Gondolta volna, hogy ők is költők? – Eötvös József és Eötvös Loránd
Eötvös József
Báró vásárosnaményi Eötvös József Károly Bertalan Adalbert (Buda, 1813. szeptember 3.– Pest, 1871. február 2.) magyar jogász, író, a Batthyány-kormány, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia (1866-tól 1871-ig) és a Kisfaludy Társaság első elnöke (1860–1867), Eötvös Ignác politikus fia, Eötvös Loránd fizikus apja.
A MEGFAGYOTT GYERMEK
Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn
Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.
Anyja sírjára űl, zokog
Az árva kis fiú:
»Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!
Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;
Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.
Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!«
Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.
A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körűl, de itt
A holtak hantjain
Mély nyúgalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.
Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, – felsohajt,
S mély álomba merűl.
És ím az árva boldogúl,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.
Szive még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott –
Meghaltak kínjai.
1833.
Eötvös Loránd
Báró vásárosnaményi Eötvös Loránd Ágoston (Buda, 1848. július 27. – Budapest, 1919. április 8.) magyar fizikus, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, hegymászó. Eötvös József fia, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke 1889-től 1905-ig, Magyarország kultuszminisztere 1894–1895-ben, a Matematikai és Fizikai Társulat alapító elnöke. Egyik legismertebb alkotása a nevét viselő torziós inga. Ez évben van halálának 100. évfordulója.
Anyámnak
Midőn feljött a hold s a csend beálla,
Terjedt fának tövében ültem én,
És képzetemben messze elrepültem…
Áldott anyám rólad emlékezém.
S a lantot is már-már kezembe vettem,
Hogy zengjek, ég áldását kérve rád,
Midőn a fa zúgni kezdett felettem,
S én elbámulva hallgatám szavát.
S a fa beszélt: „midőn ifjú koromban
Lesujta engem a bősz fergeteg,
Anyád volt az, ki újra fölsegített;
Az ég hatalma áldja érte meg.”
És zengni kezdett a kicsiny madárka:
„Midőn megfogtak pajzán gyermekek,
Anyád volt az ki újra elbocsátott;
Az ég hatalma áldja érte meg.”
S a lepke, a virág, minden mi érez,
Fejedre oh anyám! áldást rebeg;
De egy, ki mindenét nyeré tetőled,
Nem tud szólni, csak hallgat gyermeked.
Csabacsüd, 1863. szept. 18
Atyámhoz
Atyám szerzője földi életemnek
Te énnékem elmét és észt adál,
Föláldozom ezt kedves nemzetemnek
Használja hogyha méltónak talál,
Segítem őt a békében csatában,
S a nagy munkához hordok egy követ,
Talán így vigadás lesz e hazában
S feléje majd szerencse hír nevet
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem,
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.
Apám nekem igaz hitem te adtad,
Mellyel csak egy dicső Istent hiszek
Előtte senki semmit sem titkolhat,
Kit föl nem bírnak fogni emberek,
Ki atyja a szegények s gazdagoknak,
Mindig kedves szemében az erény
Vétkek büntetlen nála nem maradnak,
Ezért vétkezni legnagyobb merény,
S ha ezt hivén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.
Atyám te tőled kaptam én reményem
Hogy föltámadván a sors ellenem
Ha szűm viharban s keblem állna vérben
Lehessen jobb jövőt reménylenem,
És tetteim további buzdítója
Legyen zöld ággal a kecses remény
S a csüggedés közt a bün hódolója
Ne legyek, s győzzőn szűmben az erény.
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy ezt megérdemeltem.
Apám te adtál hő szívet én nékem
Mellyel szeressem a legjobb anyát
Őt el ne hagyjam búban gyötrelemben
És vívjak érte bármi bősz csatát.
És adjon ez elég erőt e karnak
Leány testvérimet megvédeni
S én meg ne törjek ha ők meghajolnak
Vonuljon bár vihar e fej felett.
S ha ezt tevén czélomnak megfeleltem
Tudom hiszed hogy azt megérdemeltem.
Apám a vágyat kaptam én te tőled
Ezzel kívánom légy boldog magad,
Jó sors kövesse mindig áldott lépted,
S nevedhez méltó legyen fiad.
És a mi több eszméid győzedelme
Hordozza messze el dicső neved,
Hisz hogy ne áldna meg Isten segélye,
Ki nemzetednek szántad életed!
S ha ezt kívánván meglesz mit reméltem,
Isten hiendi: ezt megérdemeltem.
(Pest, 1863 március 19-ére, József napjára)
