teljesen megváltozik az értékrend és mindennek tud örülni, még a rossznak is. Az volt a mottóm, miután már tudtam, hogy meggyógyultam, hogy egészséges vagyok, úgyhogy minden buli. A rossz dolgok is bulik, minden buli! Ha rossz az idő, ha dugóban vagyok, bármi, ami az embert a mindennapi életben idegesíti, ha azon a szemüvegen keresztül nézi, hogy jól vagyok, egészséges vagyok, akkor mindennek örülni tud. És ez végig kísérheti az ember további életét. Nekem legalábbis ezt okozta és nagyon boldog vagyok, hogy ezen a változáson átmentem. Amúgy is mindig pozitív ember voltam, de egy ilyen megpróbáltatás rávilágít arra, hogy bármelyik pillanatban átkerülhetek a másik oldalra, és adjunk hálát minden nap, hogy itt vagyunk! Ezt meg is teszem minden reggel. Úgy indul a napom, hogy „köszönöm, hogy itt vagyok, hogy élek, hogy jól vagyok, és mindennek örülni tudok.” Nem kívánom senkinek, hogy át kelljen élnie ilyen nagy betegséget, de ha átéli és kijön belőle, akkor biztos, hogy tudni fogja, mire gondolok. Csak azt tudom tanácsolni, hogy örüljünk annak, amink van, és ne attól legyünk boldogtalanok, amink nincsen.
Veled volt a művészéned és talán a humorod is a kezeléseken… elmeséled a rögtönzött kórtermi koncerted?
A műtét után két nappal volt. Bent volt nálam a hegedű, a család behozta. Na, nem azért, hogy gyakoroljak, hanem azért, mert egy éjszakás doktornő nagyon kedvesen kérdezte előző nap, hogy: „hát nincs itt a hegedű?” És ezért humorból behozták a hegedűmet. Nem gondoltam volna, hogy elő is kerül, de ez a doktornő kinézte belőlem, hogy én esetleg így is tudok hegedülni. Hát… negyvennyolc órával egy komoly műtét után… tulajdonképpen a kezem nincs bekötve és a fejem is rendben van, akkor próbáljuk meg ezt a hegedülést. Felhajtották nekem a támlát az ágyon és eljátszottam Bach É-dúr Prelúdiumját és persze közben az volt az első gondolatom, hogy remélem, nem ez lesz életem utolsó koncertje, de aztán ezt a gondolatot gyorsan kiparancsoltam az agyamból. Valahol nagyon szürreális élmény volt: lógnak mindenféle zsinórok innen-onnan, és közben hegedülök. De nekem is nagy élmény volt, mert akkor döbbentem rá, hogy az örömszerzés ilyen állapotban mennyire nagy dolog. Rádöbbentett, hogy egész pályafutásom során próbálok megfelelni, jól játszani, csak tökéletes lehet minden… és hogy tulajdonképpen mennyire nem ez a lényeg. Igazából ennek a rögtönzött koncertnek az volt a fantasztikus eredménye, hogy ez a nagyon kedves sebészdoktornő, aki be volt osztva aznap éjszakára, ott maradt mellettem az ágyam szélén és órákon keresztül minden kérdésemre választ adott. Akkor kellett azt eldönteni, hogy vállalom-e a kemoterápiás kezeléseket vagy nem. Tele voltam félelemmel és kétségekkel, hogy mi fog történni, hiszen olyan rettenetes dolgokat hallunk erről a kezelésről. És a doktornő mindenre, amit kérdeztem, megadta a megnyugtató választ és én el tudtam eldönteni, hogy igen, vállalom a kezeléseket. Úgy vágtam neki a hosszú időszaknak, hogy semmiféle kétség, félelem nem volt bennem, mert orvosként olyan pozitívan és megnyugtatóan magyarázta el az egész folyamatot és ami vele jár. A rossz és ijesztő mellékhatásokat úgy tudta megvilágítani, hogy megértettem minden a gyógyulásom érdekében történik és hogy minden mellékhatásra van segítség, van gyógyszer és az orvosok mindent meg fognak tenni azért, hogy a lehető legkisebb kellemetlenséggel tudjam végig csinálni ezt az időszakot. Ennek a kis rögtönzött koncertnek azt köszönhettem, hogy teljes nyugalommal indultam neki annak a nehéz időszaknak. Mai napig hálás vagyok érte.
A gyógyulásod során fontos volt a testeddel való kapcsolat újraépítése. A mozgás, a tánc segített ebben?
Persze, maximálisan. Szerintem soha életemben nem voltam olyan szorgalmas a napi mozgás terén, mint a kemoterápiás kezelések alatt. Hiszen sokkal jobban bírtam a mellékhatások kellemetlenségeit, ha erősebb voltam. Tudtam, hogy nagyon fontos fizikailag a legjobb formámban lenni, hogy izmosabb, erősebb legyek, mert a kemoterápiának az a lényege, hogy nagyon legyengíti az embert. Itt megjegyzem, hogy a kemoterápia nem fáj, ne féljen tőle senki, csak az ember olyan gyenge lesz, hogy azt el sem tudja képzelni, mert azt a fajta gyengeséget nem nagyon éljük át a mindennapi életben. De az a pár nap, amikor ilyen gyengék vagyunk, sokkal elviselhetőbb, ha a mozgástól jobb a fizikumunk. Úgyhogy én nagyon fanatikusan mentem ki sétálni, minél többet, minél hosszabbat. Minden nap mozogtam valamit: jógáztam, nyújtottam és sétáltam, nagyon sokat segített. Mindenkinek ajánlom, a lehető legjobb terápia ilyen időszakban.
Mi adott még a gyógyuláshoz energiát? Mitől tudtál megújulni nap mint nap?
Szerintem az a lényeg, hogy legyen feladatunk. Én két új albumot játszottam fel, gyakoroltam, új darabokat kezdtem el megtanulni. A legfontosabb, hogy legyen az embernek célja. Ez egy muzsikusnak talán könnyebb, mert nekünk mindig jó, ha új dolgokat tanulunk. Inspirált, hogy új lemezt készítek, és nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy abban az időben mások is be voltak zárva és nem volt olyan feltűnő ez a nagy csend körülöttem. Igazából az emberek nem is tudtak arról, hogy milyen időszakban vagyok benne éppen, mert másoknak is megvolt a maguk baja. Aki ebben a helyzetben van, neki csak azt tudom mondani, hogy foglalja el magát, csináljon olyat, amire sosem volt ideje. A cél nagyon fontos, nekem volt mit csinálnom, volt dolgom szerencsére.
Művészként és emberként is hatással vagy sokakra. Mit üzensz azoknak, akik hasonló küzdelmen mennek keresztül?
Mindenekelőtt azt üzenem, hogy ne féljenek, mert ezt végig lehet csinálni! Kitartás-kitartás-kitartás, bízni, reménykedni és el kell foglalnia magát az embernek. És még egy nagyon fontos dolog, hogy ez kívülről sokkal, de sokkal ijesztőbb, mint amikor az ember benne van. Nekem volt egy érdekes gondolatom ebben a szituációban: „valahogy mindazok ellenére, hogy az ember néha olyan szerencsétlenül érzi magát ebben a helyzetben, a kezelések gyengítenek, parókát kell hordani, sok kellemetlen körülmény külsőségekben is, fizikumban is, de az agyam, a gondolataim egészségesek.” Ha az agyam és a lelkem egészséges, akkor a testem csak egy „kiszolgáló személyzet”, egy átmeneti időszakát éli, ami el fog múlni. Nem éreztem magam betegnek, mert a gondolataim nem voltak betegek. Mikor belekerülünk egy ilyen helyzetbe – kórházba járni, kezelésekre járni, eredményekre várni -, akkor valahogy az lesz a realitás és az ember csinálja. A kezeléseken nagyon sok hasonló cipőben járó emberrel töltöttem el órákat, olyan jókat beszélgettünk és annyit nevettünk. Sok új ismeretséget szereztem. Az egészet úgy fogtam fel, mint egy izgalmas folyamatot, aminek aztán persze egyszer vége lesz. És hála Istennek vége lett. Azt tudom ajánlani az embereknek, hogy próbálják tartani magukban az erőt és inkább kíváncsisággal éljék meg a gyógyulási folyamatot, mint elkeseredéssel. Egyszerűen meg kell élni, hogy ebben a helyzetben vagyok, ezt adta az élet, hozzuk ki belőle a legjobbat! És ne féljenek, bízzanak, szeressenek, imádkozzanak, mozogjanak és minden rendben lesz!
Milyen a viszonyod a digitális világ eszközeihez? Használod a social média-platformokat?
Természetesen igen, használom: Facebook, YouTube, Instagram és pillanatokon belül elindul a TikTok-csatornám is.
Milyen terveid vannak mostanában? Van olyan álom, amit szeretnél valóra váltani?
Egy konkrét nagy tervem van, egy nagyon különleges lemezen dolgozom, amelyen operaáriák, világhírű musical dalok és klasszikus zeneművek lesznek. Gyakorlatilag egy operalemezt készítek thereminen. A Győri Filharmonikus Zenekarral vettük fel, Silló István vezényelt, hamarosan elkészülünk vele. Nagyobb, új álmaim nincsenek, csak az, hogy akikkel idáig is nagyon szerettem muzsikálni, zenélni, velük játsszunk tovább.
Foglalkoztat-e a tanítás gondolata?
Nagyon szeretek tanítani, az életemnek ebben a szakaszában nincs rá időm, de ettől függetlenül, ha jól belegondolok, egész életemben tanítottam. Mindig úgy érzem, hogy a tanításnak a sikere az egy lelki siker, egészen más örömérzet, mint a színpadi siker. Egy sokkal mélyebb, szeretetteljesebb, lelkileg sokkal jobban feltöltő siker a tudás átadása, egy olyan ajándék, amit tőlem kap valaki.
Életigenlésre inspirál mindenkit ahogy a csilingelő hangodon megszólalsz, ahogy nevetsz. Mit jelent számodra az igazán jól megélt élet?
Azt gondolom, hogy a boldogság, a jól megélt élet azon múlik, hogy hálás tudok-e lenni azért, amim van, amit kaptam és hogy észre tudjam venni azokat az apró, örömteli dolgokat és történéseket, amikért érdemes volt felébredni aznap. Hálás vagyok az életemért, azért is, hogy kaptam még egy sanszot.
Köszönöm a lehetőséget ezért a szép interjúért, mindenkinek boldog és hálával teli életet kívánok szeretettel!
Vajda Márta
Fotók: IKP Alapítvány
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
