Kulcsár Attila Ferenc vagyok, ráktúlélő. A Canossa-járás szólásmondásként is ismeretes. Azt jelenti, amikor az ember nehezített körülmények között, óriási elszántsággal, alázattal küzd valami „szent célért”. Kúraszerű kemoterápiás kezelések, homloklebenyemet célzó sugárterápiák jóvoltából meggyógyultam és eközben volt időm, hogy rájöjjek, mikor tévedtem el.
Az én esetemben ez a canossa a sokszor lehetetlennek tűnő gyógyulásért folytatott harc volt. Egy heroikus küzdelemben vívott gyógyulás történetét foglalom össze. Prózában és zenében egyaránt megfogalmaztam azt az emberfeletti küzdelmet, amelyet az emberhez méltó életért folytattam. Ezek a művek nem öncélú alkotások. Terápiás céllal születtek és szakemberek is egyetértenek velem abban, hogy hatékony kiegészítői lehetnek az általános klinikai terápiának is. Büszkeség, hogy 2023 őszén lehetőséget kaptam a gyógyulásomról írt könyvem és zeném bemutatására a „Tegyük szerethetővé a rákellenes életmódot! országos konferencián. A Canossa címmel megjelent könyvem ajánlója is olvasható a portálon.
A folyamat paradigmaváltást eredményezett. Sikerült megtalálnom a hibakódot. Miután megfejtettem, átírtam. Azután Ariadné-fonalam mentén kitaláltam a magam építette labirintusból és le is bontottam azt. Azóta arra rezonálok, hogy a velem kapcsolatba kerülő emberekkel minél hamarabb megtaláljam a közös hangot. Egyszerű képlet alapján, egykori önmagamból indulok ki. Az egészségmegőrzésre nem helyeztem különösebb hangsúlyt. Felületes anatómiai ismeretanyaggal és nem túl kiterjedt egészségügyi kapcsolatrendszerrel csúsztam bele több éve húzódó kanosszámba.
Emlékszem a tekintetekre és a csodálkozásra, amikor átestem a sportzsargonban mérlegelésnek nevezett procedúrán. Az eredményt hallva a sokat látott nővér is aggódva tekintett ösztövér testemre, de miután elárultuk, hogy még egy éve sincs, hogy 118 kilogrammot nyomtam, önkéntelenül visszakérdezett:
– Ez biztos?
– Biztos. Miért?
– Miközben lefogyott a mostani 49 kilóra, senkinek nem jutott eszébe, hogy elküldje belgyógyászati kivizsgálásra?
Sípcsontfájdalmaim az ezredforduló táján kezdődtek. Az idő múlásával ezek annyira felerősödtek, hogy 2004-től már gyakorlatilag egyetlen éjszakát sem tudtam végigaludni. A korabeli Sportkórház köztiszteletben álló diagnosztája terelt ortopéd vonalra. A 2006-ban sípcsontlékelésbe torkolló biopsziát megelőzően már indítványoztam az ortopédsebésznek, mielőtt műtőasztalra fektet, talán célszerű lenne egy belgyógyászati kivizsgálás. Sem ő, sem az általa végzett roncsolás kijavítására vállalkozó szeptikus csontsebész doyen, „tanár úr” nem érezte ennek szükségét. Mind a mai napig lukas sípcsontsebemet tisztítva eszembe jut mindkettőjük megkérdőjelezhetetlen, fennsőbbrendűséget sugárzó arckifejezése, ahogyan a „páciens” indítványát negligálják.
Azután a következő év első munkanapján – megboldogult sportorvos, belgyógyász, a megpróbáltatások közben barátommá vált, Dr. Lángfy György – hathatós közbenjárására mégiscsak sor került erre a mélyfeltárásra. Most sem tudnám annál érzékletesebben elmeséli, mint ahogy a CANOSSA kötetben leírtam: „A vizsgálatok finisében egy délelőtt benyitott a kórterembe az osztályt vezető főorvos asszony. Szobatársaimat megkérte, néhány percre hagyjanak minket magunkra. Azután az ágyam szélére ülve mélyen a szemembe nézett és azt mondta, nagyon rossz híre van. A teljes vérképeredmény alapján non-Hodgkin lymphomát diagnosztizált.
– Ez biztos?
– Sajnos igen.
Ekkor válasz helyett, nagyjából akkorát sóhajtottam, mint a Tolkien trilógiabeli Frodó, amikor hosszas kalandtúráját követően megpillantotta Szauron várát.”
Ugyanez a belgyógyász főorvosnő és további két baráti szál ugyanoda, a terület országos csúcsintézményének számító kórház hematológiai osztályára igyekezett bejuttatni. Miután erőfeszítéseik sikerrel jártak, személyemben egy közel járóképtelen, rettenetesen legyengült állapotban lévő, életesélyeiről lemondott harmincas évei végéhez közeledő férfit ismerhettek meg, aki egy esztendő leforgása alatt elveszítette testsúlya több, mint 60%-át, látása közel 70 %-át és a veséjén csimpaszkodó ráksejtburjánzás meghaladta a szerv méretének nyolcszorosát.
Az orvoscsoport néhány nap leforgása alatt számos diagnosztikai vizsgálatot elvégeztetett, ezek eredményeképpen született meg a részletes diagnózis:
– C8330 Non-Hodgkin lymphoma, nagy sejtes (diffúz);
– C8190 Hodgkin kór;
– M8690 Osteomyelitis (csontvelőgyulladás) váladékozó üreggel.
Halkan jegyzem meg, az a daganatos betegség-kombináció, amelyből Isten kegyelméből és gyógyítóim, szeretteim jóvoltából kigyógyultam, 1 a 10 millióhoz arányban bukkan fel az onkológiai diagnosztikában. Elindult kemoterápiás kezelésem. Mivel az agy látóközpontjára telepedett lymphomát az amerikai vendégszerepléséből hazahívott agysebésszel folytatott konzílium kioperálhatatlannak minősítette, megpróbáltak felerősíteni annyira, hogy kibírjam azt a legbrutálisabb sugárterápiát, ami esélyt nyújtott az ellenség felszámolására, a látás visszanyerésére. A meggyógyításomra vállalkozó „feketeöves” onkológusok nekiláttak a terv megvalósításának. Az, hogy hogyan éreztem magam az első kemoterápiás kezelés idején, leírhatatlan. Étvágytalan, álmatlan voltam, kilátástalanul éreztem magamat.
Konkrétabban két ideillő idézettel érzékeltethetem: „Mire az első adag kemó az ereimben csörgedezett, belülről nézve némiképp átstrukturálódott a világ…Életem egyik eddig átélt élménye sem volt ehhez fogható. Egy legyőzhetetlennek tűnő erő áramlott át a vénáimon, majd feltartozhatatlanul haladt át a testem minden útjába kerülő sejtjén. Mellkastájon pulzált, a gyomromban mart, a végtagjaim rángatóztak. Miközben az anyag pusztító fergetegként haladt előre a szervezetemben, mindinkább olyan érzésem támadt, megszűnnek a tér határai. Le kellett hunynom a szemem, mert fájt nyitva tartanom.”
A szemem világának visszanyerése érdekében ún. kobalt-ágyú bevetésére volt szükség.
„Az első sugárkezelést követően megszakadt a kapcsolatom a külvilággal. Becsléseim szerint nagyjából 8–10 napig tarthatott az a periódus, amikor ezt a világot már elhagytam, de a másik oldalra még nem jutottam át. A következő 190–250 óra túlnyomó részét 250–300 centiméter magas, atrófiás testalkatú, Ehnaton fáraó koponyájának sziluettjét idéző, hosszúkás fejű, szőrtelen lények társaságában töltöttem.”
Eközben látogatóim csak egy korabeli önmagára pusztán nyomokban emlékeztető, torzonborz csontvázzal próbáltak értelmesen kommunikálni, de ez az idő előrehaladtával egyre szerényebb eredményekkel járt.
Ahhoz, hogy az összeomlásomat követő katartikus visszatérés eufóriáját követő napokban elkezdődhessen az ágyhoz kötöttség megszűnését célzó roboráló kúra és ezt követően megvalósulhasson a terápiás stratégia, szükség volt onkopszichológusom első bátorító sugallatára. Azt tanácsolta, mivel évtizedek óta soha annyi időm arra, hogy magammal foglalkozzam feltételezhetően nem volt, mint most, használjam ki, próbáljam visszaidézni azt az időszakot, amelyre úgy emlékszem, szeretet vett körül valódi életörömet éreztem, harmonikusan teltek napjaim. Egy hétnél több kellett ehhez, de amikor ráleltem az alsózsolnai parókián töltött gyermekéveim emlékeire, első ízben hallottam fehér köpenyt viselő embertől: biztosan meggyógyulok.
A klinikai értelemben vett gyógyulást követően eljutottam a lényemet szeretet-energiával feltöltő és évekig újra és újra visszatöltő „Gandalf”-omhoz. Sosem lehetek neki elég hálás azért, hogy visszaadta önbecsülésemet, megszüntette pánikrohamaimat, és adott akkora lendületet, hogy nekilássak rendet rakni. Alapjaiban változtattam életmódomon. Ifjúkorom útkeresése idején minden befogadható ismeret fontosabb volt annál, hogy gondot fordítsak az egészségmegőrzésre. Partikuláris sikereim idején, „Hübrisz Matyiként” a tüsténkedés annyira felpörgetett, hogy sokszor a vacsoraasztalnál szembesültem azzal, hogy aznap még szilárd táplálék nem jutott a szervezetembe. A visszatérés katartikus pillanataiban a Gondviselő kicserélte a vezérlést. Konfliktusok között szlalomozóból konszenzusteremtővé formált.
A 145 napos hospitalizáció okozta poszttraumatikus tünetek kezelése közben onkopszichológusom javaslatára nekiláttam kiírni magamból élményeimet. Ebből 2009-ben sikeres blog született az Index portálon. Komponálni 2013-tól kezdtem. Ekkor már működésbe lépett az öngyógyító mechanizmus. Újra átéltem a krízishez vezető előzményeket. A kis híján tragédiába torkolló összeomlást, a visszatérés katarzisát és a létharmónia megteremtésének euforikus pillanatait. Így jött létre a Canossa zenemű és könyv. Eközben egyre gyakrabban tapasztaltam a rák személyiségfejlődésemre gyakorolt jótékony hatását.
Hátrahagytam egy – az onkopszichológusom szavaival élve – toxikus kapcsolatot és ennek minden kulisszáját. A hosszú évek testet, lelket felőrlő „embersportja” által megszerzett feng shui kerttel körülvett tóparti házat, az ehhez kapcsolódó életterembe invitált parazitákat.
Új esélyt kaptam, új motivációkkal, új célokkal. 2011-ben ismerkedtem meg azzal az elbűvölő teremtéssel, akivel egy évvel később, Pünkösdkor elkezdtük közös életünket. Három év múltán – egy meghitt dalmáciai öbölben, a vízben térdre ereszkedve – kértem meg párom kezét, 2015-ben kötöttünk házasságot és máig szerelmesek vagyunk egymásba. Együttlétünk kezdete óta számos olyan szituációban volt őrangyalom, amelyek közül csak egy is az átlagos párkapcsolatok azonnali végét jelentené.
Egy példát említek: negyedik – a korábbi sípcsontműtétek alkalmával keletkezett szeptikus jelenségek megszüntetését célzó – keszthelyi operációmat követő héten, előjegyzett kontrollvizsgálat céljából indultunk a balatonparti városba. Budán sütött a nap, az autópálya egyetlen tájékoztató ledfalán sem utalt semmi a későbbi órákban a fél országot lebénító problémára. Elhagyva a második fehérvári lehajtót belekeveredtünk abba a hóviharba, amelyből szombat délután sikerült hazajutnunk. Fél napot töltöttünk az M7-en egy tíz fokos kilengésű ponyvás kamion mellett.
Napjaimat évek alatt tökéletesített „gyógykombóval” indítom. Azután meditálok, imádkozom, tornázom, majd reggelizem. Mikor csak tehetem 4-5 kilométert lendületesen gyalogolok a természetben. Tartózkodom a békétlenkedésre indokot szolgáltató emberektől és szituációktól. Az eltelt évek alatt számos új, értékalapú baráti kapcsolatunk született. Befogadott egy család. Anyósom gyermeknek kijáró szeretettel viseltet irányomban. Két legidősebb unokámmal minden együttlét öröm. Az első teljes metabolikus emisszióhoz vezető úton elsősorban onkológusaim, onkopszichológusom és ápolóim alkotta csapat segítségéért viseltetek múlhatatlan hálával. Korabeli élettársam fizikai értelemben vett 2007-es gyógyulásom érdekében tett erőfeszítéseiért éppen úgy köszönettel tartozom, mint az engem meglátogatókból áradó együttérzésért, DokiGyuri bátyám és barátaim szerető közreműködésért.
A prózai műben onkopszichológusom második bátorító sugallata az volt, kínkiírásként, önterápiás célból írjak. Elindítottam 2009-ben a https://vizit.blog.hu/ felületet. Előfordult, hogy egy bejegyzést 16 ezren olvastak el. Életigenlésemként a prózai művet záró verset idézem:
„Semmi –
nincs.
Miként a légnemű
a tektonikus rétegek közti teret,
létkörömben
mindent betölt a szeretet.”
Életigenlő cselekvésként a nemrégiben bejegyzett CANOSSA Művészetterápiás Misszió Alapítványunk Küldetésnyilatkozatában rövid- közép- és hosszabb távon megvalósítandó céljait emelem ki. Reménybeli támogatóink jóvoltából alapítványunk a beta teszt fázisban lévő CANOSSA prózai- és zeneművet egyaránt tartalmazó 1 mind 2 applikáció onkológiai szempontból érintett személyek és hozzátartozóik számara érvényes BNO-kódjuk megadásával térítésmentes letöltést tesz lehetővé. A bárki számára megvásárolható magyar nyelvű – és fejlesztési szakaszban lévő angol nyelvű – e-pub és zenei csomag értékesítéséből bentlakásos terápia kiegészítő- , rehabilitációs programok megvalósítására alkalmas önellátó szeretetbirtokot szeretnénk létrehozni, e mellett prevenciós célú ismeretterjesztő előadásokat megvalósítani közép- és felsőoktatási intézményekben és prezentációkat tartani szakrális terekben, valamint a zeneművet színpadra állítani táncszínházi együttműködés, illetve szimfonikus zenekar közreműködésével.
Kulcsár Attila Ferenc
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
