Interjú Thuróczy Bertalannal
Orvosbiológiai mérnök, író, atléta, longevitykutató, 21 évesen szembenézett a halállal… Meggyógyult, megírta könyvben és alapítványt hozott létre, hogy segítsen a gyógyulóknak.
Berci, a weboldaladon azt írod: „21 évesen rákkal diagnosztizáltak, és nem volt más választásod, mint szembenézni a halállal”. Ez így elég riasztó kinyilatkoztatás. Szerinted még ma, a 21. században is ennyire sokkoló, első gondolatként halált jelentő a rákdiagnózis?
A rákdiagnózis továbbra is egy sokkoló élmény nem csak az érintettek, hanem szeretteik számára is, függetlenül attól, hogy áll az orvostudomány a 21. században a rákgyógyítás területén. Az elmúlt évtizedekben ez a tudományterület is oly mértékben fejlődött, hogy jelentősen javították a kezelési lehetőségeket és a túlélési esélyek – én is ennek – a tudásnak és kezeléseknek a „haszonélvezője” voltam, amikor 21 éves koromban rosszindulatú daganattal diagnosztizáltak és sikerült kigyógyulnom a halálos kórból. Szerencsére egyre több érintett mondhatja el ezt az orvostudomány fejlődésével, és bízom abban is, hogy néhány év vagy évtized múlva a rákról szóló diagnózisok hallatán már nem a „halált-jelentő” diagnózisokra asszociálunk.
Sokoldalú vagy. Egy személyben hogyan férnek meg a felsorolt foglalkozások, amik külön-külön is egy egész embert igényelnek. Hogyan érkeztek meg életedbe ezek a tevékenységek?
Esetemben az egyes foglalkozásaim és hobbijaim, szenvedélyeim illeszkedtek bele életem különböző szakaszaiba és életstílussá váltak. Például a futást hobbiból kezdtem, majd olyannyira rendszert vitt az életembe és az egészségmegőrző szokásaimba, hogy „már-már megérte” versenyszerűen is űzni. Erről is írok a Futni, hinni, élni c. első kötetemben, amely a gyógyuláson felül a sport és testmozgás és kifejezetten a futás iránti szeretetemről szól. Pontosabban nem csak az enyémről, hanem minden futótársaméról, akik előbb vagy utóbb, így vagy úgy ráeszméltek, hogy futni (vagy legalábbis mozogni) születtünk. Ez a Homo sapiens természetes állapota, nem pedig az ülő életmód. De ebbe a témakörbe most nem ások mélyebbre, hisz sok-sok fejezeten keresztül ezt a témát is boncolgatom (tudományos alapokra helyezve) az első könyvemben.
A lényeg, hogy igyekszem mindennek megtalálni a közös keresztmetszetét – kezdve a személyes érdeklődéstől az orvosbiológiai mérnöki hivatásomon keresztül a sportig és a hobbijaimig. Ez alatt azt értem, hogy a személyes egészségügyi érintettségem miatt egyébként is kíváncsian olvasom az egészségről, minél hosszabb és teljesebb életről szóló könyveket és tudományos folyóiratokat, cikkeket, amelyek egyben a munkahelyi feladataimmal is összeegyeztethetőek. Olyan kutatást végzek jelenleg a longevity (a hosszú és egészséges élet) tudományterületén, amelyek ipari alkalmazással is bírnak, így máris három az egyben tevékenység, ha kutatok: dolgozok, doktori tanulmányaimat végzem, kimeríthetetlen kíváncsiságomat igyekszem kielégíteni. Ezek pedig egy-egy kötetnek is megágyazzák az irodalomkutatás részét, így a könyvírás is hobbivá válik. Minden, amit csinálok, belső indíttatásból fakad, nem pedig külső jutalmazás végett – nem az ösztöndíj vagy a fizetés, se nem az olvasói visszajelzések, se nem a megfelelési kényszer mozgatja ezeket a tevékenységeket, hanem a belső szenvedélyes kíváncsiságom és a tudásszomj.
Sokan azt szokták kérdezni, akik nem ismernek, hogy a sok teendő és kötelezettség és szigorú időbeosztás mellett hogyan marad időm élvezni az életet? Én az egész napot és az egész életet élvezem reggeltől estig, minden óráját és minden percét – lényegében hedonista életmódot folytatok, csak nem függőségekben és szenvedélyekben élem ki a hedonizmusomat, hanem olvasásban, könyvírásban, sportolásban, a természettel való kapcsolódásban (pl. tereptúrák alkalmával vagy a Balatonon a naplementében SUP-ozva, vagy épp a havas erdőben túrázva és töltődve). A munkám és doktori tanulmányaim során folytatott kutatások rengeteg olvasással járnak – én ezt alapvetően is csinálnám hobbi-szinten, az már csak hab a tortán, hogy „fizetnek” is érte és doktori cím is lesz a végén. Nem ezért csinálom. Erre önmagában nem áldoznám az időmet és az életemet. A külső jutalmazás csak a mellékhatása a fenti tevékenységeimnek. A belső motiváció az, ami igazán hajt. Így mindenhez végtelen energia társul, egyfajta flow állapot. Flow központú életvitelt kialakítva a nap 24 órájába rengeteg minden belefér. Még a pihenés, énidő, töltődés, kikapcsolódás is.
A világ működésének megismerése iránt érzett szenvedélyes kíváncsiságodra mikor ébredtél rá, meddig jutottál a természettudományok terén?
A természettudományok iránti szenvedélyem korán kezdődött, már gyermekkoromban érdekeltek a „miért” és „hogyan” kérdések a világ működésével kapcsolatban. Az iskolában különösen vonzott a matematika és a fizika, ami tovább erősítette az érdeklődésemet a világ működésének megismerése iránt. Az egyetemi orvosbiológiai mérnöki mesterképzés során pedig a biokémia, élettan, anatómia és hasonló „orvosi tantárgyak” tanulása során egyre inkább ráébredtem, hogy nem csak az elektronika, az informatika és a természet működése érdekel, hanem az emberi szervezet működése is. Ekkor fogant meg a Super sapiens c. kötetem ötlete is, amely a már emlegetett longevity-tudományáról szól, mégpedig orvosbiológiai mérnöki megközelítéssel: azt kutatom, hogy a modern technológia, az AI és a viselhető bioszenzoros megoldások hogyan járulhatnak hozzá a minél hosszabb, teljesebb és egészségesebb élet eléréséhez.
Gratulálunk ahhoz, hogy fiatal fejlesztőként számos innovációs díjat nyertél. Az egyiket a szenzoros okoskesztyű fejlesztésért kaptad. Mesélj róla, mi ez?
A szenzoros okoskesztyű személyes érintettségemből indult: a kemoterápiás kezelés hatására kialakult nálam is a Raynaud-szindróma nevű betegség, amely perifériás keringési rendellenesség az ujjak végén. Bioszenzorokkal felszerelt, mesterséges intelligencia vezérelt fűthető kesztyű-ötletem a technológia és az egészségügy határterületén mozog, egy jövőbeni potenciális orvostechnikai eszköz-fejlesztés alapjául szolgál. Az „okoskesztyű” történetét mindkét könyvemben részleteiben is kifejtem, hiszen innen indult az egész orvosbiológiai mérnöki karrierem, ami ma már nem csak az orvostechnikai fejlesztéseket jelenti számomra, hanem a longevity-technológia területére is kiterjed.
A rákdiagnózist egyetemi tanulmányaid elején kaptad… Családilag öröklött vagy esetleg valami más volt az ok, ennyire fiatalon daganattal szembesülni, tudsz róla bővebbet?
A családban nem fordult még elő ilyen betegség (legalábbis, akikről tudunk a családfa-kutatásunk után). Valószínűbbnek tartom, hogy a környezeti hatások, esetleges gyerekkorban szerzett fel nem dolgozott, tudatalatti traumatikus élmények és az egyetem okozta stressz is hozzájárulhatott a betegség kialakulásához. (Természetesen a genetikai hajlam mellett.)
A rák kialakulásának oka vagy okai gyakran nem tisztázottak, és így van ez az én esetemben is. A miérteket én is kerestem és a mai napig keresem, és az az álláspont, ahol most tartok a köteteimben is szépen le vannak vezetve sok-sok fejezeten keresztül, nehéz lenne itt most pár mondatban összefoglalni, hogy mi is történhetett valójában. A könyvekkel viszont nem csak megértettem a betegségem hátterét, hanem fel is dolgoztam a történeteket – legalábbis a feldolgozás útjára léptem, ami talán egy életen át is eltart majd.
Ebben a közkedvelt sorozatban azon túl, hogy a túlélő személyt bemutatjuk, vannak kérdések, amiket mindenkinek felteszünk, mivel a válaszok mindenkinél mások, és azokból lehet erőt meríteni, ki-ki hogyan élte meg a gyógyulás folyamatát.
Hogyan vetted észre a daganatot, önvizsgálattal, szűrésen vagy voltak esetleg jelei a betegségnek, hogy orvoshoz mentél?
Önvizsgálat során éreztem a fájdalmas tapintható csomót, és a kisugárzó alhasi fájdalmat, és egy internetes keresés után úgy éreztem, hogy nagy valószínűséggel megtaláltam a probléma forrását – jobb oldali hererák lesz a diagnózis. Szakorvoshoz fordulva ez be is bizonyosodott.
Mit éreztél a „diagnózis rák” kimondásakor, emlékszel a pillanatra?
Sokkoló és félelmetes volt szembesülni ezzel a valósággal, különösen ilyen fiatalon, huszonévesen, egyetemistaként, a gyerekkori álmaim felé vezető út célegyenesében. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna körülöttem az élet, de tudtam, hogy mennem kell tovább – minden áron és bármi áron.
Milyen lépések következtek a diagnózis után? Műtöttek? Kaptál kemoterápiát, sugárkezelést?
A kezelési folyamat több lépésből állt, amelyek célja az volt, hogy a lehető legjobb eredményeket érjük el: elsőként a primer daganatot kellett eltávolítani. Ezután pedig – mivel későn fordultam orvoshoz és áttétek képződtek a hasi- és nyaki nyirokcsomókban, kemoterápiás kezelés következett. Több hónap kezelés után a CT vizsgálat eredménye negatív lett, teljes volt a gyógyulás. Kezelőorvosom azt mondta, hogy „példaértékű gyógyulás volt”. Menjek vissza az egyetemre és végezzem el a képzést, teljesítsem be az álmaimat, éljem az életemet – meggyógyultam.
Milyen komplementer gyógymód volt, amit alkalmaztál a gyógyulásod idején? Mentális, lelki, táplálkozási, mozgásterápiákat igénybe vettél?
A hagyományos orvosi kezelések mellett több komplementer gyógymódot is bevetettem, amelyek segítettek a testi-lelki gyógyulásban is: az olvasásba és a tanulásba „menekültem”, így el tudtam vonatkoztatni az onkológiai intézet falai között is a kezelés tényétől, egyfajta megküzdési stratégia is volt számomra a tanulás. (Azon felül, hogy az egyetemi vizsgákat csak így tudtam teljesíteni.) Ezen kívül szüleim, családtagjaim, barátaim lelki támasza volt, ami óriási jelentőséggel bírt a lelki gyógyulás folyamatában. A kezelés után pedig a sport és a közösség ereje segített visszatérni az életbe.
Mit adott a lelki fejlődésedben a betegséged?
A rákkal való küzdelem alapvetően megváltoztatta azt, hogyan látom az életet és hogyan élek nap mint nap. Bár ez egy rendkívül kihívást jelentő tapasztalat volt, hálás vagyok azért, hogy lehetőségem volt fejlődni általa – mind emberileg, mind testileg és lelkileg.
Volt-e olyan felismerés, amit megosztanál a most gyógyulókkal, amolyan tapasztalati szakértőként?
Az egyik legfontosabb felismerésem, hogy a betegség kezelése egy komplex folyamat, amely nem csak a fizikai gyógyulást foglalja magában, hanem a lelki gyógyulást is. Ehhez elengedhetetlen a támogató közeg, akikért megéri meggyógyulni – családtagok, barátok. Ha pedig valaki olyan szomorú helyzetben van, hogy nincs már senkije, akkor gondoljon arra, hogy magának kell bebizonyítania, hogy meg tud gyógyulni, le tudja küzdeni, és ezt a kirívó példát, ha másokkal megosztja – akár szóban – olyan érintettel, aki hasonló élethelyzetben van, szintén erőt fog meríteni belőle. És így máris van miért és kiért meggyógyulnia.
A közeli, távolabbi környezeted hogyan reagált a betegségedre, megosztottad bárkivel?
Megosztottam természetesen a családommal és közeli barátokkal. Az ő támogatásuk segített a lelki gyógyulásban. A gyógyulás után évekkel osztottam meg nagyobb célközönség számára a könyveimben a teljes történetet, egyfajta pozitív gyógyulási példaként – van fény az alagút végén, még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is.
Mit tartasz a legfontosabb pontnak a gyógyulásodban?
A legfontosabb elem a gyógyulásomban az volt, hogy aktívan részt vettem a saját kezelési folyamatomban: nem csak vártam, hogy az orvosok meggyógyítsanak, hanem én is akartam. Mindennél jobban akartam, hogy újra egészséges legyek. Minden gondolatom ekörül forgott és a „jövőbeni énemmel egyezkedtem” abban, hogyha meggyógyulok újra sportolok, egészségesen élek, elvégzem az egyetemet, dolgozok, családot alapítok, teljes életet élek. Egy évtized elteltével állíthatom, hogy teljesültek az akkori „egyezségeim”, amelyet a huszonéves énem kötött a harmincéves énemmel. Sőt, a harmincéves énem bőven túlszárnyalta azt, amiről még csak álmodni sem mertem 10 évvel ezelőtt a kemoterápiás kezelés közepette az onkológiai intézetben fekve.
2020-ban írtad a rákkal való küzdelmeidről szóló önéletrajzi kötetet. Szokták mondani az írás kiváló terápia, kiírni magunkból egy traumát, betegséget, az gyógyító tud lenni… Te a könyvet a gyógyulásod idején, terápiás céllal írtad vagy más motivált?
A könyv írása valóban terápiás célból történt. Az írás segített feldolgozni az átélt élményeket, rendezni a gondolataimat és érzéseimet. Emellett célom volt, hogy támogatást és reményt nyújtsak másoknak, akik hasonló helyzetben vannak. A könyv írása egyfajta zárás is volt, egy lehetőség, hogy tovább lépjek.
Nemes lélekre váll, hogy a könyv bevételéből Gyenes Donát atlétabarátoddal és Csere Gáspár olimpikon maratonfutóval megalapítottátok a Futni, Hinni, Élni Alapítványt. Mi volt a célotok a társadalmi vállalkozás létrehozásával?
Az alapítványt azért hoztuk létre, hogy inspiráljuk és támogassuk azokat, akik nehéz egészségügyi vagy életbeli kihívásokkal küzdenek. A célunk, hogy elősegítsük az egészséges életmódot, a rendszeres mozgást, és hogy biztosítsunk egy közösséget, ahol az emberek támogatást és motivációt találhatnak.
Mathias Corvinus Collegium (MCC) Flow Kutató Központjában is végeztél tudományos kutatásokat, Csíkszentmihályi Mihály örökségét, a flow élményt orvosbiológiai mérnöki szempontú megközelítéssel kutatod bioszenzorokat és ‘exponenciális technológiákat’ felhasználva. Milyen eredményeket értél el ezen a területen?
A kutatásaink során a flow élményt és annak hatásait vizsgáltuk a teljesítményre és jólétre különböző biológiai és mérnöki eszközök felhasználásával. Az eredmények hozzájárulnak a flow-élmény jobb megértéséhez, amelyet Csíkszentmihályi Mihály, a flow elmélet és a pozitív pszichológia atyja – az ember legboldogabb állapotának nevezett. Ennél több is igaz, a kutatások szerint: az ember legoptimálisabb mentális és fizikai teljesítőképességének állapotát is jelenti. Ennek orvosbiológiai mérnöki hátterét és eredményeit a Super sapiens c. kötetemben részletesen ki is fejtem, több tucat tudományos publikációra és személyes tapasztalatokra alapozva e témát illetően. Az egész kötet flow állapotban íródott. Az egész életem flow állapotban telik, úgy érzem. Ritka az, amikor nincs flow. Persze kell olyan is, kell a regeneráció és töltődés is. A flow állapot ciklikus. Mint maga az élet.
Manapság egyre több szó esik a longevityről. Mi ez pontosan: életmódtanács, életforma-javaslat, gondolkodásmód? Vagy ezek összessége?
A longevity nem csupán életmódtanácsok sorozata, hanem egy integrált gondolkodásmód, amely magában foglalja az egészséges táplálkozást, a rendszeres fizikai aktivitást, mentális és érzelmi jólétet és a társadalmi kapcsolatok ápolását. Ez egy összetett és tudatos életforma, amely a hosszú és egészséges élet elérésére törekszik.
Az életviteled, munkáid, egyéniséged, segítő attitűdöd mind-mind egy irányba mutat, mondhatjuk az életigenlés a lételemed?
Igen, az életigenlés a lételemem. Minden tevékenységem és törekvésem arra irányul, hogy pozitív hatást gyakoroljak magamra és környezetemre – azaz, hogyha csak egy kicsivel is, de hozzájárulhassak az emberiség előrelépéséhez, az én is a környezetem jobbá tétele által. Az élet minden területén igyekszem értéket teremteni, legyen szó akár munkáról, kutatásról vagy társadalmi tevékenységről.
Végül kérlek, oszd meg röviden az olvasókkal mi az életigenlésed, Berci.
A Super sapiens kötetem fülszövege jutott eszembe, hisz ez nem más, mint az életigenlésem esszenciája: „100 év, 5200 hét, 3 milliárd szívdobbanás. Optimista számolással (és szerencsés esetben) akár ennyi idő is rendelkezésünkre állhat. Az élet nem feltétlenül rövid, csak sokszor egy részét elpazaroljuk. A hétköznapokban szinte eszünkbe sem jut, hogy az idő az egyik legértékesebb erőforrásunk: korlátozott és rendíthetetlenül fogy. Ha viszont jól gazdálkodunk, bármi beleférhet. Bármi, de minden nem: bármi lehetsz, de minden nem – a világon bármit megtanulhatsz, de mindent nem. Bármire lehet időd, de mindenre nem. Nem az élet rövid, hanem az elpazarolt idő sok.”
Engem a rákról szóló diagnózis döbbentett rá arra a nyilvánvaló – de sokak számára láthatatlan és észrevehetetlen – tényre, hogy minden élet egyszeri és megismételhetetlen. Minden perc számít, hiszen a ‘kegyelem kerete’ véges – mi több, rendíthetetlenül és megállíthatatlanul egyre csak fogy. Csak és kizárólag rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle.
A nemzetközi terjesztésben angolul is megjelent „FUTNI, HINNI, ÉLNI – EGY KÖNYV AZ ÉLNI AKARÁSRÓL” címmel megjelent könyvről, és a 2024-ben megjelent Super sapiens c. könyvről a „KÖNYVAJÁNLÓ” rovatban olvasható több információ.
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
