Kevés olyan művész akad a magyar színháztörténetben, aki ugyanazzal a természetességgel tudta megnevettetni a közönséget, mint amilyen mélyen meg tudta érinteni. Szemes Mari közéjük tartozott. A tragédia és a komédia számára nem egymást kizáró műfajok voltak, hanem ugyanannak az emberi léleknek két arca. Talán éppen ezért maradt emlékezetes mindazok számára, akik valaha látták a színpadon vagy a filmvásznon.
Különleges tehetsége már kisiskolásként megmutatkozott, versmondásával rendre meghatotta tanárait. Bár egy ideig a tanítói pálya is vonzotta, végül a helyi plébános biztatta arra, hogy a színészetet válassza. Csak tizenöt éves volt, amikor külön engedéllyel jelentkezhetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová első próbálkozásra fel is vették. Mestere, Gellért Endre később meghatározó szerepet játszott művészi fejlődésében, ő maga pedig úgy emlékezett rá, mint aki nemcsak a szakma fortélyaira, hanem a hivatás iránti alázatra is megtanította.
Számára a színészet nem pusztán mesterség volt, hanem hivatás. Nem szerepkörökben gondolkodott, hanem emberi sorsokban, ezért tudta ugyanazzal a hitelességgel megformálni a klasszikus tragédiák hősnőit – például Klütaimnésztrát az Oresztész című görög drámában –, mint a humorral átszőtt karaktereket. A közönség ugyanilyen szeretettel őrzi emlékezetében Alfonzó legendás Csehov-paródiájának, a Ványadt bácsinak kendős daduskáját is, aki újra és újra sóhajtozva rebegte: „Hej, ha az én galambocskám, Galuska Galagonyovics ezt megérhette volna!” Ez a mondat Szemes Mari védjegyévé vált, és jól példázza azt a különleges képességét, hogy a legkisebb szerepet is felejthetetlenné tudta tenni. Nem véletlen, hogy a legnagyobb szakmai sikerének nem egy díjat vagy kitüntetést tartott, hanem azt, hogy a közönség a szívébe fogadta. Egy interjúban így fogalmazott: „Elértem a pályámon, amit a legtöbbre tartok: kimehetek a színpadra tragikaként és komikaként egyaránt. A közönség tud velem sírni és nevetni.”
A színpadon sugárzó magabiztossága mögött azonban érzékeny, önmagával szemben is rendkívül igényes ember állt. Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a színészi pályán a legnehezebb számára a kiszolgáltatottság és a jövőtől való félelem volt. Mindez azonban nem megtörte, hanem még inkább arra ösztönözte, hogy minden egyes szerepben a legtöbbet adja önmagából. Pályatársai nemcsak kivételes tehetségét, hanem emberségét és különleges humorát is nagyra becsülték. Bodrogi Gyula találóan fogalmazta meg kettősségét: „A komolyabb hangvételű dolgokat szerette játszani, viszont a könnyebb hangvételű dolgok sikerét szerette learatni.” Talán éppen az volt Szemes Mari egyik legnagyobb ajándéka, hogy soha nem választotta szét a könnyeket és a mosolyt, mert tudta, hogy az életben is kéz a kézben járnak.
A nevetés nála nem felszínes vidámságot jelentett, hanem azt a bölcs derűt, amely csak az emberi lélek mély ismeretéből fakadhat. Ezért tudta a legdrámaibb pillanatokban is megmutatni a reményt, a komikus szerepekben pedig mindig ott volt egy cseppnyi emberség és együttérzés. Nem csupán eljátszotta a szerepeit, hanem megértette azokat az embereket, akiket a színpadon életre keltett.
Szemes Mari egész pályáját végigkísérte a megújulás vágya. Mindig új kihívásokat keresett, amelyekben tehetségének újabb és újabb árnyalatait mutathatta meg akár a József Attila Színház, majd később a Nemzeti Színház színpadán vagy a filmvásznon. Különleges humorérzéke már főiskolás éveiben is megmutatkozott. Egy helyzetgyakorlatban osztálytársa, Psota Irén alakította az édesanyját, ő pedig az otthonról kitörni készülő lányt, akinek mindössze ennyi volt a szövege: „Anyám, én elmegyek.” A jelenet végén Szemes Mari sírva kirohant a színpadról. Kisvártatva megszólalt egy kakukkos óra. Gellért Endre tanácstalanul kereste, honnan jön a hang, mígnem kiderült, hogy a kakukkot maga Szemes Mari utánozta. A történet jól mutatja azt a játékosságot és alkotókedvet, ami egész művészetét áthatotta, és amely miatt a közönség nemcsak csodálta, hanem szerette is.
Életigenlése abban a különleges képességben rejlett, hogy az életet soha nem feketének vagy fehérnek látta. Egyszerre volt benne jelen az öröm és a fájdalom, a bizonyosság és a kétely, a remény és a veszteség. Művészetével azt üzente, hogy ezeket nem legyőzni vagy elrejteni kell, hanem elfogadni, mert ettől válunk teljessé. Azért tudott ennyire hiteles lenni, mert nem tökéletes hősöket mutatott, hanem hús-vér embereket. Életigenlése arra tanít, hogy a teljesség nem a hibátlan életben, hanem önmagunk elfogadásában és a lét sokszínűségében rejlik.
Zseniális komikaként néhány elejtett mondattal is képes volt elvarázsolni a közönséget még akkor is, amikor már súlyos betegséggel küzdött. Az élet ekkor állította talán a legnehezebb szerep elé. A gyógyíthatatlan kór napról napra gyengítette, ő azonban mindvégig ragaszkodott a színpadhoz, ami egész életében a legtöbbet jelentette számára. Játszani akart az utolsó pillanatig.
Szemes Marinak mindössze ötvenhat év adatott. Kevés idő, mégis elegendő volt ahhoz, hogy maradandót alkosson. Nemcsak emlékezetes szerepeket hagyott ránk, hanem példát is arra, hogyan lehet hivatást, tehetséget, humort és emberséget egyetlen életben egységbe formálni. Ezért őrzi ma is őt szeretettel az emlékezetünk. Mert vannak művészek, akik a taps elcsendesülése után sem tűnnek el a színpadról. Tovább élnek azok szívében, akiket valaha megérintettek.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
