Egy költözés, egy ünnepvárás, egy nagyobb életesemény – kinek-mi – alkalmat ad arra, hogy fellélegezzen a test is a lelkileg nyomasztó súlyoktól.
Díszes emlékdobozok mindannyiunknak vannak a szekrények polcain, de most inkább a mentális polcokon lévő dobozokat fogjuk kirámolni, átválogatni. Tavasszal a lakás és a kertek kitakarítása mellett a lelki megtisztulás, a mentális lomtalanítás is része, időről-időre foglalkozni kell az érzéseinkkel, legyenek akár kincsek, akár démonok. Interjú Halász Alexandra Feng-shui szakértővel.
Banális, de igaz, ha a nehéz batyukat letesszük könnyebben haladunk. A lelki terhek között hogyan kezdjünk szelektálni?
A legjobb, ha azokkal kezdjük, amik a leginkább „kacatok”. Sok lelki terhet ugyanazért őrizgetünk, amiért a „filléres emlékeinket”, vagyis mert részévé váltak az életünknek, ezek nélkül már azt se tudnánk, kik vagyunk. Furcsa, de sokan pont a sérüléseikkel, terheikkel azonosítják magukat, főleg azok, akik a körülmények áldozatának szeretik látni magukat. Egy igazi mártír persze nem válik meg a szöges korbácsától, egy igazi fakír nem válik meg a szöges matracától… vagyis a rossz munkahelyétől, bántalmazó párkapcsolatától, rossz szokásaitól. Hiszen akkor már nem lehetne sajnálatra méltó, ám hősies áldozat! Ki ne ismerné azt a jellegzetes, dicsekedve panaszkodó hanghordozást, ahogy az ilyen ember válaszol egy egyszerű „hogy vagy?” kérdésre! Gyakran pont a legmérgezőbb lelki teherhez ragaszkodunk. Sokszor ez akkor derül ki, amikor valahogy mégis sikerül megválni tőle, vagy esetleg az élet megszabadít tőle (például végre csődbe megy a cég, ahová amúgy is nap mint nap gyomorgörccsel mentünk be). Nem ritka, hogy a bajaihoz ragaszkodó ember ezután egy ugyanilyet talál, vagyis csöbörből vödörbe kerül. Például sokadjára is ugyanolyan megbízhatatlan, vagy alkoholista partnert talál, vagy olyan munkahelyet, ahol agyon túlórázhatja magát. Ha ez történik, érdemes megvizsgálni, hogy nincs-e bennünk ragaszkodás a fájdalomhoz, a szenvedéshez? A szenvedésfüggés létező dolog, főleg, ha valaki másmilyen életet nem is ismer. Hiszen úgy bánunk magunkkal, illetve úgy hagyjuk, hogy mások bánjanak velünk, ahogy régen a felnőttek bántak velünk. Ez is csak egy tanult dolog. Mindenképp apró lépésekben érdemes haladni, hiszen a terhek nélküli, megkönnyebbült élet szokatlan, sokan ilyenkor furcsa ürességet éreznek. Szakítás után a rossz, bántalmazó párkapcsolattal… olyan furcsa egyedül, az ember néha szinte visszakívánja a „Józsi” pofonjait… pedig a pofonok nélküli élet a jó élet. És vannak a „Józsinál” nemesebb lovag férfiak is! Ha az ember ezt kicsit is elhiszi, feltételezi, hogy lehetséges, máris könnyebb letenni a terheket. A lelki terhektől való megszabadulást a feng shui is képes segíteni. Ha tárgyi szinten megválunk a régi rossz dolgokra emlékeztető tárgyaktól – ilyen például az ex kanapéja, amit nálunk hagyott a válás után, ami ugye teljesen jó, meg drága lenne újat venni, érthető, de mégis… ahányszor ránézünk, annyiszor aktivizálódnak a rossz emlékek.
Mindenki tudja, hogy mi fáj neki igazán, de talán azt nem tudja, hogy azzal, ha folyamatosan beszél róla, a probléma nemhogy megoldódik, de szinte démonként fogja üldözni. Hogyan vehet fordulatot a régmúlt rossz emléke? Kiíródhat az életünkből a fájdalom?
Ó, szerintem az emberek nem mindig tudják, hogy mi fáj nekik igazán! Ahogy a súlyos betegség is el tud hatalmasodni úgy, hogy sokáig tünetmentes, mert ugye nem fáj, úgy az életünkben is elharapózhatnak a „tünetmentes” kórságok. Észrevétlenül kezdődik a dolog, például egy rossz párkapcsolat is jól szokott indulni, aztán jön az első beszólás, az első kis kritika, az első meg nem tartott ígéret… és szép lassan, észrevétlenül megfővünk, mint a mesebeli béka a lassan forrósodó vízben. Szóval hasznos lehet, ha egy jóindulatú külső szemlélő rálát az életünkre, és felteszi a megfelelő kérdéseket. Sokszor mi magunk tudjuk a legkevésbé, hogy mi is az oka az általános rossz közérzetnek – miközben napnál világosabb, és az összes barátunk évek óta látja, mondogatja… A panaszkodás tényleg nem megoldás. A panaszkodó átmenetileg megkönnyebbül, hiszen lám, meghallgatták. Érdemes megfigyelni az orvosi várótermekben kialakuló panasz-köröket, ahol mindenki a betegségéről beszél – persze nem az orvosnak, akinek a feladata segíteni, hanem a másik betegnek! Néha még vetélkednek is, hogy kinek van nagyobb baja, szinte hencegve. Így persze nehéz meggyógyulni, mert a probléma újratermelődik, nem pedig megoldódik. Hogy kiíródhat-e az életünkből a fájdalom? Buddha szerint a szenvedés az emberi lét része… és valóban, az öt íz egyike épp a keserű, a másik meg a csípős. Nem tudnánk értékelni a jót, ha nem lenne mellette a rossz, nem tudnánk értékelni a fényt, ha nem volna sötétség is. Nem ismernénk a szenvedő emberek iránti együttérzést, ha mi sosem szenvedtünk volna. Nem értékelnénk az életet, ha nem volna testi értelemben vége. Tehát nem kiírni, kiirtani kell a fájdalmat, hiszen az élet velejárója, hanem enyhíteni, kezelhetővé tenni – és eljöhet az a pont, amikor még valami jót, valami értéket is kihozunk belőle… hány költemény, regény, dráma, festmény született valamiféle lelki vívódásból, szenvedésből? Hány keserű tapasztalat kell ahhoz, hogy az ember megtanulja elkerülni az ilyen veszélyes helyzeteket? A régmúlt rossz emlékei meggyógyíthatóak, a tapasztalatokból okulhatunk, és ezáltal ezek segítenek, hogy a jelen és a jövő jobb legyen.
„Engedd el!” Ez ma már népi gyógymódként egyfajta szállóigeként hangzik el mindenre is. De ez nem egyszerű! Hogyan kell ezt jól, vagyis komolyan csinálni?
Igen, az elengedés egy divatos, egyben nagyon idegesítő kifejezés. Mert rendben, de hogyan? Nos az ember két okból tud valamit nem-elengedni, vagyis két oka lehet annak, hogy valamihez ragaszkodunk, amiről pedig tudjuk, hogy rosszat tesz nekünk. Az egyik, hogy azt a dolgot az énünk részének tekintjük. Mint a fájdalomfüggő mártír a szöges ostort. Vagy a társfüggő ember a bántalmazó, esetleg alkoholfüggő társat. A társfüggők életét kitölti, hogy folyton „megmentsék” a másikat – addig se kell a saját életükkel foglalkozni… persze ilyenkor a függés kölcsönös. Egymást az énjük részének tekintik, mintha összenőttek volna, gyakran még „életemnek” is szólítják egymást. Hogyan is lehetne elengedni valamit, ami így hozzánk nőtt, a részünkké lett? A másik gyakori ok, hogy azért ragaszkodunk mondjuk egy régi sérelemhez, mert azt várjuk, hogy a hajdani bűnös belássa gonoszságát, tévedését, és visszajöjjön, bocsánatot kérjen, jóvá tegye. A valóságban ez nagyon ritkán fordul elő! Lehet, hogy az illető már rég nem is él… de még mindig reménykedünk valamiféle jóvátételben, jutalomban, kárpótlásban a szenvedéseinkért. A káros, elengedni való dolog sokszor olyan, mint a patkánymérgen a cukor: van benne valami édes. Például a bosszúvágyról ezért nehéz lemondani! Hiszen annyira jogos! Ha valaki belátja, hogy az elengednivaló dolog (szokás, például a dohányzás) NEM az énje, nem a személyisége része, és le tud mondani az elképzelt jóvátételről, kárpótlásról: a dolog szinte magától elengedődik. Dohányos ismerősöm mondta, hogy nem ő szokott le a cigiről, hanem a cigi szokott le őróla…
A felgyorsult élet hátránya, hogy sok ember mindent rögtön akar… – olvastam egyik posztodban a napokban. Vajon mikor jövünk rá, hogy ez egy csapda?
Vannak árulkodó jelek. Ezek a napi kis stresszek, amik a frusztrált akarásból, a görcsös szerzésvágyból, a teljesítménykényszerből, az állandó elvárásból fakadnak. Például, hogy hol kéne már tartanunk… hiszen a szomszéd Pirikének már megvan a második gyereke, a harmadik diplomája, és különben is, anyáméknak az én koromban már családi háza volt kerttel, én meg itt tipródok a panelben egyedül. Sokaknak ismerősek ezek a gondolatok! Tehát a stressz tüneteinek megjelenése, sőt elhatalmasodása mindenképp figyelmeztető jel, olyan, mint egy-egy felvillanó vörös lámpa, ami azt mondja: állj! A kis fejfájások… kis gyomorszorítás, álmatlanság, evészavar, az élet élvezetének és örömeinek eltűnése… igen, ezek mind-mind ilyen kis vörös figyelmeztető lámpák. A régi keresztény gondolkodásmód ismerte a hét főbűn fogalmát. Ennek egyike a mohóság. Látszólag nem akkora bűn… de ha arra gondolunk, hogy a „fogyasztói társadalom” mivé teszi a bolygót, már érthető, miért is került a főbűnök közé. Nem csak mindent akarunk, hanem ráadásul azonnal is, és nem számít, hogy hosszú távon mi lesz ennek az ára!
Régen az emberek a természetben élve tudták, hogy mindennek rendelt ideje van. Türelmesek voltak. Tényleg nincs a mai embernek igénye arra, hogy a természet példáját kövesse?
Én úgy látom, hogy nagyon is van rá igény. Egyre többen próbálkoznak önellátó gazdálkodással, az erkélyeken kis balkonkertek létesülnek, a Neten egyre hirdetik az „erdőfürdőket”, erdei sétákat és meditációkat, elvonulásokat a világ zajától. Sorra jelennek meg könyvek a japán Zen életmódról, a mediterrán életstílusról (aminek fontos része a szieszta), a békés skandináv életmódról (a hyggéről), vagy éppen a mindfulness-ről, ami a tudatos jelen-lét gyakorlatait jelenti. Ez mind arra utal, hogy igenis van rá igény. Persze nem könnyű összeegyeztetni a rohanó élettel, de ha az ember tudja, hogy hová vezet a nagy rohanás… akkor talán képes lesz lassítani és méltányolni a jelen pillanat értékeit.
A fejlődés érzékeny folyamat… – ezt is egy posztodban olvastam, bólogatva. Aki önismereti útra lép, óhatatlan, hogy szembesüljön a múltja traumáival. Képesek vagyunk az őszinte szembenézésre? És ha nem, az kísért majd egyre inkább démonként?
A szembenézés nagyon fontos. Amíg letagadjuk a fájdalmat, az ott lesz a felszín alatt és tovább is adjuk – és ezt meg is szokás indokolni, például: „engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem”. Ha viszont sikerül a múltat rendbe tenni, akkor legalább már nem adjuk tovább, és ez se kis dolog! Arról nem is beszélve, hogy bár a folyamat nehéz, nincs, ami jobban megérné. No persze láttam már olyat is, aki valósággal végigturnézta az önismereti csoportokat a traumájával. Mintha házalt volna vele, mindenhol elmesélte az együttérzőn meghallgató közösségnek. Ez persze a panaszkodás egy nagyon kifinomult módja, és ahogy az elején is mondtam, csak újratermeli a problémát, és egyfajta energiavámpírkodás. (Tapasztalt pszichológus, tréner, coach azért hamar kiszúrja a furcsán hencegő, hatásvadász stílust és időben leállítja ezt.) Tehát a szembenézés akkor őszinte, ha a felismerést tettek is követik! Ha az ember elkezd valamit máshogy csinálni is az életében. Mindig a tettek mutatják meg, hogy mit tartunk igaznak. Például amíg beszélünk az állatok iránti szeretetünkről, de semmit sem teszünk az állatokért a gyakorlatban, addig az nem szeretet, csak érzelgősség, képmutatás.
Az életünk díszes emlékdobozát hogyan, mivel töltsük meg? Mit tanácsolsz a 2023. évi tavaszon?
Nagyon jó ez az emlékdoboz hasonlat! Igen, érdemes jó dolgokkal megtölteni… jó élményekkel, jó találkozásokkal. Egy jó beszélgetéssel, egy jó könyvvel, egy jó színházi élménnyel, egy kártyapartival. A tavaszi, ébredő természet szépségével, a zsenge leveleken átsütő napfény színeivel, az unoka mosolyával. Egy ízletes süteménnyel, egy kirándulással, egy koncert élményével. A kert virágaival, egy kisállat bundájának érintésével. Egy fájdalom-mentes séta, a piac illatai, a pocsolyán megcsillanó fény… apró, nem drága dolgok ezek. Igazi filléres emlékek! Mert élni – minden nehézséggel együtt is – jó! Sok ilyen apró kincs váljon „filléres emlékeinkké”, ne a traumákat őrizgessük, dédelgessük… Nem mindegy, miket teszünk ám életünk díszes emlékdobozába! Mert a következő generáció is megörökli ám ezeket a dobozokat… és nem mindegy, mit hagyunk rájuk!
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
