A legnehezebb élethelyzetek olykor új utakat nyitnak meg előttünk. Egy daganatos betegségből való gyógyulás nemcsak a felépülésről szólhat, hanem arról is, hogy a megélt tapasztalat később mások számára is kapaszkodóvá válhat.
Vereckei Nikolett életét alapjaiban változtatta meg egy súlyos betegség. A felépülés után azonban nemcsak új fejezetet nyitott, hanem ennél jóval tovább ment: hivatássá formálta saját tapasztalatait. Ma krízis- és reziliencia mentorként, életmódtanácsadóként és lélekgyógyászként daganatos betegeket, valamint lelki kihívásokkal küzdő embereket támogat. Nemrég jelent meg INVINCIBILE – A legyőzhetetlen című könyve, emellett Kemo- és Kezelési Naplójával is segítséget nyújt azoknak, akik a kezelések nehéz időszakát élik. Hisz abban, hogy a legmélyebb gödörből is van kiút, hogy meg lehet tanulni tudatosan figyelni testünk és lelkünk jelzéseire, és hogy a hit és a pozitív gondolkodás ereje hegyeket mozgat meg.
Mindössze 21 éves voltál, amikor Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nálad. Ebben az életkorban az ember tele van tervekkel és álmokkal. Hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor megtudtad a diagnózist?
Arra a napra életem végéig emlékezni fogok. És nemcsak azért, mert életem egyik legnehezebb időszaka volt, hanem azért is, mert általa találtam meg a hivatásomat és az életutamat.
De akkor ebből még semmit sem láttam. Valóban, 21 évesen az ember nem arra készül, hogy azt hallja, daganatos beteg. Tele voltam tervekkel, álmokkal, és egyik pillanatról a másikra valaki mintha megnyomta volna a stop gombot az életemen. Azon a napon úgy éreztem, hogy minden, amit addig elképzeltem a jövőmről, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott.
Milyen érzések kavarogtak benned az első időszakban? Volt benned önsajnálat, félelem, düh vagy inkább az a gondolat, hogy bármi történjen is, végig fogod csinálni?
Először el sem akartam hinni, hogy ez történik velem. Minden egyes vizsgálatnál reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz félreértés. De amikor előírták a kemoterápiát, akkor tudatosult bennem, hogy ez nem vicc. Ez tényleg az én valóságom.
Végigmentem az összes létező érzelmi fázison, amin ilyenkor csak lehet. Volt bennem sokk, tagadás, önsajnálat, félelem és kétségbeesés is. Féltem, hogy a párom el fog hagyni. Féltem a magánytól. Féltem attól, hogy mások mit fognak gondolni rólam. Attól is, hogy kellemetlen helyzetbe hozom a párom. Milyen ciki lehet neki, hogy a barátnője rákos? Akkor sajnos tele voltam sztereotípiákkal.
Rettegtem attól is, hogy elveszítem a hajamat. Nekem az volt a nőiességem szimbóluma. Egész életemben a hajamat emelték ki és dicsérték elsőként, hogy milyen szép, milyen hosszú. Valahogy ez is a női önképem részévé vált. Azzal a gondolattal, hogy elveszíthetem a hajamat, úgy éreztem, a nőiességem egy darabját is elveszítem.
És furcsa, de a fizikai oldalával akkor egyáltalán nem törődtem, a betegség lelki oldala sokkal jobban megviselt. Nem gondolkodtam azon, hogy vajon fájni fog-e a kemoterápia. Csak az járt a fejemben, hogy lesz-e egyáltalán jövőm. Hogy megélem-e mindazt, amiről addig álmodtam.
A betegséged nemcsak a testedet és a lelkedet állított komoly próbatétel elé, hanem az emberi kapcsolataidat is. Hogyan élted meg ezt az időszakot, és mit gondolsz azokról az emberekről, akik melletted maradtak, vagy éppen eltávolodtak tőled?
Rengeteg kétség született meg bennem a párkapcsolatom miatt. Nem éreztem magam biztonságban. Nem éreztem azt, hogy szerethető vagyok, és hogy jóban-rosszban is elfogadható lennék. Persze, ha mélyebbről próbálom ezt konstatálni, valójában én sem láttam a saját értékeim. Nem szerettem és nem fogadtam el igazán önmagamat.
A legnagyobb félelmem végül be is következett. A második kemoterápiás kezelésem után véget ért a kapcsolatom. De nem a párkapcsolatom volt az egyetlen veszteség. Egy barát is eltávolodott tőlem.
Napokig csak sírtam, fel akartam adni. Gyászoltam a kapcsolatomat, de közben saját magamat is. Nem láttam a kiutat ebből a mélypontból. Azt éreztem, hogy mindent elveszítettem.
Ugyanakkor megtapasztaltam a jó barátok és a család támogatását is. Akik mellettem maradtak, és végigcsinálták velem ezt az időszakot. Ők örökre a szívemben maradnak. A jelenlétük, a telefonhívásuk, üzeneteik vagy a látogatásuk a legsötétebb napokon is hatalmas erőt adtak. Amikor én már semmi pozitívat nem láttam, ők akkor is hittek bennem. A magányomban is tudtam, hogy számíthatok rájuk, és ezért életem végéig hálás leszek nekik.
És talán éppen ez volt az a pont, amikor egyszercsak valami átkattant bennem. Rájöttem, hogy el kell döntenem, hogyan akarok tovább élni. És akkor meghoztam életem egyik legfontosabb döntését: meggyógyulok. Magamért. Nem másért, magamért!! A jövőmért.
Onnantól kezdve már nem betegként tekintettem magamra. Persze így is rengeteg nehéz napom volt, de a kitűzött célom a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a szemem előtt. Nem volt olyan opció a fejemben, hogy feladom vagy nem csinálom végig. Egyszerűen eldöntöttem, hogy meggyógyulok.
Mert családot szerettem volna. Mert egyszer édesanya akartam lenni. Mert meg akartam tapasztalni, milyen egy olyan szerető férfi oldalán élni, aki jóban és rosszban is mellettem marad. Élni akartam. És végül az életet választottam.
Azt vallod, hogy a diagnózissal együtt egyfajta „ébredés” is megérkezett az életedbe. Mit jelentett ez számodra? Mi volt az a felismerés, ami megváltoztatta a gondolkodásodat?
A betegség előtt teljesen másképp éltem. Sodródtam az élettel, mint a legtöbb huszonéves. Természetesnek vettem, hogy egészséges vagyok, hogy lesz holnap, és nem igazán foglalkoztam azzal, hogyan működik az ember testileg és lelkileg.
De nemcsak ezen a téren éltem öntudatlanul. Azt sem kérdőjeleztem meg, hogyan bánnak velem az emberek. Normálisnak tartottam, ha valaki felemelte a hangját velem, ha bántóan beszélt hozzám, vagy ha olyan helyzetekben maradtam, amik valójában nem tettek jót nekem. Akkor még nem tudtam, hogy van választásom.
A diagnózis után viszont elkezdtem kérdéseket feltenni. Miért pont nyirokcsomó daganat? Miért nehéz elhagyni egy embert, aki tudjuk, hogy nincs ránk jó hatással? De ennél van egy még mélyebb kérdés: Hogyan szerethetünk olyan embert, aki már többször is képes volt megbántani minket? Mennyire hatnak a gondolataink, a hitrendszereink és a feldolgozatlan érzelmeink az életünkre?
Számomra az ébredés azt jelentette, hogy rájöttem, sokkal többek vagyunk annál, mint amit a tükörben látunk. Elkezdtem megérteni, hogy az ember nemcsak egy test, hanem egy test, lélek, elme egység. Ez a felismerés teljesen új irányba terelte az életemet, és tulajdonképpen innen indult minden, amivel ma foglalkozom.
Többször hangsúlyozod, hogy a gyógyulás nem csupán testi folyamat. Mit tanított neked a betegséged a test és a lélek kapcsolatáról?
Azt tanította meg, hogy a testünket és a lelkünket nem lehet különválasztani. Hosszú ideig én is úgy gondoltam, hogy ha valami testi probléma van, akkor azt kizárólag a test szintjén kell kezelni. Ma már egészen másképp látom.
Hiszem, hogy az orvostudomány és a lelki munka egymást kiegészíti. Rengeteget hozzátesz a fizikai egészségünkhöz az, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, és mennyi feldolgozatlan stresszt, félelmet vagy fájdalmat hordozunk magunkban.
Számomra az emberi szervezet ennél sokkal összetettebb. Nem hiszem, hogy minden kizárólag a géneken vagy a véletlenen múlna, mintha a betegségek teljesen véletlenszerűen választanának ki embereket. Meggyőződésem, hogy az egészségünket számos tényező együtt alakítja: a testünk állapota, a lelki világunk, a gondolkodásmódunk, az életmódunk, ételeink és a minket érő hatások.
Azt viszont biztosan megtanultam, hogy a testünk folyamatosan kommunikál velünk. A tünetek számomra nem csupán problémák, jelzések is. Érdemes figyelni a testünkre, kapcsolatba kerülni önmagunkkal, és meghallani, mit próbál üzenni.
Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy ha egyszer felépülsz, a saját történetedet és tapasztalataidat mások szolgálatába szeretnéd állítani?
Ez egy folyamat volt. Az utolsó kezelésem után még rengeteg kérdőjel volt bennem. Úgy mentem el rá, hogy nem is tudtam biztosan, valóban ez lesz-e az utolsó, mert még nem jött meg minden eredményem, és szó volt hosszabbításról. A legutolsó pillanatig a hitem tartotta bennem a lelket. Hittem a testemben és tudtam, hogy nem fog cserben hagyni.
Amikor végül kimondták, hogy vége, tényleg az volt az utolsó, akkor tudatosult bennem igazán, mekkora ereje van a bizalomnak, a hitnek. Mekkora ereje van annak, amikor az ember képes bízni önmagában és a saját testében.
Egy betegcsoport adminjának a kérésére írtam egy posztot a gyógyulásomról, hogy más betegek is lássanak gyógyulástörténeteket. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen bejegyzéssel ennyi embernek adok reményt, rengeteg üzenetet kaptam. És akkor éreztem először, hogy talán sokkal nagyobb küldetésem van annál, mint hogy egyszerűen csak meggyógyuljak a rákból.
Azt gondoltam, hogy ha már ezt az utat nekem végig kellett járnom, szeretném, ha a saját tapasztalataimmal mások útját egy kicsit könnyebbé tehetném. Bár akkor még nem tudtam, hogy ebből könyv, naplók, előadások, workshopok és mentorálás is lesz. Csak azt tudtam, hogy segíteni szeretnék.
Mentorálási folyamataid során a tudatalatti blokkok felismerésével és oldásával is foglalkozol. Mit jelentenek ezek a blokkok, és hogyan befolyásolhatják életünket, döntéseinket vagy akár az egészségünket?
A gyógyulásom után nagyon elkezdett érdekelni, mi van a nyugati orvosláson túl. Rengeteg pszichológiai könyvet elolvastam, tanultam a sémákról, és sorra olvastam a holisztikus és spirituális szemléletű könyveket is. Minél többet tanultam, annál inkább kezdtem megérteni az összefüggéseket és az emberi működést.
Diplomázás után egy intuitív coach képzést végeztem el, ami egy nagyon komoly önismereti képzés is volt számomra. Folyamatosan fejlesztettem magam, tágítottam a látókörömet, és közben számtalan módszert kipróbáltam. Jártam pszichológusnál, kineziológusnál, családállításon, légzésterápián, Reiki- és Prána-kezeléseken, valamint több alternatív érzelemfeldolgozó módszert is megtapasztaltam.
Amikor az energetikai kezelésekben megtaláltam önmagam, és ott tapasztaltam a legnagyobb belső változást, eldöntöttem, hogy ezt is szeretném megtanulni. Egy amerikai orvos – csontkovács képzését választottam és tőle tanultam. Ma már integrált, holisztikus szemléletben dolgozom, mert fontosnak tartom, hogy a beszédterápia mellett az energetikai megközelítésnek is helye legyen egy folyamatban.
A tapasztalatom az, hogy a legtöbb ember úgy éli az életét, hogy fogalma sincs, mennyi mindent a tudatalattija irányít. A döntéseink jelentős részét nem tudatosan hozzuk meg, hanem régi minták, gyermekkori élmények, örökölt hitrendszerek és feldolgozatlan érzelmek alapján. Ha valaki újra és újra ugyanazokba a helyzetekbe kerül, ugyanazt a párkapcsolati mintát vonzza be, mindig ugyanattól fél, folyamatosan betegeskedik, vagy hiába szeretne változtatni, mégsem sikerül neki, akkor sokszor nem maga a probléma a valódi akadály. Egyszerűen egy tudatalatti program fut a háttérben.
Én ezeknek a programoknak a felismerésében és oldásában segítek. Nem egyszerűen csak a tünetekkel foglalkozom, hanem a tünetek kiváltó okait keresem. A problémák gyökerével dolgozom, hogy megkezdődhessen a valódi feldolgozás.
Pontosan ezt éltem át a saját életemben is. Amikor elkezdtem felismerni a saját mintáimat, megértettem, hogy nem a külvilágot kell megváltoztatnom, hanem azt, ami bennem zajlik. Amikor belül rendet tettem, kívül is elkezdett minden a helyére kerülni.
Fontosnak tartod az egészségtudatos életmódot, az önszeretetet és a testünk jelzéseire való odafigyelést. Mit gondolsz, melyek azok a jelzések, amelyeket a legtöbben figyelmen kívül hagyunk, pedig érdemes lenne időben észrevennünk?
Azt gondolom, hogy megtanultunk robotként élni. Elfelejtettük élvezni az életet, és közben elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. Senki sem tanított meg minket arra, hogyan figyeljünk befelé, hogyan értsük meg a testünk jelzéseit vagy a saját szükségleteinket.
Megtanultuk figyelmen kívül hagyni a testünk üzeneteit. Ha fáradtak vagyunk, iszunk még egy kávét. Rosszul alszunk, szorongunk, ingerlékenyek vagyunk, mégis azt mondjuk, hogy “majd elmúlik”. Folyamatosan fáj valamink, beveszünk egy fájdalomcsillapítót, és megyünk tovább. Megfázunk, rögtön gyógyszer után nyúlunk. Nincs kedvünk valamihez, mégis duzzogva elvállaljuk, aztán sajnáltatjuk magunkat.
De miért? Mikor lett fontosabb mindenki más nálunk? Hiszen egész életünkben önmagunkkal élünk együtt, mégis sokszor mindenki másra jobban figyelünk, mint saját magunkra. Közben a testünk és a lelkünk is folyamatosan kommunikál velünk. Nem azért jelez, hogy büntessen vagy idegesítsen minket, változtatásra hív. És minél hamarabb meghalljuk ezeket a jelzéseket, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy időben változtassunk.
A legtöbb ember kifelé figyel egész életében. Én pedig azt szeretném megtanítani nekik, hogyan kezdjenek befelé is figyelni. Mert sokszor ott találjuk meg azokat a válaszokat, amiket egész életünkben csak kívül kerestünk.
Az írásterápia a munkád egyik fontos eszköze. Mit tapasztalsz, hogyan segíthet az írás a betegség, a kezelések vagy akár egy lelki trauma feldolgozásában?
Nekem a naplóírás rengeteget segített a kezelések alatt. Volt egy hely, ahol őszintén kiírhattam magamból mindent, amit éreztem. A félelmeimet, a dühömet, firkálgathattam, terveket és célokat írhattam össze. A naplóm nem ítélkezett. Mellette önmagam lehettem, és őszintén írhattam bele minden ítélkezés nélkül.
Óriási ereje van az írásnak, ugyanis segít rendet tenni magunkban. Amíg egy gondolat csak a fejünkben van, addig sokszor csak kavarog. Amikor viszont papírra vetjük, elkezd letisztulni. Sokszor már attól megkönnyebbülünk, hogy végre kimondtuk vagy leírtuk azt, amit addig magunkban hordoztunk.
És nagyon szomorúan tapasztaltam, mikor nem találtam olyan naplót, amit kifejezetten daganatos betegeknek készítettek volna. Már megszámolni sem tudom, hányféle határidőnapló, hálanapló vagy önismereti napló létezik. Akkor nekünk miért nem készített még senki naplót?
Ezek a tapasztalatok hívták életre a Kemo- és Kezelési Naplót is. Miben nyújt segítséget azoknak, akik éppen most járják végig ezt a nehéz utat?
Igen, ennek hatására született meg végül a Kemo Napló. Olyan kemoterápiás naplót szerettem volna létrehozni, ami nemcsak a lelki feldolgozásban segít, hanem a mindennapokban is valódi támaszt nyújt. Praktikusat, hogy nyomon lehessen benne követni a vízfogyasztást, a mellékhatásokat, a tüneteket és a kezelésekkel kapcsolatos fontos információkat. Ugyanakkor lelki feldolgozást segítőt, ami vezetett kérdésekkel, motiváló gondolatokkal és önreflexiós feladatokkal támogatja a gyógyulókat.
Fontos volt számomra, hogy ne csak a kemoterápiás kezelés alatt állók részesülhessenek ilyen segítségben, ezért megalkottam a Kezelési Naplót is, ami ugyanerre az írásterápiás és önreflexiós szemléletre épül, de bármilyen hosszabb kezelési folyamat során használható. Legyen szó sugárterápiáról, hormonterápiáról vagy bármilyen más kezelésről, ugyanúgy segítséget nyújthat a mindennapokban és a lelki feldolgozásban is.
Ezeket a naplókat a mai napig hatalmas szeretettel készítem össze. Én terveztem meg őket a borítótól az utolsó oldalig, és minden egyes megrendelésnél én fűzöm össze spirállal, én csomagolom be, és indítom útnak a gazdájukhoz.
Az egyik legnagyobb célom, amin a mai napig dolgozom, hogy a Kemo Naplót egyszer minden frissen diagnosztizált daganatos beteg automatikusan megkaphassa a kezelése megkezdésekor.
Nemrég jelent meg INVINCIBILE – A legyőzhetetlen című könyved. Mit jelent számodra a legyőzhetetlenség? Ki vagy mi a legyőzhetetlen?
Szerintem a legyőzhetetlenség nem azt jelenti, hogy valaki soha nem esik el, vagy hogy nincsenek félelmei, fájdalmai vagy nehézségei. Éppen ellenkezőleg. A legyőzhetetlen ember is sír, fél, hibázik és néha összeomlik. A különbség az, hogy mindig újra feláll.
Számomra a legyőzhetetlenség az a pillanat, amikor eldöntöd, hogy bármit is hoz az élet, nem adod fel. Hogy nem hagyod, hogy a körülményeid határozzák meg, ki vagy.
A könyvem címe sem véletlenül lett INVINCIBILE – A legyőzhetetlen. A betegségem emlékére a csuklómra is ezt a szót tetováltattam. Legyőzhetetlen = invincibile olaszul. Nagyon közel áll hozzám az olasz kultúra, beszélek olaszul, és valahogy sokkal különlegesebbnek, személyesebbnek éreztem, mint angolul. Valahányszor ránézek, emlékeztet arra, hogy bármit is hoz az élet, mindig képes vagyok felülkerekedni rajta és tovább menni.
És nem is feltétlen a rákot győztem le. Mert az igazság az, hogy valójában nem is a rák volt a legnagyobb ellenfelem. A félelem volt az, és én a félelmeimet győztem le. Az önbizalomhiányomat, a megfelelési kényszeremet és azt a régi önmagamat, aki nem hitte el, hogy értékes, szerethető és sokkal többre képes.
A rákot megértettem. Megtanított másképp élni, másképp gondolkodni és másképp tekinteni önmagamra. Már nem a legnagyobb ellenségemként tekintek rá, hanem egy olyan életeseményként, ami ugyan nagyon nagyon fájdalmas volt, mégis elindított azon az úton, amin ma is járok.
Számomra ez a valódi legyőzhetetlenség.
Előadásokat tartasz saját gyógyulástörténetedről, az egészségtudatosságról, emellett önismereti workshopokat is vezetsz. Mit tapasztalsz, melyik téma érinti meg leginkább az embereket?
A történetem hallatán leginkább azok a felismerések érintik meg az embereket, amik valójában mindannyiunk életében jelen vannak. A megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az önszeretet hiánya, a bántalmazó vagy mérgező kapcsolatok, a folyamatos szorongás, vagy az, hogy sokszor mindenki más fontosabb számunkra, mint saját magunk.
Nagyon sokszor előfordul, hogy egy előadás vagy könyvbemutató után odajönnek hozzám az emberek, és megszólalni sem tudnak, mert elöntik őket azonnal az érzelmek. Van, akit azért, mert ő is daganatos beteg volt, és a történetemen keresztül végre meglátta a saját gyógyulásának útját. Másokat azért, mert bár nem voltak betegek, mégis magukra ismertek egy-egy élethelyzetben, érzésben vagy belső küzdelemben.
Ilyenkor szinte azonnal megnyílnak. Olyan dolgokat mesélnek el nekem, amiket sokszor még a saját családjuknak sem mondtak el. Azt hiszem, ennek az az oka, hogy igyekszem egy biztonságos, elfogadó légkört teremteni, ahol nem kell erősnek mutatniuk magukat.
A könyvbemutatóimon is sokszor rájövök arra, hogy egy ponton már nem is a rákról beszélgetünk. Az az én kihívásom volt, amin keresztül meg tudom mutatni az élet nagyobb összefüggéseit, hogyan lehet felállni egy mélypontról, hogyan lehet újra kapcsolódni önmagunkhoz, és hogyan lehet egy nehéz élethelyzetből erőt kovácsolni.
Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a maga kihívása az életben. Van, akinek egy betegség, van, akinek egy veszteség, egy élethelyzeti elakadás vagy egy mélypont. A kihívások különböznek, de az érzések nagyon hasonlóak. És amikor ezt az emberek felismerik, akkor születik meg közöttünk az igazi kapcsolódás.
Közösséget is építesz azoknak, akik tudatosabban szeretnének élni, illetve már megéltek valamilyen mély krízist. Mit adhat egy támogató közösség azoknak, akik úgy érzik, egyedül maradtak a nehézségeikkel?
Azt az érzetet, hogy nincsenek egyedül. Szerintem ez az egyik legnagyobb ereje egy közösségnek.
Amikor egy krízisben vagyunk, nagyon könnyű azt érezni, hogy ezt senki nem értheti, hogy csak velünk történik ilyen. Pedig amikor találkozunk olyan emberekkel, akik hasonló érzéseken vagy élethelyzeteken mentek keresztül, hirtelen megváltozik valami. Megszűnik a szégyen, csökken a félelem, és megjelenik a remény.
Én egy olyan közösség építésén dolgozom, ahol nem kell szerepeket felvenni. Ahol nem kell tökéletesnek lenni. Ahol lehet kérdezni, sírni, nevetni, fejlődni és egyszerűen önmagunknak lenni. A workshopjaimon és az előadásaimon is ezt a légkört teremtem meg minden alkalommal.
Hiszem, hogy a fejlődésnek és a lelki gyógyulásnak óriási ereje van a kapcsolódásban. Egy elfogadó közegben az ember rájön, hogy nincs egyedül, mer megnyílni, kérdezni és segítséget kérni. Ebből pedig fantasztikus kapcsolódások születnek. Sokszor egyetlen beszélgetés, egy ölelés vagy egy találkozás is elég ahhoz, hogy valaki teljesen más szemmel nézzen önmagára és elinduljon egy jobb úton.
Mit üzennél azoknak, akik most kapták meg a diagnózist, és úgy érzik, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj?
Azt, hogy most teljesen természetes, ha félnek. Ha sírnak. Ha igazságtalannak érzik az életet. Nem kell erősnek lenniük az első naptól kezdve. Ne bagatellizálják el az érzéseiket, és ne akarják azonnal elnyomni őket. Menjenek végig minden érzelmi fázison. A sokkon, a tagadáson, a félelmen, a dühön, a kétségbeesésen. Ezek mind a feldolgozás és a gyógyulás természetes részei.
De amikor eljön az ideje, hozzanak egy döntést. Saját magukért. Döntsék el, hogy végig fogják csinálni és bízzanak a testükben. Egy diagnózis nem egyenlő egy ítélettel. Én magam is a bizonyítéka vagyok annak, hogy van élet a diagnózis után.
És még valamit. Ne a statisztikákat olvassák, hanem a saját történetüket írják. Senki sem tudja előre, mire képes a testük, a hitük és az elszántságuk. Még akkor sem, ha az esélyek nem tűnnek biztatónak. Az évek során rengeteg olyan gyógyulástörténettel találkoztam, amikre a mai napig nincs egyértelmű magyarázat és rácáfoltak minden előzetes várakozásra.
Egyszer majd visszanéznek erre az időszakra. Ma ezt talán még el sem tudják képzelni, de lehet, hogy ez lesz az az élethelyzet, amely a legtöbbet tanítja majd nekik önmagukról. Velem ez történt.
A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány jelképe a tizenkét szirmú egészségvirág. Melyik szirom áll hozzád a legközelebb, és miért?
Nagyon nehéz egyetlen szirmot választani, mert ezek együtt alkotnak egy egészet. Ha mégis ki kellene emelnem egyet, akkor a pozitív gondolkodást választanám. Mégpedig azért, mert megtapasztaltam, milyen óriási ereje van annak, amikor az ember hisz önmagában, a testében és abban, hogy képes felállni a legnehezebb helyzetekből is. Számomra ez a belső hozzáállás volt az, ami végigkísért a gyógyulásom során, és ami azóta is meghatározza az életemet.
Viszont, ha szeretnék hű maradni a holisztikus szemléletemhez, valójában én a virág közepét mondanám, az egészséget. Mert egyik szirom sem működik a másik nélkül. Hiába táplálkozunk egészségesen, ha közben állandó stresszben élünk. Hiába mozgunk rendszeresen, ha elvesztettük a kapcsolatot önmagunkkal. Az egészség a test, a lélek és az elme egyensúlya. Ez az a szemlélet, amit a munkámban is képviselek.
Mi a te életigenlésed, Niki? Mi az a gondolat vagy felismerés, amit minden nap magaddal viszel?
Azt vallom, hogy minden eseménynek helye és oka van az életünkben. Lehet, hogy abban a pillanatban még fáj, nem értjük, vagy igazságtalannak érezzük, de idővel sokszor kiderül, hogy valami sokkal nagyobb dolog felé terelt bennünket.
Nekem is vannak nehezebb napjaim. Velem is történnek olyan dolgok, amiket nem tudok befolyásolni. De már nem menekülök el ezek elől, megélem őket. Mert ilyen az élet. A különbség csak az, hogy már nem hagyom, hogy ezek határozzanak meg engem.
Minden nap hálás vagyok azért, hogy felébredek. Hogy járhatok. Hogy szerethetek és szeretve lehetek. Hálás vagyok, hogy az élet összehozott egy olyan férfival, aki úgy bánik velem, ahogyan azt minden nő megérdemli. Aki biztonságot ad, tisztel, szeret, és akinek én is ugyanezt adhatom vissza.
Hálás vagyok azért a rengeteg emberért is, akikkel az utam során találkozhattam. Akiket inspirálhattam, akikkel barátságot köthettem, vagy akikkel szakmailag kapcsolódhattam. Amikor látom emberek szemében a hálát, hogy segíthettem nekik, mindig eszembe jut, miért is járom ezt az utat.
Bár a betegség egykor nagyon sokat elvett tőlem, mégis rengeteget köszönhetek neki. Nélküle nem lennék az az ember, aki ma vagyok. Nem ezt az életet élném, nem ezt a hivatást találtam volna meg, és valószínűleg önmagamat sem ismertem volna meg ennyire mélyen.
Ez az én életigenlésem. Azóta is minden egyes nap igent mondok önmagamra. És talán ez a legnagyobb ajándék, amit a betegség adott nekem: megtanított igazán élni.
VERECKEI NIKOLETT
holisztikus krízis- és reziliencia mentor,
életmódtanácsadó, lélekgyógyász
www.vereckeiniki.com
Molnár Éva
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
