Józan László tudatosan építi rajongótáborát a közösségi média segítségével, és okosan használja hírnevét példamutatásra, jótékonykodásra. Egészségesen él, sokat mozog, és még többet dolgozik. A színpadon kívüli életének fontos szereplője, hű társa egy ennivaló kutyus, Süti.

– Honnan jött az életedbe a kutyázás? Mióta vagy kutyatartó?

– Süti a jobbik felem, azt szoktam mondani. Lassan hét éve a barátom. Mindent tud rólam. Tudja, mikor kell nyugton hagyni, mikor kell inspirálnia – nála ez ugye az ugatás, a lakásban a körbefutás –, hogy menjünk jó hosszan sétálni, menjünk minél messzebb a zöldbe. Azt mindketten szeretjük. Kárpátalján nőttem föl egy kis településen, és ott mindig voltak kutyáink, gyerekkorom óta szeretem a közelségüket. Tizennyolc évesen kerültem Pestre, a Színművészeti Egyetemre. Senkit sem ismertem, egyedül voltam jó ideig. Már akkor vágytam kutyára, de a kollégiumba nem vihettem magammal. Aztán bekerültem a Vígszínház társulatába, és szembesültem azzal, hogy számos kollégám hozza magával a kutyáját a próbákra, este az öltözőkben sokszor két-három kutya is várta a színészgazdáját.

– És hogyan érkezett Süti?

– Kezdtem böngészni különféle menhelyek internetes oldalait, és akkor rábukkantam Sütire. Fotó alapján választottam ki őt a hét testvér közül, annyit tudtam róla, hogy lány. Azért neveztem el Sütinek, mert amikor elhoztam a menhelyről, akkora és olyan sötétbarna volt, mint egy brownie szelet.

– Hogy teltek az első napok, hetek?

– Csak arra emlékszem, hogy nem aludtam napokig, sőt hetekig. Meg kellett ismernünk egymást. Mindkettőnknek meg kellett tanulnunk azt is, hogyan bízzunk a másikban. Ez komoly munka, tőle is, tőlem is.

– Hogyan tudod összeegyeztetni az időbeosztásodat a kutyatartással? Mennyit tudsz együtt lenni Sütivel?

– Ezt is meg kellett tanulnom, hiszen sok időt töltök színházban. De a Vígszínház, illetve a Rózsavölgyi Szalon is, ahol ugyancsak játszom, kutyabarát hely. Viszem magammal Sütit a „munkába”, amikor csak tudom. Színészkutya. Szerintem előbb-utóbb színpadra is lép. Rendezni már remekül tud, ha valaki elhagyja a színpadot, azt visszaugatja a helyére. Nyilván ez csak vicc, de Süti tényleg szereti egy közösségben tartani az embereket, hogy mindenkit lásson és megvédjen. Csapatot formál.

– Kutyás gazdiként mi az, ami szerinted elengedhetetlen a felelős állattartáshoz?

– Minél több időt kell velük tölteni, rendszeresen foglalkozni a testi egészségükkel is. Az oltásokat nem lehet kihagyni. Nem helyezhetjük magunkat a kutyánk elé, mert ő nem szól, ha baja van, nekünk kell észrevennünk azt. Ha valaki önző, ne legyen kutyás. A kutya nem dísz egy lakásban.

– Gyakran találkozhatunk veled jótékonysági eseményeken. Fontos számodra az örökbefogadás népszerűsítése?

– Igen, nagyon. Az emberekről szóló jótékonyság is fontos, a kutyás örökbefogadás is.

– Otthon te vagy a falkavezér?

– Szerintem igen. Vagyis…

– Van kedvenc kutyás történeted?

– Süti történetei regénnyé nőttek. Minden nap képes valami újdonságra. Már gondoltam is arra, hogy Süti-naplót írok róla. De valahogy engem sokkal jobban érdekelne Süti szemszöge. Hogy ő milyennek lát engem, minket. Ez izgalmasabb. Bárcsak megtudhatnánk. Bár Csányi Vilmos kutyaetológus szerint még ötven év, és beszélni kezdenek a kutyák. Én megvárnám. Addig pedig csak ajánlani tudom egyik kedvenc könyvemet, Virginia Woolf Flush című kisregényét, amelyben egy kutya szemszögéből, az ő szaglásán, vágyain, érzelmein keresztül mutatja be a 19. századi Londont. Csodás mű.

Molnár Éva
Fotó: Puska Judit

Az interjú az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek