Katalin gyógyulása után elhatározta, hogy átadja betegtársainak azt a „tapasztalatot”, amit a betegsége idején összegyűjtött.
Gyógyulása után önkéntese lett egy klinika onkológiai osztályának, ahol oncothermia-s kezelésekben résztvevőkbe öntött lelket jó példájával. Fáradhatatlanul segítette a rehabilitációban résztvevő betegtársakat, ahogy mondja: „van, akit csak hallgatott, van, akivel beszélgetett… és hogy miről? bármiről”. Világ életében keményen vett részt mindenben, nem tudott sírni. A betegsége idején érzett rá igazán a sírás lényegére… Jógázik, önkénteskedik is, és még sok egyebet is tesz Szász Katalin, aki interjút adott, hogy a most gyógyulókban erősítse a pozitív hozzáállást.
Mikor, hogyan vetted észre a betegséget?
Ez egy érdekes történet. Telefonon beszéltem a munkahelyemen, a telefont tartó kezemmel felkönyököltem az asztalra, a másik kezemmel meg a hónom alá nyúltam. Ekkor éreztem valami csomót, ami addig nem volt ott. Rögtön sejtettem, hogy ez nem jó jel, és már másnap a háziorvosnál voltam, aki további vizsgálatokra küldött. A Semmelweis Egyetem Klinikáján kitűnő orvosok kezében kerültem, majd vizsgálat vizsgálatot követett.
Emlékszel a pillanatra, amikor megtudtad a diagnózist?
Igen, azt nem lehet elfelejteni, bár már közel 24 éve történt. A mammográfiás doktornő hívott be, és nagyon udvariasan, az érzékeny témát kellő visszafogottsággal megfogalmazva közölte, hogy a diagnózis kétoldali melltumor, és összesen három daganatot találtak. Annak ellenére, hogy bizonyos előjelek miatt lelkileg fel voltam készülve, – legalábbis ezt hittem magamról –, a hír egyszerűen letaglózott. Megmerevedtem, összeszorult a gyomrom és elindultak a könnyeim, noha én korábban soha nem sírtam. A férjem is ott volt velem, próbált megnyugtatni, de hiába. Tudtam, természetesen, hogy ez a korábban halálos ítéletnek tekintett betegség már akkor nagy százalékban sikeresen gyógyítható volt, de ez a diagnózis mégis megrendítő. Édesanyám 52 évesen nem élte túl a melltumort, persze, akkor még nem voltak a maihoz hasonló korszerű gyógyszerek és technikák. És én ekkor még csak 45 éves voltam, és a két gyermekem még iskolás…
A diagnózis után mi következett? Műtöttek? Kemóztak és/vagy sugaraztak? Ha igen, hogyan érezted magad a kezelések idején?
A diagnózis megállapítása után elkezdődött a kezelésem, a SOTE akkori Radiológiai Klinikáján, ami a mostani nevén SOTE Onkológiai Részleg. Először kemoterápiát kaptam, és vele párhuzamosan egy akkor még újdonságnak számító oncothermia kezelést is, vagy ahogyan a betegek mondják: hőterápiát. Csak ezek után következett a műtét. Ma is emlékszem, hogy a műtétet végző sebész, amikor átadta a zárójelentést, külön kiemelte, hogy az előzetes kezelések következtében a daganatokat rendkívül jól el tudta határolni az egészséges szövetektől. Ma már tudom, hogy ez egy nagyon lényeges eleme a melldaganatok sikeres gyógyításának.
Közismert, hogy a kemoterápia igen megviseli az embert. Több mint két évtizeddel ezelőtt ez még inkább igaz volt. Minden kezelés után napokig rosszullét, hányás, étvágytalanság és levertség, – ezt nagyon nehéz elviselni. Az a tudat éltetett, hogy ezt a gyógyulás érdekében el kell viselnem. Ráadásul a hajam és a szemöldököm kihullott, reggelente rengeteg hajszálat találtam a párnámon. A parókát is megvettük már, de hát ez nem csökkenthette a közelgő kopaszság rettenetes érzését. Végül a férjem, aki végig mellettem állt, azt javasolta, vegyem a kezembe az ő villanyborotváját, és vágjam le a hajamat én magam. És ez így egészen más érzés volt: nem kopaszodtam, hanem végül is az én saját döntésem alapján lettem kopasz. Nem voltam rá büszke, de amikor a legjobb barátnőm megkért, hogy mutassam meg neki, gondolkodás nélkül levettem a parókát. Ennyi. Ez is egy állomás a gyógyulás felé…
Otthon, persze, nem parókában jártam. Egy világoskék dzsörzé kendővel tekertem be a fejemet. Ennek megkötését a nővérek mutatták meg. Sikerült olyan parókát vennem, ami színben és fazonban nagyon hasonlított a korábbi hajamra. Kicsit erősebben festettem ki magamat, hogy a sápadtság és nyúzottság hatását valamivel korrigáljam, – elvégre nők vagyunk, vagy mi… A házban még a szomszédok se vették észre, hogy éppen most jövök ki egy súlyos betegségből. A kemoterápia után sugárkezelést is kaptam. Krémekkel kezelhető helyi kipirosodáson kívül más mellékhatást itt nem tapasztaltam, ahogy nem volt mellékhatása az oncothermiának sem.
Segítette a gyógyulásod az orvosi kezelések mellett bármilyen mentális, fizikális, lelki kiegészítő terápia, alternatív módszer?
Kezelőorvosaim (prof. dr. Dank Magdolna és dr. Borbényi Erika) nem csak kiemelkedő onkológusok: ők a betegre „holisztikusan” tekintenek. Ez azt jelenti, hogy nem csak a rákos daganatot nézik, amit meg kell szüntetniük az adott beteg testében, hanem az egész embert, akinek testileg és lelkileg végig kell vinnie a harcot ezzel a betegséggel. Ők mondták, hogy kezdjek el jógázni és iratkozzak be egy önismereti csoportba is. Most már 23 éve ugyanahhoz a jógaoktatóhoz járok hetente egyszer. A jóga a testnek és léleknek egyaránt jó, megnyugvást, elmélyülést és fizikai mozgást foglal magába. Az önismereti csoportba két évig jártam. Sokáig nem történt semmi és kb. 1 év után, valami megváltozott bennem. Hazamentem a foglalkozásról és kitört belőlem a sírás és csak sírtam, sírtam, sírtam. Ezzel a sírással felszakadt a gát és bepótoltam mindent, amit több évtizedig elnyomtam magamban. Most már tudok és merek sírni.
Változtattál e életmódot, napi rutinjaidon, étkezéseden, gondolkodásodon?
Egy nagy betegség után, az ember rájön, hogy az élet törékeny, és meg kell becsülnünk minden pillanatát. Természetesen először az étkezésemen változtattam. Sajnos korábban nem ittam elég vizet, amire most nagyon ügyelek és minimum napi két liter folyadékot megiszom. Kevés húst eszem, és az is inkább csak csirke. Próbálok sok zöldséget és gyümölcsöt enni. Egy nap többször eszem kevesebbet, bár, ha van olyan étel, amit nagyon szeretek, abból én is sokat eszem. A betegség megtanít rá, hogy tegyünk magunkért. Használjunk ki minden lehetőséget, hogy élmények érjenek, barátokat, ismerősöket szerezzünk, beszélgessünk, egy szóval kifejezve: ÉLJÜNK. A mozgás számomra nagyon fontos. Minden reggel 10-15 percet tornázom és megpróbálok minden nap gyalogolni. Egy ideig jártam női tornára, majd hastáncra, de most már ZOOM-on keresztül hetente kétszer gerinctornán veszek részt, és néha, szintén ZOOM-on keresztül egy zumba-csoportba is benézek. A jógaoktató elkezdte tanítani az Ariel jógát, amit szintén kipróbáltam. Most már nyugdíjas vagyok, így ezek a foglalkozások beleférnek a napirendembe, és beépültek az életembe is.
Beavattad-e családtagjaidat, barátaidat, esetleg munkatársaidat, hogy daganatos betegséggel küzdesz?
A rák egy olyan betegség, hogy az emberek általában eltitkolják, mintha szégyellnék. A szomszédnak, persze, még ha jó viszonyban is vagyunk, nem kell ismernie az egészségügyi helyzetemet, hiszen ez egy érzékeny adat. A kollégáim közül is csak keveseknek beszéltem a betegségemről. Megtörtént, hogy az egyik távolabbi kolléganőm megdicsérte a frizurámat; – pedig akkor már parókát viseltem. De a családom és a közeli barátaim – ők az életem részei. A nehéz helyzetekben a segítői és támaszai vagyunk egymásnak. Őket természetesen beavattam. Ahogyan megtudtam a pontos diagnózist, mindenkit végig látogattunk, és mindenkit tájékoztattunk. Ők aztán az egész időszak alatt velem voltak, fizikailag és lelkileg is segítettek. Sokat találkoztunk és beszélgettünk, az ő biztatásuk is erőt adott nekem. És a gyermekeim is. A gyógyulásomnak ők nem csak segítői voltak, hanem a célja is. Csak az volt a fejemben, hogy őmiattuk is meg kell gyógyulnom és meg is fogok gyógyulni. Azóta már öt unokával szépítették meg az életemet, az életünket.
Miért határoztad el, hogy mások gyógyulását segíted önkéntes munkával?
Amikor az ember dolgozik, és még kicsik a gyerekei, nem tud mással foglalkozni, mint a napi teendőkkel. Az orvosi kezelésem idején már megfogalmazódott bennem, hogy ha nyugdíjba megyek, gyógyult betegként megpróbálok valahogy segíteni a sorstársaimon. Amikor hét évvel ezelőtt aztán nyugdíjba mentem, az engem gyógyítóknál jelentkeztem önkéntesnek a SOTE Onkológiai Részlegen. Úgy éreztem, és ma is úgy gondolom, hogy ennyivel tartoztam az orvosoknak és a nővéreknek. Azon a részlegen ekkor már ismét volt egy korszerű oncothermiás készülék. Nekem is meg kellett ismernem a gép működését és használatát. Önkéntestként egy orvos és egy nővér felügyelete mellett dolgoztam. Ezt a munkát a COVID-járvány kitöréséig végeztem, ezt követően, mint volt onkológiai beteget, már nem tanácsolták, hogy bejárjak egy egészségügyi intézménybe. Most, hogy elmúlt a pandémia, ismét ott folytatom ezt a tevékenységet. Ez a kezelés a betegek részére egy óra szinte mozdulatlan fekvést jelent. Ilyenkor vagy relaxálnak, vagy ha igénylik, beszélgetünk, és mindig arról, ami érdekli őket: a családról, főzésről, gyógyulásról, vallásról, filmekről, és még sok-sok mindenről. A betegeknek sokat jelent, hogy egy olyan ember áll mellettük, akinek a gyógyulását több mint két évtizeddel ezelőtt ugyanezekkel a kezelésekkel érték el.
Van egy 12 szirmú egészségvirág, melyik hármat választod?
Az első virág legyen az örömteli tevékenység, második a pozitív gondolkodás és a harmadik mozgás, séta.
Mi az életigenlésed?
„Az élet szép… tenéked magyarázzam?” – üzente nekünk Heltai Jenő A néma leventé-ben. Igen, úgy gondolom, szép. De nem magától, nem véletlenül. Nekünk kell széppé tennünk a magunk számára is, meg mások számára is.
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
