Ha egy szerkesztő interjút kér egy jeles művésztől, az az esetek többségében a szakmai karrierjét, múltját, jelenét, jövőjét helyezi a beszélgetés középpontjába. Viszonylag kevesen vannak olyan ismert közéleti személyek, művészek, előadók, akik minden viszolygástól mentesen, bátran, segítő szándékkal beszélnek olyan témákról is, amelyek kifejezetten a magánéletükkel kapcsolatosak, olykor talán még kényes természetű egészségügyi problémákat is fejtegetnek.

Pontosan ötven éve annak, hogy Dévai Nagy Kamilla elindult a közismertség útján, mely számára nem annyira szakmailag, mint inkább egészségileg volt nehéz, rögös. Magyarország érdemes művészével, Bartók- és Kazinczy díjas énekessel, zeneszerzővel az egészség fontosságáról és az életében többször is váratlanul felbukkant betegségekről beszélgettünk. Arról, hogy Kamilla hogyan is tudta legyőzni azt a kórt, amit még ma is többen legyőzhetetlennek tartanak.

– Sokan bele sem gondolnak, mi a legfontosabb számukra az életben. Természetesen ez mindenkinél más és más lehet, azonban vitathatatlan, hogy az egészség az a tényező, amely alapvetően befolyásolja mindannyiunk életminőségét. Ami rólad rögtön első látásra megállapítható, hogy egy mosolygós, alapvetően jókedvű, vidám, kiegyensúlyozott egyéniség vagy. Pedig az élet már gyermekkorodban is próbára tett.

– Bizony… Tizenegy éves voltam, amikor egy iskolai baleset következtében súlyos gerincsérülést szenvedtem. Hosszú hónapokig a mellkasomtól a combomig érő gipszkötésben kellett élnem a mindennapjaimat.

– Ez volt az első trauma, amit majd fiatal felnőtt korodban követett egy másik, hiszen hirtelen elveszítetted édesanyádat.

– Igen, rákban. Sajnos genetikailag érintett a családunk ebben a betegségben. Anyai felmenő ágon szinte minden családtagom rákbetegségben halt meg. Édesanyámnak a születésem után visszamaradt egy sebhely a méhszáján, amit éveken keresztül kezelgettek az orvosok, aminek eredményeként hol javult, hol romlott az állapota. Öt évet élt még azután, hogy felismerték a betegséget. Az ő példáján és intelmein okulva igyekeztem élni az életemet. Édesanyám azt mondta, „Ne vedd ki a kezemből a kosarat, ne juttasd eszembe, hogy beteg vagyok.”

– A te esetedben háromszor kellett megküzdened ezzel a kórral. Mikor, hogyan derült ki először, hogy beteg vagy?

– Nem sokkal édesanyám halála után visszamentem a kezelőorvosához, aki azt mondta: „Kamilla kedves, az ördög nem alszik, ön mikor volt szűrővizsgálaton legutóbb?” – mondtam, hogy én még soha. Ez a válasz részemről természetes és őszinte volt, hiszen huszonéves korában ki is gondolná, hogy esetleg valamilyen súlyos, komoly következményekkel járó betegség lappang a szervezetében. Persze én sem gondoltam erre. Azonnal megtörtént a mintavétel, majd a laboreredmények kimutatták, hogy második stádiumú rákbetegségem van.

– Hogyan fogadtad ezt a sokkoló hírt és hogyan tudtad feldolgozni magadban?

– Ez olyan volt, mint amikor az embert jó alaposan egy bunkós bottal fejbe vágják. Hirtelen nem is tudsz gondolkodni, de nekem az édesanyám jutott az eszembe, meg az a gondolat, hogy rajtam most van egy folt, egy jel, meg lettem bélyegezve. Bizony az eredmény hallatán egy kissé szédelegve mentem haza. Ráadásul az orvos azt mondta, azonnal műteni kell, majd utána el kell kezdeni a kezeléseket. Egy ilyen műtét és a hozzá tartozó kezelések az életet megmenthetik, ez igaz. De mekkora áldozat árán, ha soha nem lehet gyereked? Én pedig még csak huszonéves voltam… Meggyőződésem volt, hogy más megoldást kell keresnem. A férjem Stuttgartban élő nővérének nőgyógyásza egy kísérleti rákkutató intézetben dolgozott. Felvettük vele a kapcsolatot, és elindult egy olyan folyamat, ami számomra is rendkívüli volt. Eljutottam ebbe az intézetbe, ahol nem mindennapi eljárást alkalmazva kezdtek neki a kezelésemhez. Beültettek egy székbe, majd gyakorlatilag lefagyasztottak, ami egy semmihez sem fogható különleges érzés volt, harsányan tudtam kopogtatni a hasfalamon. Mikor egy hónap múlva visszatértem Budapestre a nőgyógyász szakorvosomhoz, ő rácsodálkozott a kontrollvizsgálat eredményére és alig akart hinni a szemének. Azonnal meg is kérdezte, hogy mi történt, hogyan gyógyítottam meg önmagam. Én őszintén elmeséltem neki az előző hetek történéseit és legnagyobb meglepetésemre, kezelőorvosom teljes együttérzéssel osztozott örömömben.

– Ez volt az első alkalom, amikor szembesülnöd kellett azzal a kórral, amitől oly sokan rettegnek, mert talán csak a negatív példákat látják, hallják maguk körül. Pedig ahogyan a te esetedben is látható, a rák legyőzhető, sőt nem csupán egyszer, de többször is, hiszen hosszú idő elteltével újra szembe kellett nézned ezzel a gonosszal. Hogyan, mikor derült ki, hogy ismét beteg vagy?

– Eltelt tizenöt év, talán húsz is. Ekkor már működött az iskolám, a Krónikás Zenede, amikor a diákjaimmal Kanadába kellet utaznom. Mivel rendszeresen jártam a szűrővizsgálatokra, az utazás előtt is elmentem, ahogyan azt minden évben tettem. Ekkor derült ki, hogy megint probléma van. A diákokkal megszervezett utat nem lehetett lemondani, hiszen már a koncertkörút teljesen le volt szervezve, tehát olyan megoldást kellet találnom, ami lehetőséget adott a programok megtartására és a gyógykezelésemre. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Kanadában praktizál édesapám rokonságának ismeretségi köréből, egy kitűnő orvos, dr. Harczy Márta, akit megtaláltunk az interneten. Vele vettem fel a kapcsolatot, akihez eljuttattam a korábbi leleteimet. Legnagyobb örömömre, nagyon gyorsan válaszolt, hogy szeretettel vár abba a rákkutató intézetbe, ahol dolgozik. Tehát kimentem akkor Kanadába úgy, hogy tudtam, elméletileg engem most megint operálni kell. Harczy Márta doktornő azonban Montrealban dolgozott, ott viszont nem volt betervezett előadásunk. Nagyszerű példája annak, hogy az összefogásnak mekkora ereje van, a kanadai meghívók rendkívül gyorsan beszerveztek egy montreali fellépést is, így a koncerteket és a kezelést is össze tudtam hangolni. Ez az isteni gondviselésnek köszönhető, én úgy gondolom. Az előadás után a diákjaim felültek a repülőre, visszamentek Torontóba, én pedig éjszaka ott maradtam dr. Harczy Mártával és az erre a műtétre összeállt orvos csapattal, akik elvégezték rajtam a lézeres műtétet. Csakhogy nekem másnap Torontóban előadásom volt, úgyhogy hajnalban, fájdalmaktól gyötörten beültem egy autóba és hat órai utazás után, mint akivel semmi sem történt pár órával ezelőtt, színpadra léptem.

– Mindezt pszichésen hogyan bírtad?

– Úgy, hogy egyáltalán nem ezzel foglalkoztam. Egyedül az érdekelt, hogy a diákjaimmal minden rendben van-e, szerencsésen megérkeztek-e a következő fellépés helyszínére, hiszen előadást kellett tartani, tehát minden gondolatom e körül forgott.

– Nem vetődött fel benned ezek után az a kérdés, hogy vajon miért törhetett rád már másodszer is ez a kór?

– Hidd el, akkor még nem. Sőt akkor még arra sem gondoltam, hogy jön majd a harmadik.

– Biztos, hogy nem, hiszen az ember egy újabb sikeres és szerencsés gyógyulás után nyilván nem azzal számol, hogy rövidesen újból viaskodnia kell ezzel a makacs betegséggel.

– Persze, hogy nem.

– Mi történt harmadszor?

– Édesapámmal mentem bőrgyógyászatra, mert úgy érezte, hogy nála valami nem stimmel. Megvizsgálták alaposan és szerencsére semmilyen kóros vagy gyanús elváltozást nem találtak nála az orvosok. Nálam viszont a karomnál volt egy kis foltocska, ami az utóbbi időkben igencsak váltogatta alakját, formáját, színét és úgy tűnt, mintha külön életet kezdett volna élni. Ki is derült erről a foltocskáról, hogy melanóma. Alaposan átvizsgáltak, szerencsére áttét sehol nem volt, ezt az elváltozott rész pedig eltávolították. Na, ekkor gondolkodtam el azon, hogy ez bizony már sok. Miért velem történik mindez és miért ennyiszer? Arra azonban nem volt időm, hogy sokáig őrlődjek ezen a kérdésen, hiszen ott volt az iskola, ott voltak a tanítványok, a fellépések. A gondolataimat a munkámra, a diákjaimra, a céljaimra hangoltam. Azóta szerencsére nincsenek betegségre utaló jelek, pillanatnyilag azt mondhatom, meggyógyultam, már háromszor is.

– Mit tudsz tanácsolni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek?

– Először is, ne adják fel. Soha! Ha valakinek ilyen problémája van, ne ez forogjon állandóan az agyában, inkább próbálja magát valami mással elfoglalni, mert ha folyton a betegségre gondol, akkor maga a gondolat az, ami bevonzza és felerősíti a bajt. Aki szeret olvasni, festeni, énekelni, vagy táncolni, ezekbe vesse bele magát, mert ezek a tevékenységek igenis segítenek a gyógyulásban. Én nagyon is életigenlő vagyok, és csak azt tudom üzenni az embereknek, hogy ne hagyják magukat leteríteni a rémület által, ne arra összpontosítsanak, hogy ők betegek, inkább higgyenek, de nagyon.

– Abban a szakemberek és általában mindenki, aki rákgyógyítással, vagy a felépülés utáni rehabilitációval foglalkozik, egyetért, hogy bizonyos korábbi, akár évtizedes berögződéseket, szokásokat meg kell változtatni. Te ezt hogyan látod?

– Az étkezési szokások megváltoztatása az egyik legfontosabb tényező. Itt elsődlegesen a zöldségfélék és a gyümölcsök fogyasztására gondolok. Ami nagyon sarkalatos, hogy mindenképpen sokat és nyersen fogyasszuk ezeket. Többször kísérleteztem azzal, hogyan tudnék lefogyni, mert azon túl, hogy háromszor is rákos lettem, még a cukorbetegség is rám talált. Azóta az étrendemet megváltoztatva majdnem húsz kilót fogytam és a kiugróan magas vércukor szintem is a normál értékre esett vissza. Tehát nagyon fontos a helyes táplálkozás!

– Azt mondtad az imént szó szerint, hogy te nagyon is életigenlő vagy. Hogyan tudnád ezt megfogalmazni?

– Szeretem az életet. Azért igenlem, mert sok gond között az ember azt is meghallja, ahogyan nő a fű, meghallom azt a sóhajt, amikor a kertben a virágokat megszabadítom a gaztól. Hallom, amikor azt mondják, köszönöm, hogy segítesz élni. Tudok még ma is annak örülni, hogy aranyló sugarakkal kel fel a nap, hogy tavasszal kibújnak a levelek, virágba borulnak a fák. Örülök a télnek, mert hó fed be mindent, ezáltal csendesebb lesz egy kicsit a világ. A nyárnak azért örülök, mert beúszhatok a Balatonba és akkor azt érzem, hogy itt van a végtelen boldogság. Én azt mondom, örüljünk az életnek és éljünk örömmel.

Bella Árpád

Kapcsolódó: Szeretem az életet – Dévai Nagy Kamilla vall egészségről, betegségről, gyógyulásról

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek