Az egyik legszemléletesebb közmondásunk „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” a lényegénél ragadja meg az emberi természet egyik ősi gyengeségét, a mohóságot. A mondás nemcsak a népi bölcsességet tükrözi, hanem mély bibliai igazságokat is hordoz.
„Mert ki az közületek, aki tornyot akarván építeni, nem ül le először, és nem számítja ki a költséget, ha van-e mivel elvégezze” (Lk 14,28–30)
Mosolygunk rajta, ahogy a madár minden csillogó kincset összeszed, de végül saját fizikai korlátai, a hosszú farkából adódó egyensúlyvesztés miatt elbukik. Nem rosszindulatból, nem is butaságból, egyszerűen csak nem mérte fel, mit bír el.
A történet több, mint egy kedves mondás. Tükör. Nem a kincsgyűjtés a probléma, hanem az aránytalanság. Amikor a vágyaink elszakadnak a valóságtól, amikor többet akarunk, mint amit elbírunk időben, anyagiakban, erőben, lélekben.
És ez a jelenség, a bírvágy, ismerős manapság sokunk életében. Nem aranyat gyűjtünk, hanem feladatokat. Elvállalunk még egy projektet, még egy szolgálatot, még egy „apró szívességet”. Vagy éppen tárgyakat, élményeket, sikereket halmozunk fel, mert úgy érezzük, még az a valami hiányzik, és akkor majd teljes lesz az életünk. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy túl sok lett. Elfáradtunk, szétestünk, vagy éppen valami félbemaradt.
Nem tudunk elengedni
A „Nemo kapitány és a víz alatti város” egyik jelenete nagyon szemléletesen mutatja be az emberi természet egyik fő gyengéjét, a telhetetlenséget. A Verne filmben egy közelgő veszély elől, a tengerfenékre épített városból menekülnek az emberek, közülük az egyik azonban nem tud elszakadni attól a kincstől, amit korábban megszerzett. Magára aggatja mindet, és miközben a többiek felfelé igyekeznek, ő a súly miatt egyre lejjebb süllyed. Nem a kincs volt a baj, hanem az, hogy nem tudta elengedni.
Hasonlót mesél a Midász-történet is. Amikor minden arannyá válik, amihez hozzáérünk, először ajándéknak tűnik. Aztán kiderül, hogy az élet maga válik élhetetlenné. Amire annyira vágytunk, végül elveszi azt, ami igazán számít.
Jézus egy egészen hétköznapi képpel mondja el ugyanezt. Egy ember tornyot akar építeni. Jó dolog ez, nincs benne semmi rossz. De ha nem ül le előtte, nem gondolja végig, hogy mire van ereje, ideje, anyagi fedezete, akkor könnyen úgy járhat, hogy félbemarad az építkezés. És ott áll majd a torzó. Emlékeztetőül, nemcsak neki.
A mohóság nem mindig látványos. Néha egészen jámbor formát ölt. Például van, hogy valaki annyira szeretne jól szolgálni, hogy mindent elvállal. Segít itt, ott, amott, de közben nem figyel arra, mit bír el valójában. Vagy amikor valaki előre be akarja biztosítani magát azzal, hogy többet gyűjt, mint amire szüksége lenne, mert fél a holnaptól, nem bízik a Gondviselésben. A Biblia egyik történetében a manna éppen erre tanít, a túl sok végül megromlik.
Miért olyan nehéz megállni?
Talán mert belül sokszor nem érezzük elégnek azt, amink van. Többre vágyunk. Biztonságra, elismerésre, bizonyosságra van szükségünk. Pál apostol ezért fogalmaz olyan erősen, amikor arról ír, hogy a meggondolatlan gazdagodási vágy „pusztulásba és romlásba dönti” az embert. Nem feltétlenül látványosan. Néha ez csak annyit jelent, hogy a túlzott nagyravágyás közben elveszítjük azt, ami már a miénk volt.
A Krisztus-i etika válasza erre a mértékletesség. Ha megtanuljuk felismerni saját határainkat és hálás szívvel kezelni azt, ami ránk bízatott, elkerülhetjük a „félbehagyott tornyok” szégyenét. Az önismeret és a józan tervezés nem a vágyaink elnyomása, hanem a biztonságunk záloga. Ez az az út, amelyen járva nemcsak elkezdeni, hanem befejezni is tudjuk vállalt feladatainkat. A siker nem a mennyiségben, hanem az arányosságban rejlik.
Bár a szarka esete mosolyt csalhat az arcunkra, a kudarc, amit a túlvállalás okoz, a valóságban gyakran keserű, a bukás sok esetben azért következik be, mert az önértékelésünk és a valóság között szakadék tátong.
Jézus tanítása a Lukács evangéliumában olyan példázattal világít rá erre, amely örökérvényű. Nem a vágyak ellen szól, hanem a józan tervezésre, a mértékletességre, önmegtartóztatásra hívja fel a figyelmünket. Arra biztat, hogy merjünk megállni, számot vetni, és elfogadni a határainkat, mert ez nem kudarc, hanem védelem.
Talán az a legnehezebb, hogy megelégedjünk azzal, ami ránk bízatott. Nem kevesebbel, hanem éppen azzal. Amikor így indulunk el, akkor van esély rá, hogy amit elkezdtünk, azt be is fejezzük. És nem marad utánunk félbemaradt torony.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
