Amikor találkozunk egy idegen emberrel, az első pillanatban kialakul róla egy általános vélemény.
Ül valaki a váróteremben. Jól előre csúszva a padon, hátát gömbölyűen a háttámlának engedve, mellkasát összenyomva, miközben lábai erősen szétterpesztett pozícióban legalább két ember helyét foglalják el. Fejét két válla közé behúzva és erősen lehajtva nyomogatja a telefonján a gombokat. Találós kérdésnek is feltehetném, de szerintem Ön is kitalálta már, ő egy kamasz fiú, aki lazán, sőt időnként nyeglén tekint a nagyvilágba, miközben azt gondolja magában, hogy neki sok minden jár, hiszen térfoglalása is ezt támasztja alá.
Látunk az utcán egy idős embert, aki görnyedten, szinte csak lábát csúsztatva, csoszogva jár, miközben fejét lehajtva cipeli a bevásárolt holmiját. Rögtön az jut eszünkbe, szegény ember, bizonyára nehéz évek, és sok fájdalom van mögötte.
Sokszor találkozunk csevegő fiatal lányokkal, fiúkkal, akik éppen az iskolából lépnek ki, mosoly az arcukon, könnyed a járásuk, szabad a mozgásuk. Látható, hogy nem nyomja gond a vállukat, élvezik az életet, örülnek a pillanatnak.
Középkorú férfi áll a tér közepén, egyenes háttal, felemelt fővel, mellkasát kiemelve (s nem kidüllesztve), kezében egy szál virágot szorongat. Arcán a várakozás izgalma és enyhe mosolya. Mit gondolunk róla? Bizonyára egy első randevún vár valakire, és a legjobb benyomást szeretné kialakítani az ismeretlen hölgyben.
Előttünk megy egy hölgy, magas sarkú cipőjében alig tud tipegni, testtartása feszes, szinte kényszeres. Fejét magasra emeli, kezeit szorosan a testéhez tapadva tartja, mint aki saját magába kapaszkodik. Magára kényszerít egy általa jónak talált viselkedésformát, és mindenáron ezt akarja közvetíteni a külvilággal. Csak nem veszi észre, hogy az erőltetett attitűd hiteltelenné teszi. Meg sem kell szólalnia.
Találkozhatunk olyan emberrel is, aki fesztelen megjelenésével, összeszedett testtartásával, harmonikus mozgásával kedvező benyomást tud kelteni. S bár láthatóan nem tökéletes mindenben, ezt el tudja fogadni, ismeri saját korlátait, de a tudatos kontrollja révén uralni tudja testhasználatát, s minden bizonnyal a gondolatait is. Bizalmat keltő a látvány.
Mindezek a benyomások pillanatok alatt formálódnak meg, és a legtöbb esetben nincs is lehetőség arra, hogy a futó találkozás alkalmával teszteljük a meglátásainkat.
Más elbírálás alá esnek azok az alkalmak, amikor két idegen ember találkozása egy valamilyen közös útnak a kezdete, legyen az egy közös program, állás interjú, orvos-beteg kapcsolat, vagy egyszerű baráti találkozó. Ezekben az esetekben következménye van az első benyomásnak, hiszen a kapcsolat folytatódik a verbális kommunikációval, amely vagy megerősíti, felerősíti azokat a gondolatokat, amiket a másikról alkottunk, vagy kétséget ébresztenek az őszinteséget illetően. Megérezzük, hogy diszharmónia van a megjelenés, a non verbális kommunikáció és a beszéd között. Ennek pedig nagy szerepe van abban, hogy megkapjuk-e azt a bizonyos állást, vagy nem fogunk megbízni a másikban, tehát a kapcsolatot megszakítjuk.
Amikor találkozunk egy idegennel, akkor először az egész embert pillantjuk meg, s csak utána vesszük górcső alá a részleteket. Nagyjából néhány pillanat – kutatások szerint 120 másodperc és 4 perc közé tehető ez az időtartam – elegendő ahhoz, hogy eldöntsük, szimpatikus az illető, vagy sem.
Ez az első benyomás sokkal több információt szolgáltat a másik fél számára, mint a beszéd. Különösen, ha tud a jelekből olvasni. Jó hír az, hogy ezt a benyomást egy jó fellépéssel pozitívvá tudjuk tenni, a rossz hír az, hogy nehezen tudjuk felülírni beszéddel azt, amit a testünk üzen.
Természetesen az a cél, hogy a testbeszédünk és a szóbeli kommunikációnk teljes összhangban legyenek, mert csak akkor vagyunk hitelesek.
Mi a döntő ebben? A testtartás, az arc és az öltözködés egysége, harmóniája. (Most a testtartással foglalkozom, az arcról olvasás és az öltözködés külön kifejtésre szorul a következő magazinokban erre is kitérünk.)
A legfontosabb az, hogy nem tartanunk kell magunkat, hanem jól használni, hiszen a tartással eleve feszültséget generálunk a testünkben, ami kedvezőtlen kisugárzást mutat. Ha valaki feszült, hiányzik belőle a harmónia. Biztosan találkoztak már olyan emberrel, akár baráti, munkahelyi körből, akár tömegközlekedési eszközön utazva, akiből szinte sütött a negatív energia. „Vibrál” körülötte a levegő.
Nem szükséges nagyon szenzibilisnek lenni ahhoz, hogy megérezzük, a környezetünkben lévő ember nincs harmóniában magával, ideges, feszült, netán dühös is, és indulatait ugyan némileg leplezni próbálja, de az ingerültség, az őt körülvevő stressz, szinte kézzelfogható. Menekülni szeretnénk a közelségéből. Erre nem mindig van lehetőség, ezért egy egyszerű technikát ajánlok feloldására, ami könnyedén használható. Mivel a másik ember érzéseit nem tudom megváltoztatni, magamat kell megvédenem ennek káros hatásaitól – hogy ne legyek én is feszült ettől. Elképzelem, hogy egy szép szivárványos gömbben vagyok, olyanban, mint amit a gyerekek szoktak fújni szappanbuborékként, s amelynek hártyavékony falain keresztül remekül kilátok, de nem engedek be a gömbön belülre semmiféle olyan érzést, indulatot, ami megzavarná a saját nyugalmamat. Kifelé bármilyen kapcsolatot teremthetek, befelé viszont csak azt, amit én megengedek.
Mivel szeretnénk jó benyomást kelteni a másikban, legyen az a találkozás egy üzleti megbeszélés, állás interjú, vagy egy baráti találkozó, érdemes jól felkészülni rá.
A legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magunkat a saját bőrünkben. Tudjuk elfogadni magunkat, s talán még szeretni is – egészséges keretek között –, mert bennünket is csak akkor fognak szeretni és elfogadni, ha érzik, hogy jó az önbizalmunk, egyben vagyunk testi, lelki, szellemi értelemben egyaránt. Nemrégiben beszélgettem egy kedves fiatal barátnőmmel, aki elmesélte, hogy iskolás korában azt gondolta magáról, hogy ő kövér, és ezt a gondolatot megosztotta a társaival is. Dagadt vagyok – mondta magáról. Aztán néhány nap múlva, amikor a barátnője úgy szólt hozzá, hogy „dagi”, komolyan rosszul esett neki. Akkor döbbent rá igazán, hogy amit ő gondol és mond saját magáról, azt a környezete elfogadja és átveszi. Hozzá kell tennem, hogy kifejezetten vékony, jó alakú lányról beszélek, akinek nemhogy felesleges kilói, de grammjai sincsenek. Szerencsére a barátnőm tanult a leckéből, azóta vigyáz arra, hogy mit gondol és mond magáról.
A helyes önértékelés, önbecsülés a kulcs. Tudni kell azt is, hogy nem vagyunk tökéletesek, még egy manöken, vagy egy híres színész is találhat magán valami olyasmit, amit nehezen tud elfogadni, vagy szeretne megváltoztatni. De nem az a cél, hogy tökéletesek legyünk.
A maga nemében minden ember különleges, megismételhetetlen és egyedi. Erre az egyediségre van igazán szükségünk. Ne akarjunk olyanok lenni, mint valaki más, – bár a példaképek sokat segíthetnek a fejlődésünkben – az egyéniségnek fontos szerepe van az életünkben.
Problémát okoz az is, hogy olyan sok embernek meg akarunk felelni, férjnek, feleségnek, szülőknek, gyereknek, főnöknek, hogy a végén már azt sem tudjuk, mi magunk mit akarunk. Milyen értékrendet tartunk követendőnek, és kinek a véleményére hallgatunk igazán? Mindenkinek nem lehet megfelelni. Legyen fontos számunkra az, amit mi gondolunk magunkról, és csak néhány ember véleményét vegyük figyelembe, akik minden érdek nélkül tudják velünk kapcsolatos nézetüket őszintén megfogalmazni.
Már-már közhelynek számít, hogy ebben az elidegenedő világban egyre szűkebb hely jut a valós emberi kapcsolatoknak. A szűk családra, a közeli igaz barátokra ebben is számítani lehet, segítségünkre lesznek egy helyes önkép kialakításában, nem túldicsérve, és nem alábecsülve erényeinket, képességeinket. S természetesen vannak jól felkészült szakemberek, akik segítenek a helyes önkép, önértékelés felismerésében, megfogalmazásában.
Az egészséges énkép, a magabiztosság megjelenik a testhasználatunkban. Az ilyen ember megjelenése határozottságot közvetít, köszönöm, jól vagyok, a helyemen vagyok, felkészült vagyok. Tartása harmóniát közvetít, nincsenek fölösleges feszültségei a testében, izmaiban. Mozgása dinamikus, könnyed. Mennyire meggyőző lehet egy ilyen kezdő pillanat az állásinterjún, ahol megjelenésünkkel, már a belépés pillanatában jó benyomást tudunk kelteni a munkáltatóban.
Tehát, mire figyeljünk?
Az első és legfontosabb, hogy ne akarjunk másnak látszani, mint amik vagyunk: Ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk, mert gesztusainkból, testtartásunkból azonnal leolvasható az összhang hiánya. Láthatóvá válik az első percekben, hogy valamit titkolni akarunk.
A testtartásunk magabiztosságot tükrözzön, de mindenképpen mellőzzük azt a magatartást, amiből nagyképűség, felsőbbrendűség, vagy akár düh, agresszió olvasható ki. Ezzel már a belépés pillanatában elveszítettük a bizalmat.
A „bocsánat, hogy élek” típusú emberre jellemző, hogy összehúzza magát, jó kicsire, hátha akkor nem veszik észre és nem bántják. Fejét lehorgasztja, de legalábbis lefelé billenti, miközben szemét szinte folyamatosan a talajra szegezi. Csak semmi szemkontaktus! Az félelmet kelt benne. Vállait előre engedi, hátát begörbíti, és karjait szorosan a testéhez zárja, mint aki előre védekezik, vagy akár össze is fonja, keresztezi. Ugyanez történik a lábaival is, még állás közben is. Jól látható, hogy önbecsülése negatív, félelemben, szorongásban él, befelé fordul, szinte azt mondja, hagyjanak engem békén, szeretnék elbújni egy sarokban. Álláskeresőknek a kudarc szinte biztosra vehető.
Létezik a másik véglet is, az olyan ember-típus, aki mindig mindent jobban tud, és ennek hangot is ad. Mellette elég nehéz labdába rúgni, fontossága teljes tudatában tornyosul a másik ember fölé. Szinte elszívja tőle a levegőt, csak magát tolja előtérbe. Testtartása látszólag laza, de ez a lazaság erőből származik, művi, nem természetes. Valójában izmai feszesek, hiányzik belőlük a rugalmasság. Fejét felemelve tartja, s nem ritkán kissé hátra is biccenti, ezáltal az orra felemelkedik – mint ahogy a közmondás is mondja: fenn hordja az orrát. Onnan a magasból tekint le a másikra, minden pillanatban éreztetve saját nagyszerűségét. Aki már elért valami magas pozíciót, főnökként könnyen tud tetszelegni ebben a pózban.
A két véglet között sokféle árnyalat létezik, s kell is, hogy így legyen. Nem egyen-emberekre van szükség, hanem egyéniségekre, akik megtalálják a helyüket a világban, rátalálnak arra a feladatra, ami habitusuknak, érdeklődésüknek, felkészültségüknek megfelel. Más tulajdonságok megléte kell, hogy jellemezzen egy tanítással foglalkozót, vagy egy művészt, és megint más kell ahhoz, hogy valaki például rendőr legyen. A fontos az, hogy rátaláljunk a nekünk leginkább megfelelő feladatra.
Testtartásunk mindenképpen hatást gyakorol lelkiállapotunkra is. Ha görnyedten állunk, összehúzzuk magunkat, vagy akár nyegle nemtörődömséggel dobáljuk szét kezünket-lábunkat, egész biztosan nem az öröm, a felszabadultság érzése fog látszani az arcunkon. Az örömhöz, a pozitív lelkiséghez tartás kell. Ha nem engedjük összenyomni a gerincünket, ha hagyjuk, hogy a fejünk szabadon egyensúlyozzon a gerinc tetején oly könnyedén, akár egy gázzal telt lufi, már a levegő is szabadabban áramlik a tüdőnkbe. A szélesedő mellkasban a szív munkája is könnyebb lesz, miközben nem nyomódnak össze a belső szervek még a hasi tájékon sem. S máris szebb alakkal, jobb fizikai közérzettel, örömtelibb lélekkel élhetünk.
Olvastam egy könyvben, hogy az izmok nem csak tükrözik, de elő is idézik az érzelmeket. Ezt felfoghatjuk úgyis, hogy nem azért mosolygunk, mert boldogok vagyunk, hanem azért, hogy boldognak érezhessük magunkat… Tehát, mosolyogjunk minél többet!
Bátori Zsuzsanna
Alexander-technika tanár
06-30-333-3701
batorizsu@gmail.com
*** *** *** ***
A díjmentes onko-segítő szolgálatot, az Életigenlők magazint, a rákszűréseket a személyi jövedelemadó 1%-ából működteti a közhasznú szervezet. Ezért kérjük, idén is rendelkezz adód 1%-ával A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány javára! Itt olvashatsz bővebben rólunk és a rendelkezés menetéről: http://rakellen.hu/hu/egy-szazalek Köszönjük!
