Van egy mondat, amelynél pontosabban megfogni Turay Ida lényét nem lehet: „Játszik az életben, játszik a színpadon, de csak a színpadot veszi komolyan.” 1936-ban írták róla. Nem tudhatták, hogy évtizedekkel később is milyen pontosnak érezzük majd. A róla szóló emlékekben újra meg újra felbukkan a mosolya, a humora, a bája.
Turay Ida életében akadt bőven olyan időszak, amelyet egyáltalán nem lehetett könnyedén venni. Háború, politikai fordulatok, pályaelhagyás, emigráció, majd hazatérés és újrakezdés. 1957-ben férjével, Békeffi Istvánnal elhagyták Magyarországot, és csak közel másfél évtized után tértek haza, ő pedig újra színpadra állt. Mintha azt mondta volna az életnek: rendben, tudom, hogy nem mindig vicces, de azért ne bízzuk el magunkat.
„Petikém, ez nem alkoholizmus…”
Ha igazán meg akarjuk ismerni Turay Idát, talán nem is a nagy szerepeivel kell kezdenünk, hanem egy pohár pezsgővel.
A Bal négyes páholy című előadásban Benkő Péter volt a partnere. A szünetekben mindig együtt ittak egy pohárral a színházi büfében. És egyszer csak elhangzott Turay Ida legendásan önironikus mondata: „Petikém, ez nem alkoholizmus, hanem életforma.”
Ez Turay Ida. Nem kell hozzá külön magyarázat. Nem kell belőle életbölcsességet gyártani. Egyszerűen csak van benne valami ellenállhatatlanul huncut. És talán éppen ezért maradt meg.
A régi színházi büfé amúgy sem pusztán egy helyiség volt két felvonás között. Ott találkoztak a színészek, ott lehetett nevetni, történeteket mesélni, kibeszélni a világot. Turay Ida láthatóan nemcsak a színpadon érezte jól magát a társaságban.
Férjem, szerelmem, barátom, kritikusom
Életének fontos társa volt Békeffi István. Férje, barátja, művésztársa és kritikusa. Békeffi pontosan ismerte Turay színészi alkatát. A Janika című darab szerepét kifejezetten neki formálta, a történet pedig később filmként is pályája egyik emlékezetes darabja lett. De még ennél is többet mond Turay saját meghatározása. Békeffit így nevezte: „Szerelmem, szeretőm, barátom, kritikusom, egyszóval társam.”
A „kritikusom” talán a legszebb szó ebben a mondatban. Mert Turay Ida nemcsak olyan társat akart maga mellett, aki szereti. Olyat is, aki látja. Olyan, aki nem tapsol automatikusan, hanem megmondja, ha valami nem jó. Egy színész életében ez bizony nagy ajándék.
Latabár mellett sem lett más
Turay Ida nagy színészekkel játszott együtt, és érdekes módon egyikük mellett sem kellett eltűnnie ahhoz, hogy működjön a páros. Latabár Kálmán mellett előjött belőle a bohókásabb, felszabadultabb oldal. Páger Antal mellett másfajta játékosságot mutatott. Szabó Sándorral a Janikában pedig egyszerre lehetett nő, színésznő és kisfiú.
De nem lett Latabár-féle komika. Nem próbált Págerhez hasonló súlyt magára venni. Szabó Sándor mellett sem veszítette el a saját karakterét. Megmaradt Turay Idának. Valószínű ez az egyik oka annak, hogy olyan sokféle partner mellett tudott emlékezetes lenni.
Nem a másik színészhez igazította magát teljesen, hanem megtalálta azt az egyensúlyt, amelyben ketten együtt lettek többek.
A jó komikus ugyanis nem feltétlenül az, aki a leghangosabban nevettet. Néha elég hozzá egy félmosoly, egy pillantás vagy egyetlen mondat. Turay Ida ezt nagyon tudta.
Dusika
És aztán ott van a név, amely talán többet mond róla, mint egy hosszú életrajz: Dusika. Így szólították a kollégái. A róla fennmaradt történetekből nem egy megközelíthetetlen dívát látunk, hanem inkább egy olyan nőt, aki szeretett emberek között lenni. Csortos Gyulával, Kabos Gyulával és Jávor Pállal is szeretett játszani. Jávort ráadásul baráti kapcsolat fűzte hozzá, egy ideig egy házban is laktak.
A színház nemcsak a munkahelye volt. Közösség.
És azért olyan elevenek a róla szóló történetek is, mert a kollégák nem csupán a szerepeire emlékeztek, hanem arra az emberre, aki ott volt velük az öltözőben, a büfében, a színpad mögött, aki tudott nevetni. És akinek volt min nevetnie.
Az életben játszott, a színpadon komolyan játszott
Turay Ida hosszú pályája során nem mindig kapott könnyű szerepet az élettől, de valahogy a játékosságát nem tudta, vagy inkább nem akarta elveszíteni.
Idősebb korában is játszott, bölcs, idős nőalakokat formált meg, miközben valami fiatalos könnyedség megmaradt benne. Ezért is olyan találó az a régi mondat: „Játszik az életben, játszik a színpadon, de csak a színpadot veszi komolyan.” Ez több egyszerű szellemes újságmondásnál. Szinte egy egész élet összefoglalása.
A színpadon koncentráció, fegyelem, munka van. Az életben pedig egy kis önirónia, egy kis huncutság, sok ember és lehetőleg minél több nevetés. Turay Ida nem azért volt derűs, mert az élet megkímélte, hanem talán azért, mert nem engedte, hogy a nehézségek elvegyék tőle a játékot.
És ez már nemcsak színészi tulajdonság. Ez életmű. Ha ma felbukkan egy régi filmben, nem csupán egy letűnt korszak színésznőjét látjuk. Ott van előttünk Dusika. Kicsit huncutul, kicsit önironikusan, nagyon emberien. És mosolyog.
Mintha azt mondaná: az életet azért mégsem kell mindig olyan komolyan venni.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
You must be logged in to post a comment.