Mit tud adni a rendszerszemlélet a rákgyógyításban?
Amikor a csendesen szemlélődő figyelem kezdett bennem kibontakozni, éppen egy fának dőlve sírtam, hogy milyen nehéz volt az a sors, amit kaptam.
Miért volt az anyám velem olyan, és miért nem kaptam egy elfogadó, megértő, mégis határokat tartó anyát? Miért nem tudott úgy támogatni, ahogy én szerettem volna? Miért éreztem úgy, hogy kirekeszt, elárul, magamra hagy? Lehet, hogy én sem tudtam ezért a családomat vagy másokat úgy támogatni, ahogy az számunkra a legoptimálisabb lett volna? Kinek vagyok én a legfontosabb? Ki lesz mellettem, amikor majd meghalok? Ki támogat engem?
Ahogy ezeken gondolkodtam, és sirattam az egyébként sikeres és mások megmentésében szorgalmas, szép életemet, egyszer csak ráeszméltem, hogy éppen nekitámaszkodom egy fának. Ez a fa megtart, ott van nekem. Csak úgy. Nem szól, csak velem van. Csendben. Aztán észrevettem a többi fát, meghallottam a madarat, amelyik a dalával kísérte a lelkem hangulatát. Észrevettem a hernyót, amelyik egy láthatatlan szálba kapaszkodva rendületlenül tör felfelé, hogy elérje a lehetetlenül messze ringatózó lombot. Nem kesereg, hanem csak mászik szinte a semmiben, hiába lengeti a szél jobbra-balra…
Megláttam a hangyákat, amelyek távol az otthonuktól haladnak fürgén, hogy táplálékhoz juthasson a hátrahagyott család, amellyel valahogy mégis kapcsolatban vannak. Felfedeztem a növényeket is. A bokrokat, a füvet. Megláttam a kavicsot, a földhomokot, ahogy elfújja a szél, a víztócsát, ahogy felszárítja a Nap… Amikor aztán messzebbről egyszer csak feltűntek a tábor emberi lakói is, akikkel együtt haladtunk a figyelem csendjében egy különleges lelki utazáson, hirtelen rájöttem, hogyha akarnék, se tudnék egyedül lenni. Egy nagy rendszer része vagyok, csak egy lakó abból a bizonyos weöresi Drága Házból. Igaz, hogy néha különféle jelmezeket öltök magamra. Időnként a kórházi ágyon fekszem gyerekként és nagyon sírok, mert nem találják a vénámat, és már csupa luk a kezem, és messze van az anyukám. Máskor túraruhában a hegycsúcsról szemlélem a tájat, érezve a felhők és a nap közelségét, élvezve a távolságot az emberektől. Foglalkozhattam betegekkel is, fehér köpenyes, maszkos jelmezben.
Majd anatómiatanárként a mikroszkópban a sejt és a sejtalkotók varázslatos világában is el tudtam merülni. Egyre nagyobb csodálattal adóztam annak a különleges szerkezetnek, ami itt és most a testünk, a fizikai otthonunk. A sok tapasztalatot azonban egyre jobban fel tudtam használni a képzeleti világgal végzett munkámban is. Habár a test átmeneti otthonunk, a belső lelki tér mindig ott van velünk és mindig elérhető. Az ide vezető egyik út a hipnózis, amit az emberek közötti összehangolódás indít be, amikor közösen figyelnek egy adott célra. Egy tudatos „gyorsjárat” ahhoz a belső utazáshoz, amiben a képzelet teremtő ereje a testi működésben is megnyilvánulhat. Elcsitulhat a fájdalom, könnyebben gyógyulhatnak a testi és a lelki sebek. A különleges társas támasz segíthet, hogy a szív a legnagyobb szenvedésben is végtelenre nyílhasson és a belőle áradó életigenlés örömével, a hála érzetével feloldja a hegycsúcs és a parány mulandósága felett érzet szomorúságunkat. A képzelet világa, amiben bármire gondolhatok és a szívből érkező új érzések segítenek megtartani a méltóságot a legnehezebb helyzetekben is.
Amikor a mikroszkopikus világot figyeltem, és bár nem láttam mindent, mégis hálás lettem a sejtjeimnek, az őket felépítő sejtalkotóknak. Minden rész valahogy tudja mi a dolga: létrejön, képződik, végzi a dolgát, tesz-vesz, aztán eltűnik, meghal. Pillanatok alatt nagyon sok minden zajlik, folyamatosan, átláthatatlanul, de egy cél érdekében: miattunk, értünk, hogy itt és most megélhessünk az örömöt. Nem tudom, hogy észrevették-e már, hogy a sejtmag hasonlítható egy Naphoz? Nélküle a sejt kis univerzuma egy idő után elpusztul. Benne van az ősi és univerzális információs csomag, az egészség és a helyreállítási képesség információja. Képzeletben bármit megtehetek, képzeletben szabadon játszhatok. Eljátszom a gondolattal, hogy olyan lehet a DNS spirál, mint egy antenna, mint egy fa, amely kapcsolatban van a másokkal. Azt mondják, minden fa a világon a földben lévő gombafonalakkal összeköttetésben van egymással. Tudnak egymásról, gondoskodnak egymásról, beszélgetnek. Még az embert is megvigasztalják, amikor a szenvedés, a fájdalom, a betegség tölti ki a tudatunkat. Azt hisszük, egyedül maradtunk, úgy érezzük, hogy elveszett a rend, és magányosan kell szembenéznünk a legrosszabb dolgokkal is. Képzeletben azonban a támasz segítségével könnyebb megfigyelni és elfogadni a helyzetet. A probléma gyökeréhez jutva olyan kincseket találhatunk, amelyekhez a szenvedés vitt el. Aztán újra jobban kapcsolódhatunk az egészséges részekhez, amikre eddig nem figyeltünk, pedig ők is ott vannak, alig várják, hogy megdicsérjük őket. Belül sem vagyunk egyedül! „Sejtelmed sincs róla, mi az öröm, ha azt hiszed, hogy a fa azért a fáért él, amilyen éppen, a saját kérgén belül. A fa szárnyas magvak forrása, nemzedékről nemzedékre alakul és szépül. Halad, de nem ahogyan te, hanem ahogyan a tűzvész terjed a szelek szeszélye szerint…
Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza a szélbe minden magját, jóllehet soha többé nem kapja vissza őket. Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket. Soha nem tudjátok meg, milyen ujjongó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől. Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, mikor azt a táncát lejti el előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki. Ugyanígy van a katona is, aki az életét adja oda.” (Antoine de Saint-Exupéry). A katona csak a testi életét, a katona-jelmezét adja oda. Az átadás öröme azonban nem múlik el. Mert a valódi élet egy örömteli szövedék, ami mindent áthat és megtart. Itt van bennünk és körülöttünk. Az élet maga az az „időtlen, tiszta fenség” és „állomány”, amiről Weöres Sándor írt.
Ne bánd, hogy meghalsz. Csak tested alakja
és külön-léted, értelmed muló.
A többit a minden-befoglaló
végső keret magába átfogadja.
Mulandó minden forma és jelenség-
elbontható a hegycsúcs és parány:
mint állapot: halandó mindahány
s mint állomány: időtlen, tiszta fenség.
Ilyen a lélek is: kihal belőle
az állapot – az érzés, értelem,
mely mindig csak a részekre halászik
s még ezt se bírja, betegecske tőle –
de ami benne állandó elem,
elér az el-se-hagyott Drága Házig.
Weöres Sándor: A halálról (1938)
Hogy lehet mégis szenvedés és betegség? Miért nem gyógyulnak meg az emberek? A betegség, a szenvedés is egy teremtés. Régi programok, amelyek a családból, a tágabb szociális hálóból származnak. Néha a DNS-ben van hozott módon kódolva, gyakrabban a környezeti hatás aktiválja vagy sérti meg a programot. Berögzött paradigmák, gondolati sémák, negatív önszuggesztiók, amelyek hatnak ránk, befolyásolják a viselkedésünket. Gyerekkorunkban a túlélésünket szolgálta, de mára már gátol, korlátoz.
A fának dőlve, megtartva és összekapcsolva a szívemmel, a világgal, képzeletem belső világában szabad vagyok. Victor Frankl szerint „Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük – és nem vesszük észre azokat a tele csűröket, amelyekbe életünk termését elraktároztuk – a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelmeket és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen.”
Dr. Jakubovits Edit
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
