A buszon hónapok óta látom. Apró, vékony kisfiú, értelmes, okos nagy szemekkel. Autista. Minden reggel engem kutat a szemeivel, int ha meglát, néha egy mosolyt is kapok. Már tudom, a második ajtó jelenti számára a biztonságos menedéket. Felszáll az elsőn, majd pici testével, nagy táskával furakszik a második ajtóhoz. Néha nem megy, nehezebb, olyankor hátulról hangtalan igazítom az embereket. Néha kissé csúnyán néznek, morognak is talán, de nem bánom. Kell az az ajtó. Mert biztonságos a bizonytalan világban.

Délután már nincs félelem. Apró testű kis barátom lehuppan egy ülésre, előveszi pici telefonját, nem okos, helyette ő az, és felhívja az apját. Közli felszállt, és hamarosan hazaér. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a mondat, és ugyanaz a kabát. Vékony és hideg. Sapka sosincs, nem tűri, ez bizony a különleges világ kiváltsága. De a kabát… Látom, ahogy a buszra velem vár délután, van, hogy húsz percet is talán. Hideg van, rettentően hideg, de áll, mindig hangtalan. Nem látszik az érzelem, de tudom, ott van bent, ott dobog a szív, és ott bizony fázik a test. Gondolkodom. Napok óta. Látom, a szívem pedig megszakad. Még sosem szóltam hozzá, akkor most hogyan?

Nem teszem. Itthon leveszek egy kabátot, meleget, picit, tudom, hogy jó rá. Becsomagolom, mellé egy régi buszt teszek. Játék, és minden ajtaja nyílik. A második is. Délután jött el a pillanat. Bevallom féltem picit. De csakazértis nagy levegő, és a buszra várva eléálltam. Édes lányom a kezem szorongatta, érezte, ez egy fontos pillanat. Apró pici barátomnak átadtam a csomagot. Volt rajta masni is, picit béna, esetlen, szépet akartam, dehát… Rámnézett, apró kezébe vette a csomagot, majd a tudósok minden kíváncsiságával bontani kezdte.

A buszmegálló sötét volt és hideg, de nem sietett. Láttam, a csomag maga az ajándék. A masni, bár szebben tettem volna rá… Látom, ahogy apró kezébe veszi a kabátot, nem kérdez, de tudja, ha kabát, akkor fel kell venni, így kabátot cserél. A kicsi buszon azonnal megtalálja a második ajtót, hangtalan nyitja. Zárja. Nem szólok, a cserfes lányom is némán figyel. Összehajtja a csomagolópapírt, a masnit, a bénát, az új kabát zsebébe rejti. Érzem, fontos. Nem szól, nem is kell. Helyette megérinti a kezem. Apró, pici simítás, olyan, mint egy pihe. Értem és érzem.

Angyalnak láttam abban a pillanatban. Angyalnak, aki tudja, elég egyetlen érintés, mert abban minden benne van. Angyal, aki tudja, nem kellenek szavak, elég egy pillantás, egyetlen apró mosoly minden reggel, hogy kapjak valami nagyon fontosat. Tanítást, egy kisfiútól, az életről, a csendről, és mindarról a csodáról, amiben hiszek és amire mindannyian vágyunk.

Theodorovits Andrea

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek