Jóisten ad kitartást, az Univerzum erőt, válassza mindenki az életet!

Az indián, november 23-i Nemzeti Színházbeli gigantikus méretű lemezbemutató felfokozott hajrájában adott címlapinterjút Pásztor Anna, aki az ismert és népszerű Anna and the Barbies zenekar frontembere. Anna egy személyben rajongott rocksztár, fontos számára a család, az ünnepek hangulata, a gyerekeivel eltöltött minőségi idő. Az indiánságról, a reflektorfényekről, közszereplők szerepéről, ünnepről, természet-közeliségről, egészségmegőrzésről beszélgetünk, amiben kihagyhatatlan volt, hogy szóba kerüljön az ikonikus Márti-dala, annak közismert sorai, üzenete és a 12 szirmú virág, amiből Anna is választott.

– Hogyan él benned ez a két szereplő – az indián és a rocksztár – melyik él inkább: a békés vagy a lázadó?

– Az indián és a rocksztár nem feltétlenül ellentéte egymásnak, mert az indián harcban tulajdonképpen a rocksztár. A rocksztár és a filozófus a két ellenpontja az énemnek. Van egy nagyon kis nyugodt, kuckózós, csöndes, filozofikus énem, amelyik szeret szaunázni, olvasgatni vagy semmit se csinálni. Amikor kicsi voltam, szerettem bokorban elbújni és gondolkodni, vagy csak egy nagy macskát simogatva ücsörögni. Ennek az ellentéte a világmegváltó, barikádokon üvöltő indián harcos énem, ami a színpadokon is látható. Ennek a kényes egyensúlynak a fenntartása és a szélsőségek összehangolása egy egész élet munkája, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember jó vezető legyen. Én most egy családnak, egy zenekarnak, a zenekar körüli embereknek, sőt egy fesztiválnak és egy youtube csatornának is a vezetője vagyok.

– Mindig egyediek a koncertjeitek és a méretük is gigantikus. Hogyan született meg Az indián új lemezbemutató Nemzeti Színházbeli színpadra álmodása?

– 15 éves a zenekar, mindig is volt egy szélsőséges megnyilvánulási formánk, ami összművészeti volt, nagyon sokáig egybefüggött a rock and roll szín padi létünkkel. Az elmúlt 2-2,5 évben elkezdtem ezt szétválasztani, egy letisztult rock and roll zenekar játszik fesztiválokon és zenei helyszíneken, csak színházi produkcióba vittük el ezt az összművészeti törekvésemet, ami most a Nemzeti lett. A legeslegelső lemezbemutatónk a Moulin Rouge-ban volt. MÜPA, Syma, cirkuszos összművészeti bacchanálénk is volt és ennek az egyik legkiemelkedőbbje a Nemzeti Színház. Úgy jöhetett létre, hogy kaptam egy találkozási lehetőséget a színház direktorával és meg tudtam győzni őt, hogy mi be tudjuk csábítani a fiatalokat a koncert-tematikán keresztül a Nemzetibe. Ők adják a veretes hátteret, a Nemzeti Színházat magát. Ehhez mi elkezdtünk pályázni, és a dupla koncert is segített azon, hogy a jegybevétel egészét rá tudtuk fordítani erre a koncertre.

Ez egy másfél éves procedúra, aminek a végén most már olyan gigantikus hullámokon kell szörföznünk, főleg nekem, aki az egészet rendezi, hogy ez egyszerre óriási kihívás és halált megvető bátorságot kívánó feladat. Külön kellett tárgyalni a résztvevőkkel: Szent Efrém Kórussal, a vonós négyessel, a hatfős tánckórussal, a vendégművészekkel – Kardos Horváth Janó, Lee Olivér, Sápi Géza -, és ott van maga az ötfős zenekar és a 15-20 fős zenekar körüli stáb, a színpad-technika, kivetítő, az egész a marketingje. Szóval ez hihetetlenül összetett és nagyon izgalmas dolog. Ám én kicsi gyerekkorom óta ilyeneket csinálok és ilyeneket álmodok meg különböző szinteken. Mindenbe egy kicsit belenéztem, úgyhogy tudom irányítani a nagyon profi embereket felülről, ami nem egyszerű, hogy közben egy zenekar élén is meg kell felelnem, ehhez a Jóisten ad idegrendszert és kitartást, az Univerzum erőt.

– Miben volt más ez a felkészülésed?

– Szerencsére rá vagyok kényszerítve, hogy sokkal profibban készüljünk, mint valaha eddig. A Cirkusz, a Syma és MÜPA a Moulin Rouge is teljesen más helyszín volt, de mindegyikben közös volt az, hogy szinte lehetetlen próbálni. Állandóan előadások vannak. Míg mondjuk, egy színházi előadást heteken, hónapokon át próbálnak, nekünk egyetlen egy alkalmunk van, aznap bemenni a színpadra és próbálni, aminek minden porcikája mozog, süllyed-emelkedik valamint a fejünk fölött lévő LED rendszer, ami a fejünk fölött több tonnányi, szinkronizálva a táncosokkal, zenekarral, vonós négyessel, ez egy elképesztően bonyolult szerkezet és előző éjszaka fogunk oda bevonulni és rakjuk össze, aznap próbáljuk le.

– Komolyan?

– Igen, tényleg az Univerzum jóindulatát kérem, hogy minden rendben legyen.

– Lesz róla TV-felvétel?

– Igen, ráadásul tévések is veszik 10 kamerával, az még megbonyolítja a dolgot. Csináltunk már hasonlót, szerencsére itt nagyon előre dolgoztunk, a lejárása valamikor szeptemberben volt, gépészeti programozás kicsit utána, nagyon előre kellett szerencsére dolgozni, de a fináléban így is felcsapnak a lángok.

– A lemezbemutatót hirdető plakát összhatásában és elemeiben is egyedi. Meztelen, de mégis szemérmes, levetkőzött, de mégis felöltözött… Mit jelent számodra ez a kép?

– Óriási indián fun vagyok, nagyon sokat olvastam indiános történeteket és indiánként is éltem, ez most egy felavatás celebrációja a lelkemnek, eddigi történetemnek. És akik velem vannak indián őrsöm tagjai, a többi indián harcos, aki velem küzd az életben, velem örül. Igazából kisgyerekkorom óta játszom indiánost. Tisztaszívűnek vallom magam, mindig is érzékenyen reagáltam az igazság megsértésére, a szabadságot és az igazságot kaptam én a kis batyumba, mint magammal cipelendő dolgot, ami egyszerre felszabadító és egyszerre teher. Gyerekkoromban indián őrsöket is alapítottam, tollakat tűztem a hajamba, aztán a rock színpadokon nagyon gyakran indiánnak festettem ki magam, törzsfőnöknek, sámánnak, vezérnek. Picit kultikus, picit celebráció jellegűek voltak a koncertjeink és most érkeztem el odáig, hogy a magánéletemben és mindenhol máshol átvettem az irányítást saját magam szétszórtsága felett, és megpróbálom ugyanezt a környezetem, a zenekarom, a fesztiválok felett. Az indián talán most felült a lovára és felemeli kezét, hogy igen! Az erő itt van, markolom a tomahawkot és irány előre.

– Az ikonikus Márti dala közismert, hogy egy rajongó lány emlékére készült, azóta szinte ember nincs, aki ne tudná kívülről a nóta sorait. Az üzenete nagyon ott van… Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni… Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni… Beszéljünk kicsit részletesebben a két fősorról, neked mit jelentenek?

– A pillanatot megélni, jóízűen enni, nevetni, szeretni. Igazából ez a mostba rendeltségnek az egyszerűbb és teljesen közérthető, hétköznapi használatra alkalmas dalba foglaltsága. Eckhardt Tollét olvastam nagyon sokat, bár minden nagy lélekbúvár és filozófus próbálja a létnek a miértjét megkérdezni magától és az Univerzumtól, az egyetlen észszerű válasz, hogy lenni kell, ha már létbe vagyunk vetve, és ha létbe vagyunk vetve, akkor ne előre a jövőbe vagy a múltba kapirgáljunk, hanem próbáljunk megfejtéseket, életélményeket szerezni, feldolgozni a megélteket. A mostban létezik csak a lét. Szóval erről szól a mostban való megkapaszkodásról, a mostnak a megéléséről dalszerűbben és fogyaszthatóbban leírva, mint a filozofikus megfejtés.

– Ennek a lánynak a korai halála miért inspirált benneteket ennek a nótának a megírására?

– Ez a nóta már készen volt, amikor megtudtuk, hogy ez a Márti nevű rajongónk, aki közeli barátunk is volt, meghalt, csak neki dedikáltuk, az ő életének. Ugyanis volt egy olyan betegsége, amivel nem feltétlenül lehetett volna ilyen életet élni, utazni, koncertekre járni, de ő mégis felülemelkedett. Igazából teljes életet élt, a korai halála révén valamiféle mártírszerepet is vállalt. Nagyon szerettük volna neki dedikálni, mindig középen elől volt és tartotta az életet a zenekarban, hozott nekünk sportszeletet, fellépő ruhákat turkált nekem, hihetetlen angyali teremtés volt.

– Szeretsz nevetni?

– Hát persze, nagyon szeretek és rendkívül hálás vagyok azoknak az embereknek, dolgoknak, akik megnevettetnek, az gyógyszer, igazából a nevetés és a szex orvosság.

– Te is nevettetsz, vagy inkább azt szereted, ha nevettetnek?

– Attól függ, milyen passzban vagyok, ez idegállapot függő, a színpadi énem viccesebb, mint a mindennapi. Alapvetően nem tartom magam túlságosan viccesnek, némi humorérzékkel azért rendelkezem, de nem vagyok kifejezetten vicces figura, én inkább őszinte vagyok. De vannak olyan pillanatok a színpadon, amikor standup-ba megy át az előadás. Akusztikus koncerteken volt, hogy leestek a székről az emberkék és a zenekar is.

– És mesélni szeretsz-e?

– Mesélni nagyon szeretek. Nagy mesélő vagyok a színpadon is, meg a dalszövegekben, ezek mind mesék, tulajdonképpen kicsiny történetek, amik behúzzák az embert és a saját történetükkel lehet párosítani őket.

– Szerinted mit tehetnek a zenészek, ismert művészek, hogy az egyre szaporodó lelki betegségek, ami sok esetben a daganatos betegségek kiinduló pontja, a kilátástalanság érzet átalakuljon, hogy a koncertélmény után is „kitartson” az öröm, amit ott érez a közönség?

– Hatalmas nagy megtiszteltetés olyan porondon lenni, aminek van nézőközönsége és kihívás is. Rendkívül sok energiát igényel a felkészülés a porondra, a felhevült állapot elérése. Amikor az embernek ezt bármilyen szinten is sikerül előteremteni és átadni, akkor hihetetlen, hogy mennyi ajándékot kap vissza. Több tízszeresét kapja vissza ennek az erőnek, és utána ugyanez a körforgás megindul, a koncert végén mindenki feltöltődik, mi is és a közönség is. Mindenki azt kezd a feltöltődöttségével, amit akar, annyira fogadja be az üzenetet, amennyire éppen engedi a saját pszichéje. Azt javaslom másoknak is, hogy ha kapnak, akkor rögtön adják tovább, mert ez nem egy olyan dolog, hogy elfogy. Aki kap és tovább adja, mindig sokat fog kapni. Az életnek a körforgása ez, az energia-megmaradás törvénye, ha megakad valakinél, dugó keletkezik, megáll a körforgás és ő is deficites lesz, ha marad a kis önzésével.

Viszonylag ismert személy vagyok, ismertségem által nagyon szép dolgokat fel tudok építeni, mint például a Nemzetiben. Kötelességeim közé tartozik, hogy az emberek érdekeit is képviseljem, ezért nagy előszeretettel állok a különböző segélyszervezetek mellé. Szívügyemnek az erőszakmentességet, erőszakellenességet tartom, több ilyen fórumon is jelen vagyok, egy segélyvonalnak lettem az arca. A Ne csináld című számunk tulajdonképpen egy segélykiáltás az erőszak ellen. Nem csak a családon belüli, nem csak a nők ellen, de a férfiak, a gyerekek, az állatok, saját magunk és a természet elleni erőszakellenességnek is a szószólója vagyok.

Kötelességünk a színpadról adni, az emberek felnéznek ránk, látnak. Kötelességünk, hogy civil ügyeket és civil szervezeteket is képviseljünk. Ez szintén a körforgás része.

– Hogyan lehet szerinted hatni a mai fiatalok egészséges életszemléletére, arra például, hogy az igazi kapcsolatok építésére, ápolására nagyobb hangsúlyt fektessenek a virtuális terek helyett?

– Csak a mély őszinte érzések és boldogság az, ami inspirálja őket. Szerintem példabeszéddel és erőszakos tanítással semmiképpen sem, ha valami megmarad a fiatalokban, úgy a gyerekeimben, azaz ha mindenféle megjátszás nélkül én olyan életet élek, amiben boldognak látszom, ez az egyetlen követendő példa. Olyan médiafelületeken, ahol látni lehet az én boldogságom, az én tevékenységem őszinteségét, akkor követni fogják. De a prédikálás és az erőszakos tanítás az lepereg az emberekről. Tulajdonképpen az egész személyi, rajongási kultusz úgy jöhetett létre, hogy az emberek valakiben idolt láttak és annak a különböző attribútumait próbálták meg követni. De ezeknek általában a megcsinált része lepereg egy idő után magáról a művészről és az emberekről is, a követőkről is és csak a mélyen megélt dolgok, amik tényleg csillognak és hosszú távon ikonikusak.

– Mik a rutinjaid arra, hogy harmóniában tartsd magad?

– Próbálok úgy élni, hogy balanszban legyek és boldogságban, olyan ember legyek, aki én is lennék Pásztor Annaként bármikor. És ha ezt érzik az emberek, akkor próbálnak utánozni abban, amit csinálok. Rengeteg hibám van, de megpróbálok úgy élni, hogy ez a balansz mindenképpen pozitív legyen.

– Milyen az egészséghez való viszonyod? Jársz-e szűrésekre például?

– Gyakrabban járhatnék szűrésekre, de nőgyógyászati szűrésekre mindenképpen, tüdőszűrésre is igyekszem mindig eljutni, ezek nagyon fontos dolgok. Az egészséghez való viszonyom pedig ugyanolyan kacifántos, mint az élethez, a szélsőségek és a buddhista egyensúly közt mozgok, én mégiscsak egy rock-zenekar élén vagyok, bulizgatunk és járjuk a világot. Nem akarok álszent lenni, hogy azt mondom a szórakozás nincs a palettán, nyilvánvalóan a másik oldalon ezt ki kell egyensúlyozni, ez sem egyszerű ügy. Időt szakítok a sportra mindenképpen. Ha másképp nem megy, amikor a gyerekek lefeküdtek, kimegyek az udvarra és ott a trambulinjukon ugrálok és fekvőtámaszozok, meg a kertben próbálok egy-két olyan dolgot csinálni, ami sporthoz hasonló. Ez sokkal többet ér, mintha siránkoznék, hogy nem tudok elmenni.

Ott hever az ember mellett a sport, ha nagyon akarja gyakorolni. Nem muszáj fitnessbe járni, átöltözni, zuhanyozni, szép ruhát fölvenni, amivel elmegy egy fél nap. Ha az ember tudja, nyilván csinálja, mert ez egy jó szabadidős program is. Amikor kiborulok az ágyból a helyett, hogy visszaszusszannék, még 10 percet nyújtok vagy jógázok az ágy melletti szőnyegen, az is világmegváltó és nagyon sokat segít. Vannak nyugodtabb periódusok, amikor csinálok egy léböjt-kúrát, egészségesebben táplálkozom, sokkal többet mozgok, utána megyünk bele a dzsumbujba, ami a nyári csapatás, koncertek stb. szóval balansz ebben is kell.

– Hogyan kapcsolódsz ki? Mi számodra az én-idő, Anna?

– Nagyon szeretek bújni, a gyerekeimmel összebújni, az hihetetlenül meghitt állapot, akár pár perc alatt fel tud tölteni. Persze ha a gyerekek üvöltve ugrálnak a fejemen, ordít a tv, dübörög a mosógép, szanaszét van minden, az kevésbé tölt, de az a pár pillanat, amikor a kicsik már pihegnek, tv-t nézünk együtt, összebújunk és valamit mesélek, vagy csak csacsogunk, az őrülten jó. De nagyon fel tudok töltődni egy szaunától is, ha havonta egyszer eljutok oda. Ha csöndben, nyugodtan egyedül tudok maradni. Szoktam viccelődni a zenekarral, hogy a fürdőszobában van az én életterem, ez egy kis, csöndes, elrejtett, bezárt hely, a telefonom nincs ott, senki nem zavar. Nagyon szeretek a kádban feküdni, ha van rá időm, mert a fürdőszobában van egy jó puha, pici, kör alakú szőnyeg, arról szoktam lótuszülésben az ablakon kinézni, közben ég a gyertya és a füstölő, az hihetetlenül feltölt.

– Van egy 12 szirmú virágunk, ami fontos életterületeket sorol fel. Melyiket választod közülük, és miért?

– Az örömteli tevékenységet választom, ez nagyon fontos, sarkalatos, kardinális kérdése az életnek, az élethez való hozzáállásomnak, ugyanis ugyanerről szól a Márti dala. Saját magam sem tudom ezt mindig élni, ugyanis a 21. századi ember olyan gyorsan száguld el az élete mellett, hogy egyszerűen az örömteli tevékenység, mint fogalom kicsusszan a kezéből, mert mindig a következő teljesítendő feladatra gondol. Úgyhogy az öröm a hétköznapjaiból egyszerűen hiányzik.

A mostba kényszerítettség, a most megélése, a mostban szerzett bizonyosság és boldogság tulajdonképpen az örömteli tevékenység az örömteli mostban van. Igenis lehet ez bármilyen házimunkában pl. a mosogatásban is… egy szép mosogatókesztyűt fölveszek, nevetek azon, hogy rózsaszínt szereztem, hogy a meleg víz a kesztyűn keresztül milyen jól esik a kezemnek, közben ki tudok nézni az ablakon. Nyilván ez belemagyarázás, mert mosogatni nem olyan kellemes, de játszani lehet vele, pl. én nagyság szerinti sorrendbe szeretem rakni a tányérokat, hol szín szerint, vagy miként tudom a poharakat, úgy egymásra polcolni, hogy ne törjenek össze, mégis szép legyen.

Ilyen piciny dolgokban is meg lehet találni az élet mosolyát. Nem is beszélve a gyerekekkel eltöltött időről, hogy milyen fantasztikus jó, hogy van két pici gyermek mellettem, akik az én életvezetőim, az én kis Buddháim. Itt vannak és örülnek és nyitott szemmel vannak, kíváncsiak rám és velem akarnak játszani és rajtam keresztül megismerni az életet.

Ha átadom magam ennek az érzésnek, akkor be tudom húzni a kéziféket, a fáradtságot odébb tolom, és erre koncentrálok. Nem feltétlenül van kedvem megnézni 21-edszer is ugyanazt a kis rajzfilmet. De hogy mindenki egészséges, él és boldog, ennek tisztelegni kell egy picit. Azt nekem kell észrevennem pl. vitákban, hogy kezem-lábam megvan, milyen jó, hogy van erőm vitázni, problémát megoldani, akkor ezek örömteli megélt pillanatok még akkor is, amikor sötét tónusúak vagy szomorúak, azoknak is meg kell nyílni, azok is életszagúak.

– Hogyan készülsz a decemberi csendes-fényes ünnepekre?

– Rock and roll zenekar vagyunk, nekünk a november-december eléggé mozgalmas, óriás koncerteket tartunk, ilyenkor van az év végi hihetetlen nagy összekapaszkodás 28-án a Barba Negrában, megünnepeljük, hogy élünk még és túléltük az egész nyarat, az egész évet. A családnál se feltétlenül csöndes, talán csak Szenteste, amikor a gyerekekkel vagyunk.

– Van-e díszítgetésben, ünnepi finomságokban, illatokban, ízekben specialitásod?

– Második éve „megőrültem” a gasztronómia hatására és elmentem egy séf-iskolába, elvégeztem egy egyéves, nemzetközi séf-iskolát. Tavaly három napon keresztül én készítettem a húsokat, karácsonykor a zenekarnak, családnak, majdnem 50 embert vendégeltem meg és 11 féle húst készítettem, kint a grillben, bent a sütőben, mindenhogy. Ez őrület volt, nem tudom, hogy ezt idén megint tudom-e produkálni, de nagyon élveztem, mindenki körülöttem jóllakott. Szenteste, amikor összebújunk, egy kicsit csendesebb, meghittebb. Nagyon szeretem a karácsonyfát, a díszeket, mindenféle csilivili fényeket, most már hatodik éve tradíció, hogy karácsony második vagy harmadik napján a zenekarral összeülünk nálunk, és élő koncertet közvetítünk a nappalinkból, a karácsonyfa mellől, a zenekar akusztikusan zenél Anna and the Barbies számokat. Nagyon finom akusztikus hangszerelésben azoknak zenélünk, akik esetleg egyedül vannak otthon vagy csak Anna and the Barbies-t szeretnének karácsonykor hallgatni.

– Mi az életigenlésed, életfilozófiád?

– Az embernek el kell kapni a saját grabancát. Mint a kiscicák, hogy megtanulják, mi a jó és mi a rossz, a kis fejüket benyomják a jóba és a rosszba, megmutatják nekik, hol van a tejszín, amit szeretnek, és megmutatják, hogy hova nem szabad kakilni, nagyjából az embernek is ezt kellene csinálni. Grabancomat megfogni, megkérdezni, hogy jó-e ez, amit most csináltál, és ha ott van a kis tejszín, akkor ezen az úton tovább, hajrá! Egyik az élet felé visz, a másik hellyel-közzel az elmúlás felé, mindenkinek magának kell eldönteni, hogy merre tendál, de azt ajánlom, hogy válassza mindenki az életet!

Vajda Márta
Fotó: Perger Viktória, Fehér Andrea

Az interjú az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek