Elaltassam? Ne altassam? Meddig nézzem tétlenül a szenvedését? A legnehezebb kérdések egyike.
Gyakran emberi végelgyengülések, gyógyíthatatlan betegségek esetén is felmerül, hogy ha csak gépekkel fenntartható az élet, vajon élet-e az? Az aktív eutanáziát csak nagyon kevés állam engedélyezi. Állat esetében mindez lehetséges. A házi kedvencek gazdái és a hivatásos állatvédők körében azonban mégis komoly szívbéli és lelkiismereti kérdéseket okoz a kedvenc elaltatása. Hogyan és mikor jussunk el erre a döntésre Dr. Sütő András klinikai kisállat-orvost és Botka Tímea állatvédőt kérdeztük.
Doktor úr, mik azok a dilemmák, amik felvetődhetnek egy állattartónál, hogy elaltassa a kedvencét?
A leggyakoribb dilemma, hogy valóban itt van-e az ideje? Az állattartó szubjektíven gondolkodik, hiszen neki emocionális (érzelmi) kötődése van saját állatához, ami teljesen természetes. A legnehezebb dolog az elengedés. Az állatorvosnak viszont teljesen objektíven, „hideg fejjel”, racionálisan kell gondolkodnia. Ő szakmai szemmel kell nézze a dolgot, de a végső döntést a gazdinak kell meghoznia, az állatorvosnak pedig a döntést tiszteletben kell tartania. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy igazi állatorvost nem érint meg lelkileg egy ilyen döntés, sőt! Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy amíg egy ilyen szomorú eset egy gazdival 10-15 évenként történik, addig egy állatorvos egy délelőtt akár több ilyen helyzettel is találkozhat.
Felvetődik-e a gazda részéről az „önzés” a kisállat gyógyíttatásában?
Sajnos igen. Én úgy gondolom, hogy ha az állat állapota menthetetlen, gyógyíthatatlan, és az állat szenved, akkor humánusabb elengedni. Csak azért hasztalan próbálkozni és elmenni az ötvenedik „csoda állatorvoshoz”, hogy ő talán egy-két nappal meghosszabbítsa az állat életét, de közben szerencsétlen szenved, annak nincs értelme. Ez inkább önzőség, és egyáltalán nem humánus.
Az állatorvos minek a pártján áll: a mindenáron való életben tartásén, vagy az elaltatásén?
Nekünk az egyetemen azt tanították, hogy ha csak 2 rossz közül választhatunk, akkor mindenképpen a kevésbé rosszat kell választanunk, mégpedig azt, amelyik az állatnak kevésbé rossz. Az egyik opció, hogy mindenáron életben tartsuk, az állat szenvedése árán, vagy megadjuk a végső tiszteletet, ami a gazdi lelkét töri össze, de legalább nem szenved szegény állat.
Az állatok gyógyítása igen fejlett szinten van, de drága, semmilyen támogatás nem segíti az állattartót. Meddig mehetünk el az állat gyógyításában, mikortól vetődik fel, hogy az állat már szenved?
Ha az állat nem eszik, nem iszik, nem reagál, csak apatikusan fekszik, nem motiválható, már arra sem ösztönözhető, hogy felálljon, fájdalmat jelez, sír. (Ezt nevezzük elfekvő állapotnak.) A végső stádiumban a hőmérséklet is leesik, a normál 38-39 °C helyett 36 fokra vagy az alá. Ilyenkor már semmi remény nincs, a hőháztartás kikapcsol, közel a vég.
Az orvos a gyepmesteri telepeknek is dolgozik, a hétköznapi gazdák számára szolgáltat… Hogyan egyeztethető ez össze?
Én nem dolgozom a gyepmesteri telepeknek, így erre nem tudok érdemben válaszolni. Én a Közterület felügyelettel tartom a kapcsolatot. Ők szállítják el azokat a végleg elaltatott állatokat, akiket a gazdái nem tudnak eltemetni. Itt kegyeleti okokból kell segíteni az állattartónak, hogy gondoskodni tudjon kedvence végső elhelyezéséről.
A kutyákat a veszettség elkerülésére, főleg az ember egészsége miatt, a macskákat állítólag a macska egészsége miatt oltatják be… Hogyan kell dönteni az oltásokról?
A kutyákat és a macskákat is részben a saját egészségük megőrzése érdekében oltjuk, de vannak olyan betegségek, amik emberre is átmehetnek (zoonózis), ezért az oltások közvetve az embert is védik (leptospirosis, Chlamidia, veszettség stb). A gyógyíthatatlan veszettség elleni vakcinázás kutyák esetében mindenképpen szigorúan kötelező, macskák és vadászgörények esetében pedig csak akkor, amennyiben átlépik az országhatárt, vagyis például elvisszük magunkkal külföldre nyaralni. A többi oltás csak javasolt, de érdemes beadatni, mert könnyebb (és olcsóbb) a vakcinázás, mint a kialakult betegséget akár hetekig gyógyíttatni.
Batári Gábor
EGY FALKÁNYI KUTYA SORSA VAN A KEZEMBEN
Természetesen azt a döntést nagyon nehéz meghozni, hogy elaltassuk a kutyánkat, macskánkat, vagy ki-ki akár madarát, hörcsögét, bármilyen állatát, akit szeret.
Több mint 25 éve mentem az állatokat. Először civilként, majd szervezeti formában, és az utóbbi kb. 7 évben újból civilként tevékenykedem az állatvédelemben. Azt gondolom az eutanázia lehetőségét sok ember a mai napig elutasítja. Pár hónapja engem is ért egy kisebb csoport által támadás, amikor az egyik rám bízott kutyánál fontolgattam ezt a lehetőséget. Az altatás nálam csak is akkor jöhet szóba, ha már a szeretett állatom állapota olyan mértékben romlik, hogy fájdalmai is lehetnek. Nekem szerencsém van, mert van egy állatorvosom, akivel napi kapcsolatban vagyunk, és ha szükséges a nap bármely órájában hívhatom őt.
Az utolsó utáni pillanatig hiszem és szeretném hinni, hogy van remény a felépülésre, hogy az állapota stabilizálható, hogy van még időnk. A tudatalattim ilyenkor ezerrel bekapcsol és az utolsó pillanatig megpróbálok megtenni mindent azért, hogy velünk lehessen. Persze hogy ilyenkor az elveszítés érzése olyan fájdalmat hoz ki belőlem, hogy az munkálkodik bennem, van még remény, megmenthető a szeretett állatom. Kemény érzések, mert az agyam már tudja azt, hogy elveszítettük ezt a játszmát, és ezt ” józan állapotomban” közvetíti is felém, de a szívem az próbál ellent mondani. Tényleg szerencsém van, hogy találtam egy olyan állatorvost, akivel ilyenkor min
dent át tudok beszélni.
Hogy milyen dilemmáim vannak? Hát az, hogy jól döntök-e ha az elmúlást nekem kell kimondani. Hogy lehetne e még pár hetünk vagy napunk, ami fájdalommentesen csak a miénk. Ha ilyen vagy olyan készítményt adnánk, akkor vissza tudjuk e fordítani az állapotát. De a legeslegnehezebb az, amikor rádöbbennek nincs tovább. Többször utólag én magamon ledöbbentem, hogy „honnan tudtam” egyik óráról a másikra, hogy nincs tovább. De valahogy mindig megérzem, meglátom. Nem szabad önmagunkat jobban szeretnünk. Nagyon fájdalmas az elengedés, és sokszor velük halok meg, a lelkem egy darabját magukkal viszik, de tudnunk kell őket magunknál jobban szeretni. És ha ez sikerül, akkor egy boldog fájdalommentes közös életet együtt mancs a karban suttogó szavak mellett fejezünk be. Én hiszem azt, egyszer találkozunk még. Mert ennyi szeretett élőlény elengedését csak így tudom túlélni. Addig pedig minden este lefekvés előtt felnézek az égre és tudom: ők mind együtt boldogan szárnyalnak.
Nálam a 13 „kölyköm” leginkább idős, beteg. Az elmúlt 3 évben több társamat kellett a szivárvány hídig kísérnem. Ketten voltak közülük, akik maguktól mentek el. A többieknek a dokimmal karöltve segíteni kellett. De minden esetben itthon a szobájukban a karjaim között a hangommal kísérve lesznek csillagok. Ilyenkor már csak mi ketten vagyunk együtt. Érdekes, a többiek tudják mi fog történni, érzik. Talán az ő kommunikációjuk, ami közöttük van, ébreszt rá arra, el kell engednem a beteg társukat. Az elengedés előtt mindig elköszönnek egymástól. Nagyon megható, ahogy ezt teszik. Nagyon vékony ez a jég, ami az élet és a halál közötti döntést fogja össze. De azt gondolom nem szabad önzőnek lennünk.
Botka Tímea
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
