„…halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. „ (Illyés Gyula)

Életigenlő nagyjaink fényes körében Szabó Lőrincet, a modern magyar irodalom kiemelkedő alakját ünnepeljük. A korszakalkotó költő, műfordító százhúsz éve született március havában.

„Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem.“

(Idézet Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verséből)

Valóban kisfia dimenziójához kuporodva kicsiny lett, (ugye a gyermekeké az egek királysága) de ez, az egy életre szóló gesztus, lelki attitűd tette hatalmas poétává, költőnagysággá. Most látjuk milyen óriás ő, miként József Attila mamáját, amint kékítőt old az ég vizében, Szabó Lőrinc, pedig ugyanazon magasságos vízparton mestermívű rímeket farag.

Életigenlése Tücsökzene című alkotásában tör felszínre a legkifejezettebben

A kétségbeesett, meghurcolt, jövőjét kilátástalannak látó költő önmaga, sorsa fölé képes emelkedni, azonosulni tud az örök természet változatlan rendjével. Felfogja az illatos rét, a szénaszag, a szikra csillagok, a parázs hold vigaszát, megérti a „sok hű kis barát” lelkendező üzenetét: „hogy csak szép a világ”. Ez az üzenet indítja meg az emlékezés folyamatát. A csodálkozó felfedezés  hatására – hogy a sorscsapások ellenére mégis szép a világ – kezdi összegyűjteni mindazt, ami öröm volt valaha. A tücsökzene kiragadja a jelen gondjaiból, és áthelyezi az emlékekben megszépült, vigasztaló múltba.

A Tücsökzene alcíme: Rajzok egy élet tájairól. Keletkezéséről, fogantatásáról – utólag – a következőképpen számol be Szabó Lőrinc: „Az ostrom és az úgynevezett igazoltatások után, a legszerencsétlenebb, legmegkínzottabb és legvisszafojtottabb helyzetben és lelkiállapotban, kimondhatatlan kétségbeesésben, egy késő nyári estén, a Volkmann utcai szobám nyitott ablakánál álltam, oltott villanylámpa a hátam megett, kint sűrű meleg nyári éjszaka, sok-sok fénypont a fekete égen és nagy égő hold. […] Kint sok hangos tücsök szólt és a legélesebb ellentétet mutatta a külvilág kegyetlenül vidám és a magam kegyetlenül szomorú lelkiállapota közt. Sokáig az ablak előtt álltam és csodálkoztam a természet jókedvén és lassanként csodálni majd irigyelni kezdtem ezeket a kis fekete rovarokat. Az akkori jelen pillanatáról gyermekkori, majd diákkori és felnőttkori hazai és külföldi helyzetek rajzolódtak elém, a helyzetek középpontjában mindig én álltam és mindenütt körbemuzsikált ez az egyhangú, kitartó, boldog hangosság.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság. I–II., Magvető Könyvkiadó, Bp., 1990. II. 193. 1.)

A géniusz életútja

Szabó Lőrinc költő, műfordító, 1900. március 31-én látta meg a napvilágot Miskolcon. Édesapja családjában több református pap is volt. Családja korán elhagyta Miskolcot.

Iskoláit Balassagyarmaton kezdte, 1918-ban Debrecenben hadiérettségit tett, majd a gyalogsági tisztiiskolát végezte el.

Szabó Lőrinc és fia, G. Szabó “Lóci” Lőrinc

1918 vége felé Budapestre költözött, és beiratkozott a budapesti Műegyetem gépészmérnöki karára, majd 1919-ben magyar-német-latin szakra a bölcsészkaron, de tanulmányait abbahagyta.

1919-ben a Tanácsköztárság idején az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Hivatal munkatársaként, a korábban – már Debrecenben – megismert Dienes László és Kőhalmi Béla titkáraként is dolgozott.

Szabó Lőrinc első verseivel Babits Mihálynál jelentkezett, akivel aztán baráti kapcsolatba került, s később, 1920-21-ben nála is lakott. 1920-tól másfél évig elsősorban alkalmi műfordításokból élt. 1921-ben megnősült, és feleségül vette Mikes Lajos lányát. A házassággal ő lett a családfenntartó, és rászakadt az értelmiségi nyomor. Állást vállalt az Est lapoknál, majd 1927-től a Pandora című lap főszerkesztője lett. 1928 és 1944 között az Új idők című hetilap munkatársa volt.

Az 1930-as évektől szoros kapcsolatba került a népi írók mozgalmával. 1932. január 16-án kapta meg első ízben a Baumgarten-díjat. 1934-ben megjelent Válogatott Verseinek első gyűjteménye a debreceni Új Írók sorozatban Juhász Géza és Kardos László szerkesztésében. Február 1-jén (1936. április 10-ig) Zilahy Lajos vette át a Magyarország szerkesztését, Szabó Lőrinc pedig segédszerkesztőként a lap egyik vezetője lett. 1935-ben az Új Szellemi Front képviselőjeként részt vett a Gömbös Gyula kezdeményezte találkozón.

1937. január 18-án másodízben részesült Baumgarten-díjban. Február 2-i tagválasztó közgyűlésén a Kisfaludy Társaság a tagjai közé választotta, székfoglalóját – Kosztolányi Dezsőről szóló előadását – november 3-án tartotta az Akadémia épületében. Március 15-én részt vett a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Márciusi Front alakuló nagygyűlésén.

A második világháború idején jobboldali politikai nézeteinek adott hangot, 1940-től többször is behívták katonai szolgálatra. 1943-ban a Képes Tábori újság című lap társszerkesztője volt. 1944. január 18-án harmadízben tüntették ki Baumgarten-díjjal, ugyanakkor elnyerte az Irodalompártoló Társaság díját is, az elismerésekkel járó pénz pedig lehetővé tette számára, hogy berendezze könyvtárszobáját. 1944. december 31-én Szabó Lőrincet, fiát és vejét egy – egész Pasarétre kiterjedő, minden férfi lakost érintő – szovjet katonai ellenőrzés során elhurcolták, s Budakeszire szállították; a költő fiával együtt másnap hazatérhetett, vejét azonban hadifogolyként visszatartották, s csak 1948 karácsonyára szabadult.

1945. május 8-ig három alkalommal töltött néhány napot rendőrségi őrizetben, egy ideig rendőri felügyelet alatt állt. Két alkalommal állt igazolóbizottság előtt. Az Írók Szabadszervezete 1945. május hó 9-i igazolóbizottsági ülését követően a nyilvánosságtól fél évig tartó eltiltásra ítélték, de a határozat nem emelkedett érvényerőre, mivel az írói igazolási eljárásokat időközben megszüntették. Szeptember 25-én az újságírói működését vizsgáló igazolóbizottság feddéssel igazolta; az igazolási tárgyalásokon felolvasta Bírákhoz és barátokhoz címzett kétrészes védőbeszédét.

1946 és 1949 között a Válasz című folyóirat költői rovatának volt a szerkesztője, 1947-ben, tiltakozások ellenére az Írószövetség tagjai sorába választották. 1945 után csak műfordításokból élt, saját művei nem jelenhettek meg. 1950-ben súlyos csapásként élte meg nagy szerelme, Vékás Ödönné Kozáti Erzsébet halálát, aki öngyilkos lett. Ennek a nagy szerelemnek állít emléket a Huszonhatodik év című kötet 120 szonettje. Szerelme halála után sokat betegeskedett.

1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött. 1957. október 3-án halt meg. Október 8-án, nagy állami tiszteletadással helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetőben. Illyés Gyula az alábbi szavakkal búcsúzott tőle:

„Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.”

Végezetül annyi személyi kultusz engedtessék meg, hogy idecitáljam édesapámnak, Batári Gyulának egy idevágó versét:

Lóci óriás lett

Ó, Lóci, most elszálltál
s egyre emelkedsz már,
de emléked és nyomod
Itt marad
örökre.
Te meg növekedsz egyre.
A semmi mindene
munkál Benned immár,
kivágtad magad a test börtönéből,
nincs itt lent oly valami,
ami visszafoghatna,
csak suhansz fölfelé,
hogy utolérd Édesapádat,
Lőrincet.
Láttam búcsúzásod, szomorúságod,
hogy itt maradtál egyedül nagyon régen,
a Kerepesiben, 57-ben.
Azóta egyre nőttél,
de atyád utol nem érhetted.
A halál nagysága az, ami most
már összehoz örökre
kettőtöket.
Kiszálltál Önmagadból,
hogy vele együtt lehess,
és azóta már megfogtad
Lőrinc kezét,
ki fényes felhő pereméről
nyúlt feléd.

Batári Gábor

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek